Gyerekként nagynénémtől hallottam a falujukban megesett kissé morbid, mókás történetet. Gábrisbácsi túllépve a nyolcvanadik életévét, lelkileg és fizikailag is készült a halálra. Keresztény ember lévén rendszeresen imádkozott az úrhoz, hogy mielőbb szólítsa magához, valamint megvásárolta a saját koporsóját, amit a tisztaszoba közepére helyezett el. Időnként bele is feküdt, és úgy imádkozott. Egyszer aztán elnyomta az állom, és arra ébredt, hogy a szomszéd Katusnéni jajveszékel felette, akinek óriási lett a riadalma, amikor a halott feltámadt. Bizony vannak még csodák, mondta nevetve nagynéném.

Apósom miután megtudta, hogy rákos és maximum 3 hónapja van hátra, mindenkitől, aki fontos volt a számára elköszönt, körbejárta 5 testvére családját még utoljára. A következő héten bement a temetkezési vállalathoz, és megbeszélte, hogy milyen szertartást szeretne. Édesapám több hónapon át a Titanic zenéjét hallgatta elalvás előtt (Közelebb, közelebb Uram hozzád!), de megcímezte a gyászjelentéséhez szükséges borítékokat, és megfogalmazta a tartalmát is, gyászmiséje celebrálására pedig felkérte a váci püspökbarátját. Elhunyt családtagjaim egyrészénél természetes volt a halálra való felkészülés, ők megbékélve sorsukkal távoztak.

Élettapasztalatom is azt mutatja, hogy aki képes elfogadni a közelgő véget, annál megszűnik a szorongás, a halálfélelem. szépen nyugodtan távozik. Akik viszont életük során irtózva kerülték a témát, bizony felzaklatott lelki állapotban élik utolsó óráikat. Édesanyám sajnos az utóbbiak közé tartozik, csak reménykedni tudok, hogy ez, még megváltozhat nála, és 88 évesen megbarátkozik a halálgondolatával. Kínosan kerüli a témát, és az én betegségemmel való szembesülését. Amikor lelkesen rendszeresen előadja, hogy ő még mennyire egészséges, és a vérképe is tökéletes, valamint milyen táplálékkiegészítőket szed, hogy továbbra is megőrizze kitűnő állapotát, csípősen megnyugtatom: Anyu ne izgulj, túl fogsz élni engem is! Ilkyenkor egy pillanatra elhallgat, és másra tereli a szót, csak hogy ne kelljen az én állapotomról beszélgetni.

A haláltól való rettegés akadályoz meg nagyon sok embert, hogy az utolsó időszakban lelki társa tudjon lenni, a legközelebbi hozzátartozójának, aki már efelé tart. Pedig nekünk, akik már közeledünk a földilét végéhez ez nagyon fontos lenne. Készülök az elmenetelemre, szépen sorjában varrom el a szálakat. Megírtam a végrendeletemet, megépítettem a síremlékemet, nem csak magam, hanem a szűkebb családtagjaim számára is. A róla készült fotókat örömmel mutattam az úszótársamnak. Kérdeztem: Szép? Hogyan lehet szép egy síremlék? - mondta. Nekem tetszik! – válaszoltam. Amikor ezekkel készen lettem megelégedettséggel nyugtáztam, hogy ez is megvan. Igyekszem mindent elrendezni, hogy minél kevesebb feladatott hagyjak magam után.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt beszélt arról egy kedvesismerősöm: mennyire sajnálja, hogy nem kérdezett eleget a szüleitől, amíg éltek, így nagyon keveset tud az őseiről. Ez időtájban döntöttem el, hogy én leírom, amit tudok. Ez a tervem akkor realizálódott, amikor fiam megbetegedett, és arra kért, hogy amit csak tudok a családról, írjam le, mert neki már nem lesz rá lehetősége, hogy elmondja itt maradó kicsi gyermekeinek. Két évvel ezelőtt el is kezdtem, családunk történetét megírni, aminek első 25 oldalánál még fiam is segíteni tudott tanácsaival. Kérte, hogy legyek minél konkrétabb, és a valóságot írjam, ne egy idealizált családképet állítsak az utódaink elé. A családunk történetének leírásával készen lettem, egyik barátunk lehetővé tette, hogy nyomdájában könyvformát is öltött. Ugyan ez időben felajánlotta, hogy ha van még olyan írásom, amit szeretném, hogy kinyomtassanak akkor azt is szívesen megteszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy 36 évvel ezelőtt magnószalagra rögzítettem anyai nagyapám gyermekkorának és fiatal éveinek kalandjait, amit ő maga adott elő ízes palóc tájszólással. Nagyapám egészen 1848-tól tudott érdekes sztorikat felmenőiről. A sors megadta nekem az időt, hogy ezzel is készen legyek, és már ez is a Mucius Scaevola Kft. nyomdájában van. Ezután fiatalabb fiamnak arról beszéltem, hogy,  körülbelül 8 évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, aminek a címéül Cincóka az életrevaló kiscica címet adtam. Még illusztrációt is készítettem minden fejezetéhez. Ezt is feltétlen nyomtattassad ki! - biztatott. Csak néhány példányba kértem a kinyomtatását, családunk gyermektagjai számára. Mindennel elkészültem, ami fontos volt a számomra. Csak azt sajnáltam, hogy a 35 év tananyagfejlesztői munkám az enyészeté lesz, de a sors ismét kegyes volt hozzám. Idősebb fiam barátjának körülbelül egy évvel ezelőtt beszéltem arról, hogy van egy érdekes tanácsadói megbízásom. Ennek teljesítéséhez ő szívesen társam lett. Egészen őszig együtt tudtunk dolgozni, és át tudtam neki adni saját képzésiprogramjaimat, amiket szeptembertől ő vezet. Most már csak rövid cikkeket írok a blogomra.

Nagyon jó érzés lezárni, ami eddig lezáratlan volt, és elvarrni az utolsó szálakat. Azt jelenti számomra, hogy elkészültem. A befejezettség elégedett érzésével távozhatok.

Folytatom.