Pár nappal ezelőtt Gabi barátnőmmel beszélgettünk, éppen ennek a cikknek a gondolataival voltam elfoglalva és mondtam neki, hogy a gyerekek halálhoz való viszonyáról tervezek írni. Ő azt válaszolta nekem, hogy nagyon jól teszem, mert a gyerek kicsi, de nem hülye. Ha nem beszélünk erről, akkor is pontosan tudják, hogy a felnőttek valamit titkolnak, és valamitől elzárják őket.

200 évvel ezelőtt egy családban született 12-14 gyermek, amiből felneveltek 6-ot 7-et. Volt amelyik alig, hogy világra jött, el is költözött innen. Belőlük kis angyalkák lettek az égben. - mondták testvéreiknek, őket ábrázolták a középkori festők puttóként a templomok képein. Az élet részévé vált a halál gondolata. A gyerekek látták a lakásban felravatalozott nagyszüleiket, elhunyt hozzátartozóikat. Együtt siratták el őket a felnőtekkel.

Nagypapa ismerősöm panaszolta, hogy a 10 éves unokája előtt nem szabad a közel kétéve elhunyt feleségéről beszélgetnie. A lánya megtiltotta, mert a kisunokája elkezdi a sírást, amikor a nagymama nevét meghallja. Miért baj az, ha a kilány megsiratja az eltávozott nagymamát? Miért nem sírhat emiatt, miért nem mondhatja ki, hogy hiányzik a mama? A gyereknek nem szabad bánatosnak lennie? Nem fejezheti ki nyíltan saját gyermeki módján ezt? Merültek fel bennem a kérdések. Ugyan akkor pedig eszembe jutottak azok a klienseim, akik a segítségemet kérték veszteségeik feldolgozásában. Egy ötven éves vezető beosztású hölgy arról panaszkodott, hogy férje és két serdülő fia ki vannak borulva attól, hogy a 9 hónapja eltávozott édesanyja halála miatt nem tud megnyugodni, még mindig időnként sírva fakad, amikor rá gondol. Azt kérdezte tőlem, hogy ő tényleg lelki beteg? Nem, csupán szeretted édesanyádat, akinek hiányát így éled meg. Ez nem baj, teljesen rendjén való. Azért alakult ki a gyászév fogalma is, mert az idő szükségességére vonatkozik veszteségeink feldolgozásánál. Ha beszélhetünk bánatunkról, ha jól kisírhatjuk magunkat, megkönnyebbülünk és oldódik a lelket terhelő feszültség.

Mindig volt az asztal közelében egy csomag papír zsebkendő, - hogyha veszteségfeldolgozást segítettem valakinél -, hogy kéznél legyen. Én nem tettem mást csak némán ültem, és nyugodtan vártam, amíg kisírja magát. Jó volt látni amint megkönnyebbült.

Manapság ízléstelen bánatosnak, szomorúnak lenni még akkor is, ha a lelkünk mélyén gyászolunk. De lehetünk depressziósak. Mintha ez jött volna divatba a gyász helyett. Csupán az a baj, hogy a depressziót is gyakorta a feldolgozatlan életeseményeink idézik elő.

Kollégámat elkísérte 12 éves kislánya hozzám és nekem szögezte a kérdést: Tündi mit csináltok ti apával? Mondtam neki, hogy édesapádnak adom át a munkámat. Most már ő fogja helyettem tartani a tréningeket és a tanácsadást, mert beteg vagyok. De nem nagyon? De igen, nagyon. Rövidesen meg fogok halni. Ugye ez nem igaz! – tört ki belőle. De igaz. - mondtam nyugodtan. Jó helyre megyek. A túlvilágon már sokan várnak engem, nyugodt vagyok, nem vagyok emiatt szomorú, boldog leszek ott is. Láttam, ahogyan eltűnt a rémület az arcáról. Édesapja csendben ült, nem szólt bele a párbeszédünkbe. Legközelebb, amikor újra nálam voltak, a kislány süteményt sütött a konyhában nekünk, amíg mi dolgoztunk. Valamennyien jól éreztük magunkat, vidáman teltek az együtt töltött órák.

Délutáni pihenőre lefeküdtünk a négyéves kisunokámmal az utolsó alkalommal, amikor nálam volt. Mondtam neki, hogy óvatosan feküdj mellém, ne ugrabugrálj, mert beteg vagyok. Meg fogsz halni mama? – kérdezte. Igen feleltem. Én nem akarok meghalni. Te még nem is fogsz. Előbb fel kell nőlnöd, aztán majd lesznek kisgyerekeid, akiket fel fogsz nevelni, és neked is lesznek unokáid, majd megöregedsz, és csak azután fogsz meghalni. - mondtam. Fogjuk meg egymás kezét mama. Éreztem kicsi keze melegét, ahogy az enyémbe simult. Ő már tudja mit jelent a halál, mert másfél éve elveszítette édesapját. Sokszor kimentünk a temetőbe a sírjához. Ő ráült a sírra, gyerek dalokat énekelt, majd elcsendesedve még egy kicsit így elidőzött.

„A gyerek kicsi, de nem hülye.” idéződnek fel bennem Gabi barátnőm szavai.

Hosszú évek óta Angliában bébiszitterként dolgozó kliensem panaszolta; hogy kisiskolás unokáját a menye nem engedi el vele sehová, amikor haza jön látogatóba. Az iskolába is csak a fiával együtt mehet el érte, amikor a menye nem tudja elhozni a kislányt. A 7 éves gyerek még nem utazott tömegközlekedési eszközön, mondják a szülők, és ezért neki sem engedik meg, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe. Amikor az iskolai szünetben két napot az unokájával tölthetett, és megbeszélték, hogy a kicsi nála is alhat, este nagy csomagokkal megérkezett az egész család. Számára ekkor esett le a tantusz, hogy nem csak az unoka fog nála aludni, hanem a szülei is, és másnap tőle mennek dolgozni. A kicsi arra van trenírozva, hogy senkivel nem szabad szóba állni, akit nem ismer. Így nem győzött magyarázkodni, hogy miért nem köszön az ő ismerőseinek, és nem válaszol azok kérdéseire, amikor sétaközben velük találkoztak. Kliensem kezdeményezte, hogy engedjék ki vele a nyári szünetbe Angliába, ahol Londonhoz közeli településen szép családiházban él. A fia és a menye azt válaszolta; hogy Gréta 18 éves koráig nem mehet ki hozzá.

Engem még arra tanítottak, hogy mindenkinek köszönni kell a lépcsőházban, valamint a szüleim ismerőseinek is, ha pedig kérdeznek, akkor arra illedelmesen válaszoljak. Amikor erről beszélgettem egy háromunokás ismerősömmel, ő teljes mértékben egyetértett az ügyfelem menyének a nevelési módszerével. Ugyan akkor elismerte, hogy ő már ebben az élet korában szülőifelügyelet nélkül bandázott a Teleki téren kortársaival. De hát ő fiú volt, és én azért gondolkodom másként, mert nekem nem voltak lányaim csak fiaim. A lányait ő is féltette, 17 éves korukig vitte mindenhová őket. Elmagyarázta nekik, hogy senkivel nem szabad szóba állniuk, senkinek nem szabad segíteniük az utcán. Mert az öregnéni először csak a bevásárló kocsi villamosról való leemelését kérni, az után pedig, hogy segítsenek haza vinni a csomagjait, végül megkéri őket, hogy menjenek fel hozzá elmosogatni. Megdöbbenve hallgattam az érveit.

Akkor én valamit rosszul csinálok? Vagy magam is rosszul lettem nevelve?

3 éves fiú unokámmal leültünk a villamoson, két idős hölggyel szembe, akik kedvesen megszólították, és kialakult egy beszélgetés közöttünk, ahol az unokám vitte a prímet. A hölgyek néhány megálló után leszálltak, és kölcsönösen integettünk egymásnak a tovább induláskor. Megdicsértem a kisunokámat, hogy milyen szépen beszélgetett. Ragyogott a szeme, hallva elismerésemet. A másik két eset a játszótéren történt. Egy kisfiú elesett és az édesanyja vigasztalta, az alig két éves Kolos, odaszaladt, és elkezdte simogatni, a nála kétszer idősebb eddig ismeretlen játszótársát. Néhány hónappal később Kolos egy apukához szaladt oda, amikor elesett a totyogó kislánya, és az ijedségtől hatalmas sírásba kezdett. Nincsen semmi baj? - kérdezte a papát. Kolos szüleivel nemrégiben költözött vissza egy közel-keleti országból, ahol megszokták, hogy ha elmegy mellettük egy idősebb ember, Allah áldását kéri a kicsire, és nemegyszer szóba is elegyedik velük.

Körülbelül 8 hónapja hallgattam a rádióban, egy szociológiai felmérés ismertetését. Ennek keretében azt vizsgálták, hogy hány éves kortól engedik egyedül elmenni az iskolába a gyerekeket. Nyugateurópában ez átlagosan 10. életév betöltése után kezdődik, Keleteurópában általában 12 év után, hazánkban 12-13 év után.

Természetes, hogy féltjük a gyermekeinket és unokáinkat, hiszen annyi szörnyűségről hallunk. Valószínű a világ nem lett se jobb, se rosszabb az utolsó 60-70 évben. Csupán egy-egy gyermekek ellen elkövetett atrocitás híre, akár másodpercek alatt bejárja az egész földkerekséget. Régebben ezek ez események nem terjedtek tovább az érintett közösség földrajzi határánál, ezért lényegesen kevesebb volt a számuk azoknak a rémísztő híreknek, amelyek a szülőkhöz eljutottak. Vagyis, amíg egy szülő a múlt század közepén, a gyerekei nevelése során békeidőben évente 5-10 ilyen hírről tudott, ma körülbelül 1 hónap alatt kénytelen ennyivel szembesülni. 18 év során 60 évvel ezelőtt átlagosan: 135 volt a számuk, ma pedig 12-szer több, átlagosan: 1.620 elrettentő hírrel találkoznak a szülők. Ez tizenkétszeres pszichés nyomást jelent, ami hatalmas terhelési többlet. Nem lehet csodálkozni, hogy némely szülő megpróbálja inkubátorban tartani felnőtt koruk eléréséig gyermekeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy egy régión belül nem az esetek, hanem a nyilvánosságra kerülő történések száma is növekedett. Ami mindenképpen pozitív. Hiszen így lehet ellenük tenni.

Kérdés hogyan lehet felkészíteni gyermekeinket az esetleges atrocitások, abuzálások elkerülésére? Semmi féleképpen sem az elzárással, az állandó felügyelettel és kisérgetéssel. Hiszen ezek a gyerekek nem tanulják meg a számukra óvatosságot kívánó helyzetek, kapcsolatteremtési kisérletek felismerését, az itt szükséges önérvényesítő viselkedés elsajátítását. Késleltetve, fiatal felnőttként sétálnak be csapdahelyzetekbe, vagy válnak szorongó, visszahúzódó felnőttekké. Egy négy gyermekes evangélikus pap családjában fordult elő, hogy a feleségével azon az állásponton voltak, miszerint ők csak vallásos környezetben fordulnak meg, és gyermekeik kizárólag tisztességes szándékú, hozzájuk hasonló körben mozognak. Ezért a szülők tudatosan kerültek minden olyan témát, ami véleményük szerint erkölcstelen. A  most húszaséveik elején járó gyerekeik az anya és az apa szerint; a leg lehetetlenebb csoportok tagjai,  barátaik és párjaik pedig olyanok, akiket nem hozhatnak haza a szülői házba. 

Nagyon fontos a kisgyermek és a szülő bizalmi kapcsolata, vagyis hogy a kicsik merjenek szüleiknek beszélni, azokról a hatásokról, amik környezetükben érik őket. Vegyük komolyan, amit mondanak, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy része ennek a képzelet szülötte. Ezek mögött lehetnek vágyak, félelmek. Nem mindig csak az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy miért mondja, hogyan mondja azt nekünk. A gyerekek akkor nyílnak meg, ha érzik, hogy csak rájuk figyelünk. Ez most az ő idejük. Tudatosan teremtsünk minden nap, csendes beszélgetős időszakot.