A családalapítás és az első gyermek vállalás ideje az értelmiségiek körében drasztikusan kitolódott. Amíg 1990-ig ez a diplomás nők és a férfiak többségének esetében 20-és 30 éves életkor közé esett, 1990-2000 közötti időszakban áttevődött a 30-40 év közötti életszakaszra, és 2000 utáni trendek azt mutatják, hogy egyre több pár a 30-as évei végén, 40-es évei elején vállalja az első gyermeket.

Felsőfokú végzettségű 25 és 35 év közötti diplomásoknak tartottam képzést, amikor felmerült a tartós párkapcsolat és az utódok igénye, a karrier és a magánélet egyensúlyának megteremtési lehetősége. A beszélgetés során jól érzékelhető volt a témához kapcsolódó félelem, és bizonytalanság minden hallgatómnál.

Ki, és hogyan adhatná meg ezeknek a fiataloknak azt a magabiztosságot, amely a családalapításhoz szükséges? 30-40 ével ezelőtt, ha két egyetemista fiatal egymásba szertett legtöbbször összeházasodtak, és az ilyen diák házaspároknál rövidesen megérkezett az első gyermek is. Az egyetemi kollégiumok egy részében külön szobát biztosítottak számukra. A tanulás mellet ezek a párok képesek voltak gyereknevelésre, barátságok ápolására. Szűkös anyagi helyzetük enyhítésére, alkalmi munka vállalással még valamilyen jövedelem kiegészítésre is szert tettek. Ez már a múlt, joggal mondja mindenki.

A fiatalok párkapcsolati bizonytalanságának egyik forrása az egzisztenciális helyzetből fakad, mert ma már nincsenek nyugdíjas állások. Egyetlen egy fiatal sem lehet biztos abban, hogy a ragyogó karrier lehetőséget mutató munkahelyén, meddig tartanak igényt rá. Még, ha van is munkahelye, nap mint nap jutnak el hozzá azok a hírek, amelyek arról számolnak be, hogy baráti, ismeretségi körében ki lett hirtelen munkanélküli.

Adrienn 40 éves 9 éves kisfiát neveli. 1 évvel ezelőtt vált el. Arról beszél, hogy a házasságában az volt a legnehezebb időszak, amikor a férje 2 alkalommal is közel egy évig munkanélküli volt. A szűkös anyagi helyzetükön túl, még külön energiát vett el a férje állandó feszült hangulatának kezelése is.

Az egzisztenciális bizonytalanság azonban csak ez egyik probléma, a családalapítás és karrier összehangolása esetén. A késői család alapításhoz egyéb tényezők is hozzájárulnak. Fiatalon a tudatlanság bátorságával kezdünk bele dolgokba, és a hiányzó élettapasztalatot, merészséggel, dinamikával, rugalmassággal, kreatív helyzetmegoldásokkal pótoljuk. Az életkor előrehaladtával egyre óvatosabbakká válunk, és több kockázati tényezővel számolunk. Természetesen ez megfontoltabbá teszi az embert, és egy-egy új helyzetkezelése során, számtalan szempontot vizsgál. A tanulással eltöltött évek látásmód szélesedést is eredményeznek, ami szintén növeli a nagyhorderejű döntések mérlegelési szempontrendszerét.

 Szilvia most veszi át szülei 200 főt foglalkoztató vállalkozásának irányítását. 40 éves és egy 6 éves gyermeke van. Arról beszél, hogy 33 évesen ment férjhez. Egy tanfolyamon ismerkedett meg a tőle 8 évvel idősebb párjával. Egyikük sem volt szerelmes a másikba, értelmes emberekként megbeszélték egymással a házasságot mint lehetőséget és döntöttek. Évek óta szeretne még egy gyereket, hogy legyen testvére a kisfiának, de mindig valami fontosabb dolog közbejön.

A harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején összeházasodott párok, - ha egyáltalán összeházasodnak és családot alapítanak, - a gyerekneveléssel kapcsolatban már semmit sem tudnak olyan könnyedén venni, mint huszonéves szülőtársaik. Az óvoda, az iskola választás hatalmas információ mennyiség begyűjtése után történik. A gyerekeknek biztosítani akarják a fejlődéséhez szükséges plusz lehetőségeket, ezért különféle foglalkozásokra viszik még az iskola után őket. Ha a házaspár valamelyike nem kötetlen munkaidőben dolgozik, vagy nincs a kéznél egy jó erőben lévő nagyszülő, ez rendkívüli logisztikai feladatok elé állítja a gyermekét nevelő párt. Nem csoda, hogy egy gyerek nevelésén túl ritkán jut többre energia. A helyzetet az is nehezíti, hogy az első és egyedüli gyerekeknél, még minden élethelyzet új, nincs korábbi tapasztalat és rutin, ami a 30 életéven túl egyre nagyobb erőfeszítésekkel oldható meg. A kisgyermeknél bekövetkező menetrendszerű gyermekbetegségek pánikfélelmet váltanak ki a szülőkből, és az egész család össze fog a helyzet kezelésére.

Kinga 36 évesen szülte kisfiát. A családi vállalkozásban nőtt fel. Amikor a megérkezett a trónörökös, szülei minden lehetséges kényelmet biztosítottak a számára. Már az első apró gyermekbetegség ami a kicsinél jelentkezet komoly riadalmat váltott ki, a férje, a nagyapa és a nagymama is munkaidejének jelentős részében azzal foglalkozott, hogy az otthon lévő Kingát és a náthás Danikát kiszolgálják.

A bizonytalanság nem csak a gyermek vállalás, területén érzékelhető a fiataloknál. Gyakran találkozunk a teljes mértékű elköteleződéstől való félelemmel is. Megszületnek a gyermekek, de a pár csak élettársi szövetségben van még jó ideig egymással. Klienseim között több párnál láttam az esküvői fotókon, hogy a koszorús lányok és fiúk az ő gyermekeik voltak.

„Túlképzettek mégsem értenek semmihez.” – mondta ki a súlyos ítéletet egy multinacionális cég magyarországi leányvállalatának igazgatója, tovább folytatva a méltatlankodást. ” 3-4 értelmes, okos diplomást veszek fel évente és legalább 3 év amíg betanítjuk őket, addig csak pénzbe kerülnek, miután pedig megtanulják a szakmát, és hogy mi a munka, azért kell fizetés emelést adnunk, hogy ne menjenek át a versenytársakhoz.” - A beszélgetés a céghez közelmúltban felvett, vezetői beosztásba került fiataloknak szánt képzés előkészítéséhez kötődött.

Mit hiányol a magyar felsőfokú intézményekből kikerült frissdiplomásoknál?

• a munkavégzés képességét,
• az önállóságot,
• a felelősségvállalást,
• a megfelelő proaktívitást,
• a munka iránti alázatot,
• a diplomáciai érzéket.

Mit ért a munkavégzés képességének hiányán?

A frissdiplomás fiatalok csak tanulni tudnak. Belépnek a céghez és itt is tanulni akarnak, munkavégzés helyett. Nem tudnak dolgozni, nem tanították meg sem a szüleik, sem pedig az iskola, hogy hogyan kell egy feladathoz hozzákezdeni, majd azt végig vinni. Tanulni szeretnek és nem dolgozni. Nehezen tűrik a beszabályozottságot, a módszerességet, a nap mint nap ismétlődő kemény munkát. Nehezen fogadják el, hogy az iskolaévek szabadságának vége.

Sok közülük diákként is dolgozott, náluk is észlel ilyen problémát?

Igen, ugyanis a legtöbb diákmunka az arról szól, hogy valami amit más megmond végrehajtsák, különösebb szervezés, átgondolás nélkül. Betanított munkák amivel pénzt lehet keresni.

Véleménye szerint, hogyan lehetne már diákként kialakítani ezeket a képességeket?

Ezeket a képességeket, már egész kis kortól lehet fejleszteni, erre nagyon sok jó példa van külföldön. Ha a fiatalok lehetőséget kapnának arra, hogy projekt jellegűen, egy több lépéses feladatsort az előkészítéstől a kivitelezésig végigcsináljanak, akkor kifejlődik ez a képesség.

Mit tart fontosabbnak az egyéni vagy a csoportos feladat teljesítés képességét?

Mind a kettőt. Mert egy vállalatnál egyénileg és csoportban is tudni kell eredményesen dolgozni. Én azt látom, hogy ez a fajta felkészítés teljes egészében hiányzik a magyar felsőfokú képzésből. A hozzánk belépők itt találkoznak először olyan feladattokkal, amelynek része az információgyűjtés, a mérlegelés, a döntés és utána a megvalósítás.

Mi a helyzet az önállósággal?

Nagyon alacsony szinten van. A fiatalok nem ismerik a döntési módszereket, ebből következően félnek saját maguk dönteni, és a döntéseikért felelősséget vállalni. Addig nagyon jók, amíg csak lexikális tudásra épülő tanulmányokat kell csinálni, de utána nincs tovább.

Mit ért megfelelő proaktivitáson?

Azt hogy képes legyen először figyelni, tájékozódni és utána változtatási javaslataival élni. Javaslatait pedig meggyőzően előadni, a kritikákat elviselni és kezelni. Több fiatalnál láttam, hogy azonnal előadja újítási ötleteit. Ez nagyon jó, de amikor ezt megkritizáljuk, akkor sündisznó állásba húzódik. Nem tud tovább érvelni javaslatai mellet, sőt a kritikát személye elleni támadásként éli meg.

A munka iránti alázat hiánya alatt mit ért?

Egy munkakörön belül különböző értékű feladatok vannak. Ez azt jelenti, hogy csak a feladatok egy része igényli a magasabb fokú tudást, az egyetemi végzettséget. Vannak olyan teendők, amelynek elvégzéséhez egy középfokú végzettség is elegendő lenne, de a munkakör részét képezik. Azt látom, hogy az alacsony értékű feladatokat nem szívesen látják el a friss diplomás fiatalok. Megalázónak érzik, hogyha borítékot kell címezniük, vagy el kell intézkedniük egy fénymásológép megjavíttatását, vagy, ha esetleg el kell menni, és kicserélni valamilyen technikai eszközt.

Végül említette a diplomáciai érzéket, ezen mit ért?

Néhány évvel ezelőtt az anyavállalatnál 3 magyar felsővezető kollégámmal egy stratégiai megbeszélésen vettem rész. Utána a cég HR- vezetője azt mondta, hogy nekünk magyaroknak durva a kommunikációnk. Nem értettem mit akar ezzel mondani, és megkérdeztem, a válasza a következő volt: „Ti azonnal kimondjátok, a nemet, szinte a másik arcába vágjátok”.

Tudni kel udvariasan megfogalmazni ellenvéleményünket, vagy álláspontunk másságát. Sok fiatal kollégától hallom, hogy ha valamivel nem ért egyet kijelenti, hogy: „Ez nem igaz.”

Ezek szerint a magas szintű tudás még nem elég ahhoz, hogy valaki felkészült legyen friss diplomásként egy pozíció elfoglalására. A fenti hiányosságok pótlását már a középiskolai képzéssel el kellene kezdeni, hogy a cégek számukra is hasznosítható képességekkel rendelkező friss diplomásokkal találkozzanak.

Amikor mélyinterjúkat készítek, akkor gyakran mondják cégek munkatársai, hogy: „már 5 éve vagy még ennél is több ideje gályázom”. A csapatépítő tréningek során új fogalom alakult ki a végrehajtó munkatársak körében: ők lettek a gályázók. Szimbolikusan a cég a hajó, a cégvezető a kapitány, a vezetők a hajóstisztek, az operatív feladatokat ellátók pedig a gályázók. Van ebben a fogalom-meghatározásban valami pejoratív cinizmus, amivel a legalsóbb szinteken lévő munkatársak tudatilag a gondolatvilágukban a megfelelő helyre teszik a látszólagos nagy vállalati demokráciát.

De, a szabad kommunikációra is megszületett az új fogalom meghatározás, ami egyben a kommunikáló felek vállalti hierarchiában való helyzetére és ebből származó eredményre is rávilágít:

„Az információ csere = a beosztott bemegy a főnökhöz saját véleményével és kijön a főnökével.”

 Az előző példákból látjuk, hogy a beosztott munkatársakkal közvetett módon hogyan lehet érzékeltetni, hogy ki az úr a háznál, és nekik milyen lehetőségeik vannak a saját akaratuk, elképzeléseik megvalósítására. Kérdés, hogyan tegyük mindezt vezetőként?

 A vezetésmódszertanban szerzett tapasztalatom szerint semmiféleképpen se úgy, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. Vagyis: egyfolytában arról győzködjük a munkatársainkat, hogy nálunk mindenki kreativitására szükség van, mindenki ötletét figyelembe vesszük , bátran mondják el jobbító szándékú javaslataikat! Aztán a végén ezeket figyelmen kívül hagyva, vagy az ötleteiket azonnal visszaverve megyünk tovább a magunk feje után.

 A látszólagos demokrácia többet árt egy vállalat fejlődésének, mint bármilyen tudatos leépítés. Ugyanis ezzel nem a létszámot, hanem a munkatársaink kreativitását, motivációját építjük le. Az elveszett kreativitást és motivációt újra visszahozni egy munkatársnál olyan vezetői feladat, amelyet ugyanazon kontextusban lehetetlen sikeresen végrehajtani.

 Példák a munkatárs motivációját és kreativitását romboló vezetői magatartásformákra:

• Látszólagos demokrácia,
• Ötletek, javaslatok azonnali visszautasítása,
• Ötletek, javaslatok kifigurázása,
• Ötletek javaslatok elfektetése, agyonhallgatása,
• Egyéni teljesítmény leértékelése,
• A hibázás bűnként való fogadása és büntetése,
• A kritizált személy elé más munkatárs példaképül helyezése,
• „Jól dolgozni kötelesség!” elv folyamatos hangsúlyozása elismerés helyett.

 A legkisebb szervezetnél is szükség van valamilyen rendre, rendszerre, amelyhez igazodni lehet. Ez mindenki számára kijelöli az utat és az irányt, amerre haladni kell, és azt is, hogy milyen feladatok jutnak rá, ő személy szerint miért felelős. A munkatársaknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy igényeljük-e az ő jobbító ötleteiket, vagy megvannak a bevált módszereink, amelyekkel kapcsolatban csupán az elsajátítás és alkalmazás az ő feladatuk.

 A fentiek miatt vezetőként újra és újra pontosan közölnünk kell a beosztottainkkal, hogy mit várunk el tőlük és mikorra várjuk tőlük az eredményt. Mi az, amiben önállóan kell, hogy döntsenek, és tudatosítanunk kell bennük, hogy a döntésért felelősséggel is tartoznak. Az egyértelmű kommunikáció a helyzeteket egyértelművé átláthatóvá teszi.

Példák a munkatárs motivációját és kreativitását fenntartó vezetői magatartásformákra:

• Egyértelmű vállalati struktúra kialakítása és kommunikálása,
• Az elvárások egyértelmű közlése,
• A személyes eredmények azonnali elismerése,
• A beosztott segítése, hogy korrigálni tudja a hibáját,
• Rendszeres munkamegbeszélések,
• Ötletek, javaslatok elismerése még akkor is, ha nem tartjuk őket kivitelezhetőnek.

 Több vezető panaszkodik, hogy belefáradt már abba, hogy újra és újra előröl kell kezdenie minden nap ezt a fajta kommunikációt a beosztottakkal: százszor elmondta és még százegyedszer is meg kell ismételnie, ha megfelelő eredményt akar.

Valójában a vezetés erről szól. Ha valaki a beosztottaival való ismételt kommunikációba belefárad, az azt jelenti, hogy magába a vezetésbe fáradt bele.

 Az írásom elején említett „gályázás” fogalma egyfajta ismétlődő cselekvést is magában rejt. Az ismétlés pedig monoton dolog, történjen az a vállalati hierarchia bármelyik szintjén.

A szervezeti keretek között az emberi tevékenység 20-100 % rutin jellegű, vagyis jól elsajátított és begyakorolt feladatokból áll. Egy szalag melletti munkás, ha ugyanazon gyártmány meghatározott munkafázisát végzi, akkor ő 100%-ban begyakorolt rutin feladatot lát el. Egy cég igazgatójának tevékenységében a rutin feladatok 60 %-ban vannak jelen. Egy fejlesztő mérnök munkaidejének 80%-át új dolgok kitalálásával tölti, de nála is megjelennek olyan járulékos tevékenységek, amelyek már rutin jellegűek.

 Ezért az, hogy ki mennyit „gályázik”, függ az illető munkakörétől és a hierarchiában elfoglalt helyétől. Ha valaki jól érzi magát egy munkakörben, akkor az azt is jelenti, hogy a személyiségének megfelelő arányban vannak jelen az ismétlődő, monoton feladatok és a kreatív tevékenységek.

 Hogy a munkaidején belül kinek milyen arányú igénye van a kreatív és a monoton feladatok végzésére azt személyiségtesztekkel tudjuk mérni. Ha ezt a munkavállaló és a cég HR munkatársa ismeri, akkor kölcsönösen megfelelő döntést tudnak hozni, hogy egy munkakör mennyire felel meg, vagy egy munkakör átalakítás mennyiben lesz megfelelő egy adott munkatárs személyiségének.