Azokat az embereket hívjuk válságtanult munkavállalóknak, akik már megéltek néhány gazdasági válságot, és életükben volt hosszabb vagy rövidebb munkanélküli időszak.

Egyre több cégvezető panaszkodik arról, hogy a koronavírus miatt bevezetett korlátozások enyhítése ugyan lehetővé tenné a home office-ban dolgozók visszatérését az irodákba, de a kollégák mindenféle indokot felhoznak a továbbra is otthondolgozásra. Vannak cégek, amelyek irodai munkát végző alkalmazottai azzal keresik meg a cégvezetőt, hogy továbbra is biztosítsa számukra a home office-t, mert ha nem, akkor felmondanak. Egyes vállalatoknál elkezdődött az alkudozás, hogy kik maradhatnak otthoni munkavégzésen, vagy egy hétből hány napot kell bent a cégnél dolgozni, és hányat lehet otthon tölteni.

Be kellene indítani a gazdaságot, de mintha ez pusztába kiáltott szó maradna. Az emberek nagyon nehezen veszik fel a korábbi ritmust, sőt vannak, akik egyenesen megtagadják azt. Ez számukra a legoptimálisabb munkastílus, amíg ugyan azt a jövedelmet kapják, amit korábban. Nem akarnak visszatérni a magas teljesítmény elvárások, a folyamatos kontroll, az egymással való összeméretés és a versenyeztetés légkörébe.

Csupán ott tapasztaljuk a lelkes visszatérést, ahol a munkáltató arra kényszerült, hogy csökkentett fizetéssel dolgozzanak otthon az alkalmazottai, mert még ez is jobb döntésnek tűnt, mintha elküldte volna őket.

A nemzetközi HR tapasztalatok azt mutatják, hogy az otthon végzett munka az esetek jelentős részében nem éri el az irodai munka hatékonyságát, az egyén körülményeitől függően, 80-25 % között mozog. Ezért a koronavírushoz kötődő korlátozások előtt az otthonról dolgozók 25-40 %-kal alacsonyabb bért kaptak, mint az irodai munkatársaik. Ezt természetes módon elfogadták, mert úgy gondolták, kompenzálható az alacsonyabb bér azzal, hogy saját időbeosztás szerint tudnak dolgozni, otthon lehetnek a gyerekeik, vagy gondozásra szoruló hozzátartozóik mellett, és figyelmüket, energiájukat meg tudják osztani a munka és egyéb otthoni teendőik között.

Azokban a nyugat-európai országokban pedig, ahol a cégek által lecsökkentett munkabért az állam azonnal kipótolta, a munkavállalók természetesnek tartották, hogy a munkaidő azon részében dolgoznak csupán, amekkora arányt a fizetésükben a munkáltatótól kaptak.

Több vezető is megkeresett a home office-ban dolgozó kollégáinál szerzett kellemetlen tapasztalataival, ami nem általánosítható, de mint probléma foglalkoznunk kellett vele.

Voltak akik sérelmesnek találták, hogy a főnök reggel megkérdezte, hogy milyen feladatokkal fog aznap foglalkozni, mások a munkaidő vége előtti beszámoltatást nehezményezték. Rengeteg időt és energiát igényelt a vezetők részéről a munkatársak motiválása, lelki gondozása, úgy érezték, hogy többen a tényleges feladatokról való beszámoló elöli kitérésként is használták a vezetői lelkisegélyt. Sokszor találták munkaidőben nem munkát végző helyzetben a kollégákat, ezeket jól lehetett érzékelni, az email üzenetekre való késői reakciókból, a gyorsan befejezni akaró telefonos beszélgetésekből, vagy a Skype-on történő kommunikációk esetén a kamerák kikapcsolásából.

Az utóbbi hónapokban azt tapasztalom, hogy a home office munkához, egészen másképpen állnak hozzá azok az emberek, akik már megéltek egy-két gazdasági válságot és munkanélküli időszakot, mint azok a kollégáik, akik a legutolsó gazdasági válság után léptek a munkaerő piacra, vagy a korábbi válság során védett helyzetben voltak. Az előző csoportba tartozók amint lehet, visszatérnek munkahelyeikre, vagy a korlátozások alatt is bejártak dolgozni, míg a második csoport tagjai közül többen ezt nem szívesen teszik. Az első csoportba tartozók a válságtanult munkavállalók.

Mit tudnak a válságtanult munkavállalók, amit a többiek nem?

Ők már megélték, hogy:

• minden gazdasági válság során, kapacitás és munkaerő fölösleg keletkezik,
• a munkahelyek jelentős részénél létszámleépítés is bekövetkezik,
• legtöbbször a home office-ban dolgozóktól válnak meg először a cégek,
• a vezetők úgy gondolják, hogy váratlan helyzetben a jelenlévőkre jobban lehet számítani, mint az otthon dolgozókra,
• akik bent vannak a munkahelyen, azok folyamatosan személyes kontaktusban tudnak lenni a vezetővel,
• a személyes kontaktus lehetőséget teremt a szorosabb emberi kapcsolatok fenntartására,
• a vezető azokat tartja meg, akikkel erős a kapcsolata, mert bennük jobban megbízik.

A klausztrofóbia a latin Claustrum (klastrom) kifejezésből származik, amelynek jelentése „zárt hely”. A klausztrofóbiát az egyházi kolostorokban élőknél figyelték meg először, a külvilágtól elzárkózó szerzetesek körében jelentkező bezártság érzésről és ennek hatására kialakult pánikrohamról kapta a nevét.

Természetünknél fogva szabadságra vágyunk, és amikor valami miatt ebben korlátozva érezzük magunkat, előbb vagy utóbb mindenkinél kialakul az akadályoztatás, a bezártság érzése. Ha ennek megelőzésére vagy visszafordítására nem szánunk kellő figyelmet, a kellemetlen érzések szorongássá alakulhatnak, és pánikrohamokban csúcsosodhatnak ki.

A klausztrofóbiás emberek nem a helytől félnek ahová ők bezárva vannak, hanem a korlátozottságtól. Több menedzser ismerősöm van, aki nem hajlandó liftbe szállni,  nem utazik tömegközlekedési eszközzel, vagy ha forgalmi dugóba kerül kénytelen folyamatosan valakivel telefonon beszélni, hogy szorongásait oldja.

A szorongás következtében kialakult pánik erős szívdobogással, verejtékezéssel, légszomjjal és fulladástól való félelemmel társul. Rohamai során számos klausztrofóbiás megszabadul öltözékétől, mert úgy hiszi, ezzel a tünetektől is megszabadítja magát.

A koronavírus gyors terjedésének megfékezése érdekében a cégek nagyobb része átszervezte munkamódszerét és alkalmazottainak jelentős részét home office-ba helyezte. Ehhez hozzá társul, a kormány és az egészségügyi szervezetek médiakampánya, amely az otthonmaradásra szólítja fel az embereket. Az óvintézkedések fontosak és betartásuk mindenkinek érdeke, ugyan akkor gondolnunk kell a korlátozottság és a betegségtől való félelem pszichés terhére is.

A bezártságtól és korlátozottságtó való félelem jól oldható a jelenlegi helyzethez igazított tudatos életmód kialakításával. Ez azért is fontos, mert nem csupán egy-két hetes otthon tartózkodásra kell felkészülnünk, ami kezdetben még pihentetőül is szolgál. A nagyvárosokban most még mindenki élvezi, hogy nem kell reggel a csúcsforgalomban araszolnia, hogy kitisztult a levegő és a zajhatás is mérséklődött. A kertvárosiak jelentős részének lett ideje az elmaradt ház körüli teendők elvégzésére, ők szabadidejükben a kertbe is ki tudnak menni kertészkedni, s ha jön a jó idő még napfürdőzhetnek is. Tegnap egyik ismerősöm örömmel mondta, hogy két hete "vasárnap érzése" van. Tehát most még többségében örülünk a váratlanul jött kellemes lehetőségeinknek, de ezt a kezdeti örömöt rövidesen fel fogja váltani a félelem és a szorongás a jövőnktől, valamint ezt súlyosbítani fogja a korlátozottság és tehetetlenség érzése, ami a klausztrofóbia kialakulásához vezethet

Mit tehetünk ellene, hogyan előzhetjük meg ezt a pszichés betegséget?

10 lehetőség jó mentális állapotunk fenntartására:

1. Szervezzük meg a napjainkat. Legyen napi menetrendünk a teendőinkre, időütemtervvel.
2. Írjuk össze azokat az otthoni tevékenységeinket, amelyeket szívesen és örömmel végzünk és iktassunk be belőlük minden napra többet is.
3. Írjuk le azoknak az ismerőseinknek, barátainknak, rokonainknak, a nevét, akikkel rendszeresen kapcsolatot tartunk, és programozzuk be magunknak a velük való telefonon vagy interneten keresztüli beszélgetéseket.
4. Akinek lehetősége van az interneten keresztül csoportos beszélgetéseket is folytasson  úgy, hogy kamerán keresztül lássák is egymást. Ha látjuk beszélgető partnerünk arcát az érzelmileg is közvetlenebbé, meghittebbé teszi a kapcsolatot.
5. Gondoljuk végig milyen sportok azok, amelyek otthon is végezhetők, egyre többet találunk ilyet a YouTube-on. Az ott lévő filmeken edző irányításával azokat a mozgásformákat is megtaláljuk, amelyet korábban az edzőtermi óráinkon. Iktassunk be minden napra legalább 45 perc tornát.
6. Vegyük elő régebbi hobbijainkat, amelyekről időhiányában le kellett mondani.
7. Korlátozzuk minimálisra a televíziózást, naponta lehetőleg csak egyszer nézzük meg a híreket. A média félelemkeltő hatását csökkentsük a lehető legkisebb időtartamra.
8. Mivel mozgásterünk és ebből következően energia szükségletünk is kevesebb az otthoni tartózkodás miatt, ezért vigyázzunk testsúlyunk megtartására. Könnyű gyorsan emészthető ételeket, zöldség féléket, gyümölcsöket fogyasszunk.
9. Nagyon fontos egészségünk megőrzése szempontjából a friss levegőn tartózkodás. Akinek nincsen saját kertje, vagy autója, hogy olyan helyre tudjon kimenni ahol csak elvétve találkozik emberekkel, a napi sétájáról azért ne mondjon le. Legalább 45 percet sétáljon mindenki, ha nincs más lehetőségünk csak az utca, akkor ott. Ne elegyedjünk szóba ismerőseinkkel, igyekezzünk gyorsan és a lehető legnagyobb távolságtartással elhaladni a szemben jövőktől. Válasszunk olyan időpontot, amikor a legkevesebben vannak kint.
10. Ha a munkahelyünk a home office munkaformát úgy tudja megszervezni, hogy néhányan bent is tartózkodnak a cégnél. Vállaljunk egy-egy napot mi is.

„Ha a daráló beszélni tudna!” - vált szállóigévé az egyik vállalatnál, mert a darálóban semmisítették meg a hibás, selejtes termékeket, aminek csak elenyésző részéről tudott a tulajdonos. Amikor megkérdeztem, hogy „Miért nem lehet a tudomására hozni?” -  akkor a középvezetői azt válaszolták, hogy – „Amikor valami hibát észrevesz, kiabál az emberekkel, lehordja őket a sárga földig, és utána még hónapokig felemlegeti, hogy az ő pénzét herdálják el. De egyébként jófej a tulaj, ha valaki rendes, akkor annak mindenben segít.”

Az ilyen vezetői magatartásra jellemzőek a pozitív és negatív szélsőségek. Más estekben, amikor úgy ítéli meg, hogy a munkatárs valamilyen feladatteljesítési nehézséggel vagy magánéleti problémával küzd, rendkívül segítőkész humánus és megengedő.

Pár évvel ezelőtt egy több ezer főt foglalkoztató nagyvállalatnál tartottam vezetői tréninget, melynek kezdetén néhányan arról panaszkodtak, hogy nekik csupa demotivált munkatársuk van. Rövidesen kiderült, hogy a demotiváltságot a beosztottjaiknál ők idézik elő. Elmondásaik szerint: nagyon dühösek, amikor a kollégák hibáznak, és ezért megbüntetik őket. A büntetés foka a hibával arányos, van amikor csak letolják a munkatársat négyszemközt, a következő fokozat amikor a többiek előtt állítják pellengérre, ez után pedig a megvonás következik: nem- vagy csökkentett jutalmat kap.

Ezek a vezetők legtöbbször megvannak győződve róla, hogy ők tökéletesek és a beosztottak mindig azt kapják tőlük, amit megérdemelnek – büntetést vagy jutalmat. Ezzel a vezetői hozzá állással azonban az a probléma, hogy a jutalmazás és büntetés azonos hatásmechanizmus alapján működik, félelmet vált ki a dolgozókból, akik csupán ezért teljesítenek, - legtöbbször azonban jóval alatta a motivált munkatársaknál. A vezető pedig egy hamis légkört teremt maga körül, megszűnik a nyílt őszinte kommunikáció felé, beosztottjai csak a sikeres eseményekről tájékoztatják őt, a balul végződő dolgokat eltitkolják előle.

Félelem, harag, agresszió - egymásra épülő érzelmek. Valójában az ilyen munkahelyi légkört a félelmek szülik. Az agresszív vezetők több dologtól is félnek egyszerre. Félnek a felettük lévő vezetőtől, hogy nem tudnak a feléjük támasztott elvárásainak megfelelni, félnek a beosztottaiktól, hogy azok pedig az ő elvárásiknak nem akarnak eleget tenni. Ezek a félelmek haragot váltanak ki belőlük. A felettük lévő vezetővel szemben természetesen ezt a haragot elnyomják magukban, helyette nem tudatosan áttolják az alattuk lévő kollégáik irányába, ami agresszióban tör a felszínre, és ezután tőle is félni fognak.

Ezek a vezetők gyakran szenvednek önbizalom hiányban, ami teljesítménykényszeressé teszi őket, valamint nehezen tudnak egyenrangú emberi kapcsolatot kialakítani. Alá és fölérendelt attitűdjük van. Képtelenek az egyenrangú felnőtt-felnőtt viszony kialakítására. Főnökük viszonylatában alárendelődnek, saját jogaikat nem merik érvényesíteni, gyakran úgy érzik, hogy kizsákmányolják őket. Beosztottjaikkal kapcsolatban pedig fölérendelt helyzetet foglalnak el, utasítanak, köteleznek és elvárják ezek teljesítését. Ez a vezetői magatartás az alárendelődött munkatársak részéről rengeteg ellenállást vált ki és a feladatok egy részét nem teljesítik, ezért velük is elégedetlenek. Az ő módszerük része a küzdelem, amely rengeteg rossz érzést generál minden érintettnél, és a közösséget a félelem légköre jellemzi.

Az igazán jó vezetőt tisztelik, de nem félnek tőle a munkatársai függetlenül attól, hogy a szervezeti hierarchiában hol helyezkednek el hozzá képet.

Első ilyen tapasztalatomat kezdőmunkavállalóként szereztem meg egy építőipari nagyvállalatnál. Jó volt látni és érezni, miként a közvetlen csoportvezetőm egyenrangú síkon tárgyalt osztályvezetőnkkel, de velünk beosztottjaival is.

Az ilyen ember stabil személyiség, van önbizalma, képes másokban megbízni, ezért benne is megbíznak. Felette álló vezetőjével és beosztottjaival tud egyenrangú emberi kapcsolatot tartani, amellyel megteremti, hogy tiszteljék őt. Ki mer állni saját és mások érdekéért is, amit megfelelő indokokkal alá is támaszt. Érvei meggyőzőek, mert figyelembe veszi partnere helyzetét, célját, és gondolkodásmódját.

Később tanácsadói munkám során is találkoztam néhány karizmatikus vezetővel, akikért tűzbementek embereik. Az ilyen vezetők lényegesen sikeresebbek, mint azok, akik a félelemkeltéssel próbálnak eredményeket elérni.

A minap tárgyaltam, egy hölggyel. 25 éve építi saját vállalkozását, ami mára részvénytársasággá nőtte ki magát. A 80-as években butikosként kezdte és a rendszerváltás után elindított egy 4 fős céget. Ma már 50 főt foglalkoztat, - orvosokat, kutatókat - a gyártásuk teljesen automatizált. A cég forgalma évről évre kiegyenlítetten növekszik. Mindent saját erőből old meg, nem vesz igénybe semmilyen pénzügyi támogatást. „Nálunk alig van fluktuáció, minden ember ott marad a vállalatnál. Ha valaki ritkán eltávozik, attól barátsággal válunk el, és a jó kapcsolatot továbbra is fenntartjuk. Időnként megkérdezik tőlem milyen iskolai végzettségem van? – semmilyen, de szeretek emberekkel együtt dolgozni, meghallgatni őket, velük együtt gondolkodni, ötletelni.” – mondta. Szóhasználatából az egyenrangú partneri viszony érződött. Ismerem a munkatársait is, akik tisztelik őt, akik úgy nyilatkoztak róla, mint akivel mindent mindig meg lehet beszélni.

Az emberei elégedetlenség forrása a jelen és a vágyott állapot közötti különbség. Azt szokták mondani, hogy az elégedetlenség lehet a motiváció rúgója, de én azt tapasztalom, hogy csak nagyon kevés ember képes az elégedetlenség érzését célorientált feladatokká átalakítani. Az emberek nagyobb részénél az elégedetlenség destruktív érzés, amelynek eredményeképpen stressz alakul ki. A másokkal szemben érzett ellenségesség vagy belső feszültség forrása, az egyéni gondolkodásmód és beállítódás, ami a külső hatásokra való reakcióban tör felszínre. Az hogy hogyan viszonyulunk egy-egy elégedetlenséget okozó helyzethez azt saját személyiségünk, késztetéseink határozzák meg. Van, aki egyenesen a kiváltó személy felé fejezi ki érzéseit, de vannak sokan, akik másra tolják át érzéseiket és olyan alanyt keresnek, akik nem jelentenek közvetlen veszélyt számukra. Például ha elégedetlen valaki a cég tulajdonosával, de függő helyzete miatt azt nem célszerű a tudomására hozni, akkor feszültség levezetésnek jól jöhet egy politikus, akit következmények nélkül lehet szidni, de akár a kutya is.

Rita elvégezte az egyetemet, majd a nővérével alapítottak egy céget. A cég a versenyszférában nyújtott szolgáltatást nyugat-európai partnereinek. Rita cégen belüli területe a piacszerzés volt. Először egyedül, később munkatársakkal végezte az üzletkötést. Benne az a vágy alakult ki, hogy minden kapcsolatkezdeményezését üzletkötés koronázza meg. A valóságban viszont csak minden ötödik vagy tizedik kezdeményezése fejeződött be tényleges üzlettel. Ebből eredően elégedetlen saját teljesítményével és a munkatársaiéval is. Elégedetlenségét minden nap kifejezi munkatársai felé.

Az egész céget eluralta a teljesítmény kényszer, vagyis a „semmi nem elég” szemléletmód. Az elégedetlenség állandó stressz forrás a munkahelyeken és a magánélet területén.

Laci a kilencvenes években hozta létre cégét, most úgy látja, hogy a fiatal munkavállalók nem tudnak és nem is akarnak dolgozni. Arról beszél, hogy ő a cége hőskorában 10-12 órát dolgozott az akkori kollégáival, a mostaniak pedig spriccelnek el a munkaidő végén ahelyett, hogy befejeznék a félig kész feladatokat. Elégedetlen az új generációval. Ezzel szemben ő már csak 2-3 órát tölt bent a munkahelyen, „Kidolgoztam már magam.” hangoztatja.

Az éremnek van egy másik oldala is. Hogyan látják a munkavállalók a cégvezetőt? Mert az ilyen helyzetek viszont is elégedetlenséget szülnek. A kölcsönhatás működik az emberi és a munkatársi kapcsolatok területén is. Ha mi elégedetlenek vagyunk valakivel, gondoljunk arra, hogy valószínű ő is elégedetlen velünk.

A pénz nem motivál, de ha úgy érezzük, hogy nem kapjuk meg a megérdemelt fizetést a munkánkért elégetetlenné vagyis demotiváltakká válunk. Ugyan akkor, ha átutalják a számlánkra a számunkra megfelelőnek tartott munkabérünket, ettől nem válunk elégedetté, mert úgy véljük, hogy ez járt nekünk, ezért becsületesen megdolgoztunk. A munkáltató és mi is eleget tettünk a vállalásainknak, csupán csereüzlet történt.

Nagyon sok cégtulajdonos úgy gondolkodik, hogy munkát ad az embereknek és elégedetlen velük, amiért ők nem hajtanak olyan hévvel mint ő. Ezzel szemben az alkalmazottai úgy gondolják, hogy ők termelik meg a cég profitját, amelynek a tulajdonos csak kis hányadát adja vissza nekik a munkabérükben.

A nyolcvanas években volt egy mondás: „Kis pénz, kis foci.” A cégvilágban ugyan ez a szemlélet. Ha az alkalmazott nem kap elég pénzt, visszafogja a teljesítményét.

Kérdés, hogy mi az elég, mihez viszonyít? Az összehasonlítás lehet egy másik cég hasonló munkakörének jövedelme, vagy a nyugat-európai bérszint, de lehet a közvetlen főnöke fizetése, esetleg a tulajdonos életmódja.

A kölcsönhatás törvénye: „Annyit adok, amennyit kapok.” A munkavállalók jelentős része úgy gondolkodik, hogy amit kap azt ő termelte meg, valójában csak visszakap. Őt nem érdeklik az adó- és rezsiköltségek, a kutatásfejlesztésre fordított kiadások és az egyéb terhek. Ő azt nézi, hogy másokhoz viszonyítva, vagy saját terveihez képest hol tart és ez fogja befolyásolni magatartását.

„Az afrikaiaknak nincs órájuk, de van idejük, míg az európaiaknak van órájuk, de nincs idejük” Szokta mondogatni Nirina, aki Madagaszkárról származó kedves ismerősöm. A fejlett gazdasággal rendelkező világrészeken óriási jelentősége van az időnek, ami végtelen, ugyanakkor az ember számára mégis véges.

A gyorsuló idő szorításában él az emberek jelentős része. Határidőkhöz kötötten végezzük a napi teendőinket. Ha csak az alapvető emberi szükségleteinket vesszük példának: a világ legtöbb helyén reggel reggelizünk, délben ebédelünk, este vacsorázunk, - még akkor is, ha nem mindenhol dél a főétkezések ideje -, éjszaka alszunk, nappal pedig aktívak vagyunk. Csecsemőkortól erre trenírozzák az embereket, hogy aztán felnőtt korukban képesek legyenek az idővel jól gazdálkodni. De nem minden kultúrában és nem minden családban.

Madagaszkári ismerősöm, magyar felesége arról számolt be, hogy kint az időt sokkal tágabban értelmezik az emberek, mint mi idehaza. A találkozókat csak napra, vagy napszakra beszélik meg, de hogy azon belül mikor fognak leülni, tárgyalni, azt pontosabban nem fixálják. Ugyan ez a helyzet egy esti rendezvénnyel is, mindenki akkor érkezik, amikorra el tud készülni, és oda tud érni, és addig marad, amíg jólesik. A rendezvény hivatalos részét - például egy köszöntő beszédet - akkor mondják el, amikor vélhetően a legtöbben jelen vannak. Ebből eredően lehet, hogy a korán érkezők közül már néhányan elmentek, a későn jövők közül pedig még többen nem érkeztek meg. Az arab országokban is hasonló mentalitással találkozunk.

25 éve tartok időgazdálkodás és szervezés tréningeket, amelyek során kialakult az a tapasztalatom, hogy az idővel gazdálkodás készségének szintjét a neveltetés nagyban befolyásolja. Írásom címéhez hűen nézzük meg, miben különbözik a két időgazdálkodási módszer a csecsemők és kisgyermekek életre nevelése esetén.

Az említett kultúrkörökben meglévő és a fejlett társadalmakban egyre inkább térthódító korlátokat nagyban nélkülöző nevelési irányzatoknál, a kisgyermekeknél az időt nem mérik, helyette az igényeket figyelik, és elégítik ki a mamák. Akkor szoptatnak, amikor a gyermek éhes, és akkor alszik a kicsi, amikor álmos. Itt a hangsúly az időtől független igénykielégítésen van, ebben szocializálódnak a gyermekek, és felnőtté válva is eszerint tevékenykednek.

Ha az időgazdálkodási és önszervezési képességüket nézzük, ők az időtől független dimenzióban mozognak. A pontos határidőhöz kötött tevékenység és munkavégzés készségszinten nem része a személyiségüknek, azt csak nagyon erős ön- és külső kontroll alkalmazásával tudják gyakorolni.

Felnőtt korukban az időre való figyelés és annak betartása, jelentős energiájukat emészti fel. A határidőket nehezen tudják tartani, tevékenységeik időszükségletét előre nem tudják kikalkulálni. Az ilyen igényeknek való megfelelés komoly kihívást jelentenek számukra, ez személyiségüktől idegen. Ezért életüket igyekeznek úgy berendezni, hogy az idő minél kisebb mértékben szabályozza mindennapi ténykedésüket. Olyan munkát vállalnak, ahol nem kell időnyomás alatt teljesíteniük, vagy ha igen ez komoly stressz-szel jár a számukra.

A családiéletük nem tartalmaz közös étkezéseket, az étel időtől függetlenül készül el, és mindenki akkor eszik, amikor megéhezik, és egymástól függetlenül teszik a dolgukat. Ha a szülők mind a ketten ilyen beállítottságúak, akkor spontán tevékenységű, harmonikus, szabad lékkör uralja a kapcsolatot és a családi közösséget.

Tapasztalatom szerint az időgazdálkodás képessége azoknál a személyeknél a legfejlettebb, akik csecsemőkoruktól kezdve időhöz igazítottan élték életüket. Vagyis csecsemőként édesanyjuk is időhöz igazítottan szoptatta, fürdette, levegőztette, altatta őket. Ők kisgyermekként könnyen alkalmazkodtak az iskolai időbeosztáshoz, jól osztották be a tanulási idejüket és felnőttként is tervszerűen élik az életüket. Ezek a felnőttek lényegesen célratörőbbek, mint az időkötetlen nevelésben részesült társaik. Náluk a határidős tevékenység nem okoz stresszt, őket inkább a mások pontatlansága, vagy időhúzása zavarja.

Optimális esetben mindenki saját beállítódásának megfelelő munkaformát választ, és magánéleti tevékenységét is saját időhöz való viszonya szerint műveli.

Az időgazdálkodás és szervezés készségének fejlesztésére akkor van szükség, ha valakinek a belső indíttatású időviszonya nincs összhangban a külső elvárásokkal, és szeretne azoknak megfelelni, vagy az idő figyelembevétele számára pszichésnyomást jelent.

Néhány évtizede a munkavállalók jelentős része büszke volt arra, ha egy vállalatnál eltöltött 15-20 évet, esetleg ha az volt az első és utolsó munkahelye, vagyis ugyanannál a cégnél töltötte az aktív éveit. Aztán jött a rendszerváltás vele pedig a nagy gazdasági átalakulás és ma már alig akad hazánkban olyan ember, aki évtizedeket töltene egy vállaltnál.

Az amerikai HR irányelvek szerint az az egészséges, ha valaki 6-7 évente új cégnél más munkakörben helyezkedik el. Ezzel megelőzhető a kiégés, és a vállalat is folyamatosan lendületben tudja tartani magát. Ennek ellentmondani látszik, a nyugat-európai, japáni HR szemlélet, ahol még mindig érték a hosszútávú munkaviszony, bár azért itt is emelkedik a fluktuáció mértéke, de messze elmarad a közép-európai országokétól.

Drasztikus esetekben egyes vállalatoknál 15-25 %-os fluktuációval is találkozhatunk, sőt cégen belül egyes munkaköröknél akár 50-200 %-os mutatók is előfordulnak. Különösen magas a munkavállalók cserélődése a hiányszakmák területén, mint például: gépjárművezető, nehézgépkezelő, építőipari-, fémipari-, gépipari-, vendéglátóipari-szakmunka, és betanított-munka területein.

A vállaltok közötti munkaerővándorlás évek óta növekvő tendenciát mutat. Az építőipar ágazatán belül egész brigádok mennek egyik munkáltatótól a másikig, és amint valahol jobb lehetőséget kínálnak egyszerűen tovább állnak. De egyénileg is jönnek-mennek az emberek a munkahelyek között és olyan, mint törzsgárda a cégeknél alig-alig ismert fogalom, igaz legtöbb helyen ennek sincs értéke a munkaadó szemszögéből.

Úgy tűnik, hogy a munkavállalói érdekérvényesítés leginkább a munkahely váltásban fejeződik ki. Az egyéni munkavállalók többsége nem lát esélyt a szakszervezeten keresztül történő érdekérvényesítésre. Igaz legtöbb közép- és kisvállalatnál ilyen nem is létezik. Az emberek oda mennek, ahol reményeik szerint magasabb bért kapnak, jobb körülmények között dolgozhatnak, kisebb stressznek vannak kitéve, befogadóbb közösségre lelnek, vagy emberségesebb vezetési módszerekkel találkoznak. Minél kisebb egy munkavállaló érdekérvényesítési lehetősége, annál könnyebben hagyja ott a céget. Ezt szemlélteti az alábbi táblázat is.

Forrás: Via Futuri Nemzetközi Konferencia (Lakatosné Szuhai György) 2014.

A közép és felsővezetők érdekérvényesítési képessége lényegesen magasabb szintű, mint a fizikai és az adminisztratív állományé. Közvetlenül megszólíthatják a döntéshozókat, jelezhetik a problémáikat és igényeiket, ezért saját helyzetüket könnyebben meg tudják védeni, vagy önmaguknak egyszerűbben ki tudják harcolni mindazt, amire egyénileg szükségük van.

Az alsóbb szinteken dolgozóknak erre nincsen módjuk, kéréseik közvetett módon a feletteseiken keresztül jutnak el a vállalat vezetéshez, többnyire tompítva. Ebből eredően a cég irányítói a munkavállalói elégedetlenségről legtöbbször megkésve, diplomatikus módon tálalva, valós súlyukat csökkentve értesülnek. Ennek kezelése ezért a munkavállaló szempontjából nézve ritkán kielégítő. Ezért harc helyett, legegyszerűbb a távozás egy remélhetően jobb helyre.

Pista harmadszor adta be a felmondását, és elfogadták. Ő volt a legjobban meglepődve. Nem erre számított. Az előző két alkalommal így sikerült fizetésemelést elérnie. Bejelentette, hogy elmegy a cégtől, mert lényegesen jobb ajánlatot kapott egy másik vállalattól, közel hasonló munkakörre. Természetesen most sem volt másik cég, ezért ahelyett, hogy megmondta volna a valós okot, azt találta ki, hogy időközben olyan információhoz jutott, amely megrendítette a bizalmát az új helyben, ezért inkább maradna. A cégnél mindenki tudta, hogy kamu az egész, de elfogadták amit mondott, és maradhatott.

A játszmákkal Eric Berne „Emberi Játszmák” című könyvében foglalkozik és jó néhány a személyes kapcsolatokban kialakuló játszmát mutat be. Az emberi játszmatár azonban ennél sokkal gazdagabb és a munkahelyi keretek között is rengeteget használunk belőle. Az író definíciója szerint „A játszma kiegészítő rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amelyek pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé haladnak… A felszínen hitelt érdemlő rejtett indítékú tranzakciók ismétlődő készlete. Köznapi nyelven csapdás vagy trükkös lépések sorozata."

Rita nagyon megakarta kapni a megbízást, de az üzleti partner még mindig nyomta lefelé az árat. „Drágaságom, engedj az árból és tiéd az üzlet.” Hallotta a skypen keresztül a bizalmaskodó hangot. „Egye-fene, kapsz még 2 % engedményt és egy vacsora meghívást.” válaszolta gurgulázva. „Ok! Küldöm a megrendelést!” - jött az elégedett válasz. Rita már egy tucat üzletfelét meghívta azon a héten vacsorázni. Ő is és a partnerek nagy része is tudta, hogy ez csupán egy játszma.

A játszmákkal nagyszerűen lehet manipulálni a másik felet, és ha ő erre vevő, akkor kölcsönösen egy olyan kommunikációs formát találnak, ami nélkülözi a nyíltságot, az őszinteséget, és oda vissza, rejtett üzeneteket küldenek egymásnak. Az ilyen kommunikáció mindig kétértelmű és a valóságos jelentéstartalom a felszín alatt húzódik meg.

Az értekezlet 9 órára van kitűzve, de fél tíznél ritkán kezdődik előbb. Akkor is csak úgy van ott mindenki, ha a főnök asszisztense körbe telefonálja a meghívottakat. „Juditkám, Lacikám, Ferikém… ugye tudod, hogy 9-kor kezdődik, az osztályértekezlet.” – csacsogja. Mindenkitől kedves megnyugtató választ kap, hogy természetesen jönnek. Aztán 10 után 10 perccel szállingózni kezdenek a résztvevők, majd 20 perc múlva a főnök is berobban. Ez így megy már évek óta.

A módszer forgatókönyv szerűen, minden alkalommal ugyan-úgy játszódik le, és kiszámíthatóan ugyan az a végeredmény, az értekezletet 20-30 perc késéssel kezdik.

Az üzletkötők, amikor már ismerik a törzs ügyfeleiket, pontosan tudják, melyiknek mekkora alku igénye van, ezért a termékajánlatot úgy árazzák be, hogy nyugodtan engedhessenek belőle annyit, amennyit a vevő elvár. Az alku során először védi mindegyik a saját árra vonatkozó elképzelését, s mikor már eléggé kifáradtak, kölcsönös engedményeket tesznek és megkötik az üzletet.

Lehet, hogy hosszú az út mire célba érnek, de végül mégis megállapodnak.

A főnök szabadságra meg és 3 hétre a cég irányítását az egyik kollégára bízza. A kolléga örül a kiemelt helyzetnek, ami akkor válik nehézzé, amikor kiderül, hogy ezt egyedül ő tudja. Vért izzad, amíg a kollégákkal el tudja végeztetni az új feladatokat. S mire a főnök vissza jön, kialakul benne az a nézet, hogy ő alkalmatlan a vezetésre. A főnök nyugodt lehet, nem kell attól tartania, hogy a legjobb kolléga a helyére tör, s ráadásul még a csoport más tagjaitól is megerősítő információkhoz jut, akik méltatlankodva adják tudtára, hogyan próbált föléjük kerekedni a kolléga.

Amint a példákból is látszik, a játszmák segítségével a cél egy kényelmetlen helyzet megkerülése és/vagy a saját érdekek érvényesítése. A probléma ellenben az lesz, hogy ilyenkor nem leegyszerűsítik a helyzetkezelést, hanem bonyolítják. Ennek következtében lényegesen több idő és energia ráfordítással jutunk el az eredményig.

Az előbbieken túl a játszmákhoz az érintettek mindig vegyes érzelmekkel viszonyulnak. A célt elérő megélheti a siker élményét, de valahol legbelül azt is érzi, hogy ez nem egyenes úton történt, ezért akit legyőzött, vagy kijátszott azt nem tudja szeretni, tisztelni, de az eredménynek sem tud teljes szívből örülni. A vesztes vagy kijátszott fél, pedig dühös önmagára, hogy belesétált a csapdába és elveszti bizalmát a másik iránt.

Szexizmusról a munkahelyen akkor beszélünk, amikor a nőket és férfiakat különböző tulajdonságokkal ruházzák fel, és ennek alapján nemek szerint két nagy csoportba sorolják őket. Ezek a tulajdonságok lehetnek jók, vagy rosszak, de mindenképpen a nemek szerinti elkülönítés a céljuk. Például: A férfiak racionális síkon közelítik meg a problémákat, a nők érzelmileg viszonyulnak hozzá, vagy a nők jól tűrik a monotonitást, a férfiak az újat keresik, esetleg a nők könnyen sírnak, a férfiak káromkodnak.

A szexizmussal foglalkozó írások és előadások legtöbbször arra is kitérnek, hogy a nemek szerinti megkülönböztetés a nők számára hátrányosak. Az én tapasztalatom, hogy ez mind a két fél számára lehet hátrányos, vagy előnyös attól függően, hogy ki és milyen céllal teszi. A szexizmus a manipuláció egyik eszköze, és aki ezzel él, az mindig a előnyszerzésre alkalmazza.

Például: „Mi nők sokkal könnyebben szótértünk egy dühös ügyféllel.” Az a nő aki ezt állítja, mindenféleképpen jobb színben akarja feltüntetni magát férfi kollégáinál. „A férfiak stratégiai gondolkodásmóddal rendelkeznek.” Ebben az esetben a közlő a férfi munkatársakat emeli magasabba szintre, és ezzel a hallgatóságban elismerést akar kiváltani irányukban.

Ahogyan látjuk, a beszélő ügyesen tudja úgy forgatni a szavakat, hogy nemek szerint a hallgatóban szimpátiát, segítő készséget, ellenkező esetben pedig unszimpátiát váltson ki.

Néhány évvel ezelőtt egy multinacionális cég magyarországi leányvállalatánál, kérték a segítségemet az ott kialakult szexizmus és ennek negatív jelenségeként létrejött párkapcsolatok és párkapcsolati cserék okozta bonyodalmak rendezésében.

Első ízben amikor elmentem a céghez feltűnt, hogy az ott dolgozó férfiak és nők, már a megjelenésükkel és öltözködésükkel is a megszokottnál erősebben hangsúlyozzák nemi hovatartozásukat. Valamennyien rendkívül jól ápoltak voltak, a nők mélyen dekoltált idomaikat jól kiemelő ruhákat viseltek, a férfiak szintén a legújabb divatnak megfelelően öltözködtek. Egyértelmű volt, hogy mindkét nem a másiknak szeretett volna leginkább imponálni. Teljesítményük ezért átlag feletti volt, és szívesen maradtak bent túlórázni is. Amíg a szexizmus ezen a szinten volt a vezetőknek is tetszett. De ahogyan a cég, ez is tovább fejlődött. Lassan kialakultak a párkapcsolatok, ami között több szerelmi háromszög is megjelent. Vagyis egy-egy munkahelyi szerelmi viszony mögött legtöbbször volt egy család házastárssal, kisgyermekekkel. Mivel semmit sem lehet sokáig titokban tartani, az ott dolgozók figyelme már nem csak a munkára, hanem egy-egy férfi és női kolléga egymás közötti viszonyára is kiterjedt. A folyamatosan javuló teljesítmény kezdett veszíteni lendületéből. A helyzet akkor robban, amikor a szeretői, szerencsétlenebb esetben a családi kapcsolatok kezdtek felbomlani. Az érintettek stressz szintje már nem tette lehetővé a maximális munkateljesítményt, ami a szemlélők - drukkerek, ellendrukkerek - teljesítményére is kihatott. A kezdetben jól motivált csapat figyelme a családi és párkapcsolati konfliktusokra terelődött, és a munkateljesítmény rohamosan csökkenni kezdett.

Minél inkább homogén egy munkahelyi közösség, annál inkább képes csapatként közös cél irányában haladni. A homogenitást akkor tudjuk megteremteni, ha a munkatársakra emberként tekintünk, nem pedig nőkként és férfiakként viszonyulunk hozzájuk. Minden ember egyedi személyiség, amely tulajdonságok kombinációjának rendszerével bír, ezért páratlan és megismételhetetlen. Természetesen ennek része nemi identitása (hovatartozása) is, de ez a munkavilágában nem kaphat hangsúlyt.

A szexizmus ugyan abból a gondolkodásmódból gyökeredzik mint a rasszizmus. Munkahelyen nemük szerint kategorizálni az ott dolgozókat, éppen olyan mint vallásuk, politikai nézeteik, vagy bőr színük szerint megkülönböztetni őket.

De még mielőtt sokan tiltakoznának az előbbi mondatom olvasása kapcsán, fontos tisztán látni, hogy a munkahelyen kívüli helyzetekben vannak és szükségesek is női és férfi szerepek. Ezek a közeledésük ellenére is szétválnak egymástól, de manapság egyre gyakrabban találkozunk a hagyományos szerepek felcserélődésével is. Például: Az újabb generációknál a férfiak is ugyan olyan ügyesen tudják fürdetni, pelenkázni apró csemetéiket mint a nők, vagy a nők közül is vannak akik képesek megjavítani a wc tartályt, vagy focizni a kisfiaikkal. Szerencsére a fajfenntartási funkciók - normál körülmények esetében- , női és férfi szerep szerint működnek, a munkahelyi szerepeken kívül.

A középvezetői státuszban két oldal elvárásainak kell megfelelni, a fölötte lévő vezető elvárásainak és a beosztottak elvárásainak. Ezek merőben különbözők lehetnek, és nem megfelelő vállalati kultúra esetén érdekkülönbségek is felléphetnek a két oldal között.

Egy középvezetőnek a tulajdonos vagy a felsővezetők részéről az alábbi elvárásoknak kell eleget tennie:

• a tulajdonosi , felsővezetői döntések végrehajtása,
• a feladat végrehajtásról tájékoztatás.

A beosztottak részéről támasztott elvárások:

• a feladat teljesítéshez szüksége eszközök, anyagok és információk biztosítása,
• jó munkaszervezés,
• az egyéni teljesítmény értékelése,
• egyéni- és csoportteljesítményt segítő légkör megteremtése,
• szükség esetén szakmai tanácsadás,
• a csoport érdekeinek képviselése a felsővezetők felé.

Ezek az elvárások szerencsés esetben összhangban vannak és célként is kitűzhetők, de előfordulnak olyan esetek, amikor az egyik elvárás teljesítése lehetetlenné teszi egy másik elvárás megvalósítását. Vannak cégek, ahol a tulajdonosi érdekek komoly összeütközésbe kerülnek a legalsóbb szinteken dolgozó munkavállalók érdekeivel, és a két ütköző felület között van a középvezető, akinek képesnek kell lennie az ütközések felfogására, az ellentétes érdekek összehangolására.

A felsővezető nézőpontjából a középvezető akkor látja el jól a feladatát, ha az általa kiadott  feladatokat a megfelelő minőségben, a megadott határidőre végrehajtatja beosztottaival, és ennek során képes az időközben jelentkező problémákat, az ő bevonása nélkül a csoportjával megoldani. Ezen túl a rendszeres tájékoztatás is fontos, de természetesen azt kívánja hallani, hogy az egyes munkarészek a tervezett ütemben elkészültek. A felsővezető számára a középvezető vezetési módszere érdektelen, amíg ezek az elvárásai kielégülnek.

A fenti elvárások teljesítéséhez a középvezetőnek az „eszközei” a saját beosztottai. Az ő teljesítménye, az irányítása alatt álló emberek teljesítményének a függvénye. Ahhoz, hogy beosztottaiból a maximális teljesítményt ki tudja hozni, teljesítenie kell az ő elvárásaikat. Ezzel létre jön a csereelmélet, vagyis a beosztottak akkor hajlandók a feléjük támasztott elvárásokat teljesíteni, ha ennek fejében az ő elvárásaik is teljesülnek.

A beosztottaknak ahhoz, hogy a kiadott feladatokat teljesíteni tudják szükségük van eszközökre, anyagokra és információra. A jó munkaszervezés révén ezek kellő időben, kellő mennyiségben és megfelelő minőségben kell, hogy a feladatot teljesítők rendelkezésére álljanak. A szervezés kritikus pontja, hogy egyes feladatrészeket a vezető kinek adja.

A beosztottak elvárják, - a csoport teljesítményének értékelése mellett, - egyéni teljesítésük figyelemmel kísérését és értékelését. A vezető és a beosztott közötti kommunikáció az egyéni motiváció fontos eszköze. Míg ösztönözni pénzzel tudunk, a motivációt (lelki ráhatást) a kommunikációval, a munkatárshoz való viszonyunkkal érjük el. Ebben a lelki ráhatásban a vezető saját személyiségét - mint eszközt - használja a célja elérése érdekében.

A csapatlégkör az együttdolgozó emberek egymáshoz való viszonyától, a csoport kultúrájától, normarendszerétől függ, ennek formálásában a vezetőnek aktív szerepet kell vállalnia. Hogy az egyéni és csoportos teljesítményt segítő vagy gátló légkör uralja a csapatot, azért a vezető felelős.

A középvezetőnek értenie kell az egyes munkafolyamatokhoz, hogy szükség esetén meg tudja mutatni azt, vagy tanácsaival segíteni tudjon. Minél egyszerűbb munkafolyamatokat látnak el a beosztottak, annál nagyobb az igényük arra, hogy a főnökök profi legyen benne.

A vezetőtől elvárják, hogy képviselje érdekeiket a felsővezetők felé, szükség szerint tegye szóvá ami számukra nem jó a cégnél, álljon ki értük. Ha ezt érzékelik, akkor elfogadják őt mint főnököt, és szívesen teljesítik kéréseit, utasításait.

Újabb kihívások elé néznek a munkaadók az Z generáció munkapiacra lépésével! - Jelenik meg egyre több cikkben, tudományos értekezésben, és munkaügyi, vezetői konferenciák kedvenc témájává is vált az erre való felkészülés halaszthatatlansága.

„Az 1920 és 1939 között születettek az ún. veteránok, a Baby boom-korszak az 1940 és 1959 között született embereké, míg az X generációhoz az 1960 és 1979 között születettek tartoznak. Az Y generációba az 1980 és 1999 között, a Z generációba pedig az 1996 és 2007 között születetteket sorolják. Az alfa generáció elnevezés használatos arra a nemzedékre, amelynek tagjai 2007 után születtek.” – Wikipédia: Generáció marketing

Minden generációnak megvan a sajátságos viselkedési formája, szokás rendje, kultúrája, amelyet az a korszag táplált beléjük amelyben felnőttek. Ezért mielőtt bárki kritikával illetné az utána következő nemzedékeket, jó ha arra gondol, hogy ők a korábbi korosztályok nevelésének eredményei. Az is igaz, hogy az egyes generációk között, azért nincs akkora éles különbség, mint amilyet a publikációk sugallnak, az átmenetek lényegesen lágyabbak.

Az Y generációról legtöbbször azt emelik, ki hogy természetes módon használják a technika eszközeit, viszonylag későn önállósodnak, erősen én központúak, s ha valami nem tetszik nekik a munkahelyen, egyszerűen tovább állnak. A Z generációról még kevés a munkáltatói tapasztalat, de a cégek HR szakemberei a néhány pályakezdő kollégánál a következőket érzékelik: a technika eszközeit anyanyelvi szinten kezelik, rövid ideig képesek egy dologra figyelni, nehezen tűrik a szabályokat, teljesítő képességük erősen ingadozó, viszonylag gyorsan kifáradnak, az egész világban gondolkodnak, vagyis ők az informatikai forradalom és a globalizáció gyermekei.

Azonban ezek a kijelentések is nagyon általánosítók, inkább a tehetős szülők szűk csoportjának utódaira érvényesek, és kevésbé igazak az összeszerelő munkások, az adminisztratív feladatokat végzők, vagy szalag mellett dolgozók utódaira, akik társadalmi szinten lényegesen nagyobb hányadot képviselnek.

Úgy tűnik, hogy míg a technikai fejlődés gyorsul, ezzel párhuzamosan a személyiség érése lassul a korábbi időszakokhoz képest. A Z generáció munkahelyi viselkedése nagyon hasonlít a 30-50 évvel korábban születettek 5-7 éves korban produkált viselkedéséhez. Vagyis a személyiség fejlődés 10-15 éves lemaradásban van a Veteránok és a Baby boom korszak hasonló korosztályához képest. E mellet technikai ismereteik, információ szerző és feldolgozó képességük, valamint kreativitásuk messze meghaladja az előző korosztályok ugyan ebben az életkorban meglévő szintjét. A kihívást ez jelenti a munkaadók számára.

Mert egy gyógyszergyári technológusi, egy vasúti - vagy légi forgalom irányítói, egy 5-6 órás műtétet végző orvosi és asszisztensi, vagy egy könyvelő irodában adatrögzítői munkakörökben és még számtalan helyen a minőségi munkavégzésnél tartós odafigyelésre, szabályok betartására, és kiegyensúlyozott teljesítményre van szükség.

Ezek a képességek a személyiség fejlődésünk során alakulnak ki, több más képességgel és készséggel együtt. Ha a munkába álláskor a személyiség fejlődése még nem tart ott, hogy az egyén képes legyen az eredményes és hatékony munkavégzésére, akkor ezzel jó néhány kudarc által fog szembesülni. Ennek pozitívuma, hogy a kudarcok krízis helyzetet váltanak ki és minden sikeres krízis kilábalás személyiség fejlődéssel is jár. Vagyis amitől megóvtuk az utánunk következő nemzedéket a felnevelésük során, azt az élet fogja számukra „megadni” és elvégezni.

Ugyanis babzsákokkal, játszó és kreatív szobák létrehozásával a cégeknél, a személyiség fejlődés folyamatát továbbra is lassuló ütemben tartjuk. Munkáltatói részről a feladat olyan módszerek alkalmazása az új generáció betanítása során, amely nem csak a munka folyamatára és az eljárási módokra tanít, hanem azokat a készségeket is fejleszti, amelyek a munkakör ellátásához szükségesek. Toleranciának addig van helye, amíg az nem válik veszélyessé mások számára, és nem okoz anyagi károkat.