Pár nappal ezelőtt Gabi barátnőmmel beszélgettünk, éppen ennek a cikknek a gondolataival voltam elfoglalva és mondtam neki, hogy a gyerekek halálhoz való viszonyáról tervezek írni. Ő azt válaszolta nekem, hogy nagyon jól teszem, mert a gyerek kicsi, de nem hülye. Ha nem beszélünk erről, akkor is pontosan tudják, hogy a felnőttek valamit titkolnak, és valamitől elzárják őket.

200 évvel ezelőtt egy családban született 12-14 gyermek, amiből felneveltek 6-ot 7-et. Volt amelyik alig, hogy világra jött, el is költözött innen. Belőlük kis angyalkák lettek az égben. - mondták testvéreiknek, őket ábrázolták a középkori festők puttóként a templomok képein. Az élet részévé vált a halál gondolata. A gyerekek látták a lakásban felravatalozott nagyszüleiket, elhunyt hozzátartozóikat. Együtt siratták el őket a felnőtekkel.

Nagypapa ismerősöm panaszolta, hogy a 10 éves unokája előtt nem szabad a közel kétéve elhunyt feleségéről beszélgetnie. A lánya megtiltotta, mert a kisunokája elkezdi a sírást, amikor a nagymama nevét meghallja. Miért baj az, ha a kilány megsiratja az eltávozott nagymamát? Miért nem sírhat emiatt, miért nem mondhatja ki, hogy hiányzik a mama? A gyereknek nem szabad bánatosnak lennie? Nem fejezheti ki nyíltan saját gyermeki módján ezt? Merültek fel bennem a kérdések. Ugyan akkor pedig eszembe jutottak azok a klienseim, akik a segítségemet kérték veszteségeik feldolgozásában. Egy ötven éves vezető beosztású hölgy arról panaszkodott, hogy férje és két serdülő fia ki vannak borulva attól, hogy a 9 hónapja eltávozott édesanyja halála miatt nem tud megnyugodni, még mindig időnként sírva fakad, amikor rá gondol. Azt kérdezte tőlem, hogy ő tényleg lelki beteg? Nem, csupán szeretted édesanyádat, akinek hiányát így éled meg. Ez nem baj, teljesen rendjén való. Azért alakult ki a gyászév fogalma is, mert az idő szükségességére vonatkozik veszteségeink feldolgozásánál. Ha beszélhetünk bánatunkról, ha jól kisírhatjuk magunkat, megkönnyebbülünk és oldódik a lelket terhelő feszültség.

Mindig volt az asztal közelében egy csomag papír zsebkendő, - hogyha veszteségfeldolgozást segítettem valakinél -, hogy kéznél legyen. Én nem tettem mást csak némán ültem, és nyugodtan vártam, amíg kisírja magát. Jó volt látni amint megkönnyebbült.

Manapság ízléstelen bánatosnak, szomorúnak lenni még akkor is, ha a lelkünk mélyén gyászolunk. De lehetünk depressziósak. Mintha ez jött volna divatba a gyász helyett. Csupán az a baj, hogy a depressziót is gyakorta a feldolgozatlan életeseményeink idézik elő.

Kollégámat elkísérte 12 éves kislánya hozzám és nekem szögezte a kérdést: Tündi mit csináltok ti apával? Mondtam neki, hogy édesapádnak adom át a munkámat. Most már ő fogja helyettem tartani a tréningeket és a tanácsadást, mert beteg vagyok. De nem nagyon? De igen, nagyon. Rövidesen meg fogok halni. Ugye ez nem igaz! – tört ki belőle. De igaz. - mondtam nyugodtan. Jó helyre megyek. A túlvilágon már sokan várnak engem, nyugodt vagyok, nem vagyok emiatt szomorú, boldog leszek ott is. Láttam, ahogyan eltűnt a rémület az arcáról. Édesapja csendben ült, nem szólt bele a párbeszédünkbe. Legközelebb, amikor újra nálam voltak, a kislány süteményt sütött a konyhában nekünk, amíg mi dolgoztunk. Valamennyien jól éreztük magunkat, vidáman teltek az együtt töltött órák.

Délutáni pihenőre lefeküdtünk a négyéves kisunokámmal az utolsó alkalommal, amikor nálam volt. Mondtam neki, hogy óvatosan feküdj mellém, ne ugrabugrálj, mert beteg vagyok. Meg fogsz halni mama? – kérdezte. Igen feleltem. Én nem akarok meghalni. Te még nem is fogsz. Előbb fel kell nőlnöd, aztán majd lesznek kisgyerekeid, akiket fel fogsz nevelni, és neked is lesznek unokáid, majd megöregedsz, és csak azután fogsz meghalni. - mondtam. Fogjuk meg egymás kezét mama. Éreztem kicsi keze melegét, ahogy az enyémbe simult. Ő már tudja mit jelent a halál, mert másfél éve elveszítette édesapját. Sokszor kimentünk a temetőbe a sírjához. Ő ráült a sírra, gyerek dalokat énekelt, majd elcsendesedve még egy kicsit így elidőzött.

„A gyerek kicsi, de nem hülye.” idéződnek fel bennem Gabi barátnőm szavai.