Pár nappal ezelőtt Gabi barátnőmmel beszélgettünk, éppen ennek a cikknek a gondolataival voltam elfoglalva és mondtam neki, hogy a gyerekek halálhoz való viszonyáról tervezek írni. Ő azt válaszolta nekem, hogy nagyon jól teszem, mert a gyerek kicsi, de nem hülye. Ha nem beszélünk erről, akkor is pontosan tudják, hogy a felnőttek valamit titkolnak, és valamitől elzárják őket.

200 évvel ezelőtt egy családban született 12-14 gyermek, amiből felneveltek 6-ot 7-et. Volt amelyik alig, hogy világra jött, el is költözött innen. Belőlük kis angyalkák lettek az égben. - mondták testvéreiknek, őket ábrázolták a középkori festők puttóként a templomok képein. Az élet részévé vált a halál gondolata. A gyerekek látták a lakásban felravatalozott nagyszüleiket, elhunyt hozzátartozóikat. Együtt siratták el őket a felnőtekkel.

Nagypapa ismerősöm panaszolta, hogy a 10 éves unokája előtt nem szabad a közel kétéve elhunyt feleségéről beszélgetnie. A lánya megtiltotta, mert a kisunokája elkezdi a sírást, amikor a nagymama nevét meghallja. Miért baj az, ha a kilány megsiratja az eltávozott nagymamát? Miért nem sírhat emiatt, miért nem mondhatja ki, hogy hiányzik a mama? A gyereknek nem szabad bánatosnak lennie? Nem fejezheti ki nyíltan saját gyermeki módján ezt? Merültek fel bennem a kérdések. Ugyan akkor pedig eszembe jutottak azok a klienseim, akik a segítségemet kérték veszteségeik feldolgozásában. Egy ötven éves vezető beosztású hölgy arról panaszkodott, hogy férje és két serdülő fia ki vannak borulva attól, hogy a 9 hónapja eltávozott édesanyja halála miatt nem tud megnyugodni, még mindig időnként sírva fakad, amikor rá gondol. Azt kérdezte tőlem, hogy ő tényleg lelki beteg? Nem, csupán szeretted édesanyádat, akinek hiányát így éled meg. Ez nem baj, teljesen rendjén való. Azért alakult ki a gyászév fogalma is, mert az idő szükségességére vonatkozik veszteségeink feldolgozásánál. Ha beszélhetünk bánatunkról, ha jól kisírhatjuk magunkat, megkönnyebbülünk és oldódik a lelket terhelő feszültség.

Mindig volt az asztal közelében egy csomag papír zsebkendő, - hogyha veszteségfeldolgozást segítettem valakinél -, hogy kéznél legyen. Én nem tettem mást csak némán ültem, és nyugodtan vártam, amíg kisírja magát. Jó volt látni amint megkönnyebbült.

Manapság ízléstelen bánatosnak, szomorúnak lenni még akkor is, ha a lelkünk mélyén gyászolunk. De lehetünk depressziósak. Mintha ez jött volna divatba a gyász helyett. Csupán az a baj, hogy a depressziót is gyakorta a feldolgozatlan életeseményeink idézik elő.

Kollégámat elkísérte 12 éves kislánya hozzám és nekem szögezte a kérdést: Tündi mit csináltok ti apával? Mondtam neki, hogy édesapádnak adom át a munkámat. Most már ő fogja helyettem tartani a tréningeket és a tanácsadást, mert beteg vagyok. De nem nagyon? De igen, nagyon. Rövidesen meg fogok halni. Ugye ez nem igaz! – tört ki belőle. De igaz. - mondtam nyugodtan. Jó helyre megyek. A túlvilágon már sokan várnak engem, nyugodt vagyok, nem vagyok emiatt szomorú, boldog leszek ott is. Láttam, ahogyan eltűnt a rémület az arcáról. Édesapja csendben ült, nem szólt bele a párbeszédünkbe. Legközelebb, amikor újra nálam voltak, a kislány süteményt sütött a konyhában nekünk, amíg mi dolgoztunk. Valamennyien jól éreztük magunkat, vidáman teltek az együtt töltött órák.

Délutáni pihenőre lefeküdtünk a négyéves kisunokámmal az utolsó alkalommal, amikor nálam volt. Mondtam neki, hogy óvatosan feküdj mellém, ne ugrabugrálj, mert beteg vagyok. Meg fogsz halni mama? – kérdezte. Igen feleltem. Én nem akarok meghalni. Te még nem is fogsz. Előbb fel kell nőlnöd, aztán majd lesznek kisgyerekeid, akiket fel fogsz nevelni, és neked is lesznek unokáid, majd megöregedsz, és csak azután fogsz meghalni. - mondtam. Fogjuk meg egymás kezét mama. Éreztem kicsi keze melegét, ahogy az enyémbe simult. Ő már tudja mit jelent a halál, mert másfél éve elveszítette édesapját. Sokszor kimentünk a temetőbe a sírjához. Ő ráült a sírra, gyerek dalokat énekelt, majd elcsendesedve még egy kicsit így elidőzött.

„A gyerek kicsi, de nem hülye.” idéződnek fel bennem Gabi barátnőm szavai.

Még nem tartok az út végén, de leírom azokat az érzelmi stációkat, amelyeken az 5 év alatt keresztülmentem, mert most még meg tudom örökíteni, és hátha ezzel segíteni tudok másoknak.

Az első a betegség felfedezése utáni időszak, amikor még tele voltam reményekkel. Ekkor emlékeimből előkerestem a környezetemben megtapasztalt jó példákat, biztattam önmagamat, hogy meg fogok gyógyulni, hiszen napról-napra fejlődik az orvostudomány. A dédnagymamám több mint 20 évet élt egészségesen a műtét és az azt követő sugárkezelés után. Édesapám 18 évet kapott a sorstól rákosbetegként, igaz ebből az utolsó négy év már nagyon nehéz volt a számára. Ha nem alakulnak ki áttétek minden rendben lesz, én is meg fogok gyógyulni, mondogattam magamnak. A kemoterápiás kezelések közötti napokon is dolgoztam. Elhatároztam, hogy nem adom fel! Arra törekedtem, hogy továbbra is úgy éljek, mintha egészséges lennék, habár nem voltam az, optimista voltam és úgy gondoltam, hogy én azok közé tartozom, akik túlélik a bajt, és meggyógyulnak. Nem voltam képes kimondani, hogy rákosbeteg vagyok, helyette a problémámról beszéltem. A második műtétet követően a jógát abbahagytam, de még továbbra is mindennap sportoltam, dolgoztam. Volt egy belső késztetésem arra, hogy a bajaimról beszéljek, erre jó helyszínnek lettek a kórházi kezeléseim. Ott a betegek az egymással való kommunikációjuk során szinte azon versenyeztek, kinek van nagyobb problémája. Egészséges emberekkel való találkozásaim alkalmával igyekeztem minimalizálni az erről való beszélgetéseket, de barátaim, rokonaim előtt nem titkoltam a bajomat. Kényesen ügyeltem külső megjelenésemre, a testépítés során kidolgozott formám visszanyerésére. Ebben a szakaszban jólesett az emberek biztatása, elismerése, dicsérete.

A második szakasz az elbizonytalanodás időszaka volt, ami néhány hónapot vett igénybe. Két év után kiderült, hogy több helyen áttétek alakultak ki. Akkor arra gondoltam, hogy talán nem kellene folytatnom a küzdelmet, hiszen eddig az volt a szent meggyőződésem, hogy amíg nem alakulnak ki áttétek, addig jó esélyem van a gyógyulásra. Le kellett állnom a testépítéssel, ez nagyon hiányzott a mindennapjaimból, de továbbra is úsztam reggelente. Azon gondolkoztam, hogy vállaljam-e a harmadik nagy műtétet, amit 10 nappal előbbre kellett hozni a kitűzött időponttól, és az orvosok számára is elég bizonytalannak tűnt a sikere. Nagyon jó volt, hogy akikkel megosztottam bizonytalanságomat csendben meghallgattak, szinte velem együtt gondolkodtak a hogyan továbbról. Megérezték és megértették, félelmeimet az elkövetkezendő nehéz időszaktól. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy a műtét, ami rám várt csak időleges megoldást fog nyújtani. Abban kellett döntenem, hogy ennek ismeretében vállalom-e azt? Dilemmámat csak nagyon szűk körben osztottam meg. Segítség volt, hogy beszélhettem róla, és hogy meghallgattak, de nem akartak befolyásolni. A döntés szabadságát meghagyták nekem.

A harmadik szakasz a betegség tényleges tudatosulása. Mint ahogy korábban írtam három nagy műtét, három sorozat kemó és két-háromhetente éjszakai mentőhívás, ami sürgősségi ellátásra vitt a sebészetre. Egy éjszaka bevitt a mentő, az ügyeletes fiatal sebészorvos ismerősként fogadott, elkezdett beszélgetni velem. Az első mondata az volt: Maga nagyon beteg. Én azt gondoltam mindeddig, hogy valamit rosszul csinálok, azért jelentkeznek ezek a szörnyű rosszullétek kétheti rendszerességgel. Meghallgattam az orvos tanácsait, javaslatait. Azt is mondta, hogy beszéljem meg az onkológusommal, hogy véleményük szerint a kemoterápia mellékhatásai okozzák rosszulléteimet. Szembesültem a ténnyel, hogy nincs kiút. Minden nap ajándék! – gondoltam. Teszem a dolgom, amíg tudom. Még tudatosabban étkeztem, és minden reggel úsztam, sokat találkoztam a bárátaimmal, rokonaimmal, színházba, moziba mentem, arra törekedtem, hogy fenn tartsam a lelki egyensúlyomat. Egy felemás világban éltem, reménykedtem hátha csoda történik, és nem romlik, hanem javul a helyzetem. El kezdtem újra távlatokban gondolkodni. Elképzeltem, hogy kisunokáimmal még sokáig lehetőségem lesz foglalkozni. Még mindig nagyon jólesett a körülöttem lévők csodálata, és elismerése, valamint barátaim támogatása azzal, hogy szívesen töltötték velem a szabad idejüket.

A negyedik szakasz a gyógyíthatatlanság tudomásulvétele, ez inkább rövid epizód volt, amikor orvosi szótár segítségével lefordítottam az utolsó CT leletemet, amiben egyértelműen benne volt, hogy négy szervemben alakult ki egy hónap alatt újabb daganat. Akkor ennyi az életem! - gondoltam. Tudtam, hogy újra kezdődnek majd a kemoterápiás kezelések. Nem, ezt már képtelen leszek ismét végig csinálni. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy szörnyű éjszaka után elhatároztam, hogy információt gyűjtök, és ennek birtokában döntök arról: hogyan tovább? Amikor erről beszéltem a hozzátartozóimnak, ők egyetértettek velem. Nagyon jólesett, hogy komolyan vettek, és nem kezdték el mondogatni, hogy ne adjam fel. A döntést rám bízták, és nem helyeztek semmilyen lelki presszió alá.

Ötödik szakaszként egy aktív, izgalmas információgyűjtő időszak következett néhány héten keresztül. Családtagjaimnak lelkesen számoltam be mind arról, amit megtudtam. Ők megértően és támogatóan meghallgattak engem. Legtöbbet a Magyar Hospice Alapítvány egyik orvosa segített, korrekt tájékoztatásával. Nagyon fontos mondata volt: Egy gyógyíthatatlan beteg esetében nem csak az élethossza, de annak minősége is szerepet játszhat döntése meghozatalában. Ők tünetkezelést végeznek, nem pedig aktívgyógyítást. E mellett döntöttem. Nagyon jólesett, amikor az utolsó vérvétel alkalmával az onkológián, néhány általam megszeretett nővér és asszisztens azt mondta, hogy jól döntöttem és megértenek.

Most a hatodik halálközeli szakaszomat élem. Bármily furcsa jó a hangulatom, nyugodt vagyok és időnként boldog. Elfogadtam a sors akaratát, és nem küzdök tovább ellene. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt a szorongás, és a bizonytalanság érzésem. Amellett, hogy folyamatosan emelni kell a fájdalomcsillapítók mennyiségét, jól érzem magamat. Olyan, mint amikor egy-egy nagy utazás előtt voltam. Mint akkor, amikor ezekre az utakra készülődve beszéltem róla másoknak, most ugyan ilyen jó, hogy a közelgő halálomról beszélhetek. Hálás vagyok mindazoknak, akik hajlandóak meghallgatni, és meghallani gondolataimat.

Judit lelkisegítőm ebben a legjobb beszélgetőpartnerem. Jókat nevetünk együtt, egy-egy napokban megélt helyzetem komikumán. Kérdeztem tőle, hogy vajon mikor jön majd a félelem, a pánik, ő azt válaszolta: tapasztalatai szerint, akik így felkészülnek az örökéletre, azoknál nem jön. Ez megnyugtat.

Folytatom.