Úgy véltem nagyon keveset tudok a betegségemről, nem vagyok az a típus, aki önmagát diagnosztizálja, és feltúrná az orvosi szakkönyvtárat, hogy kiképezze magát. Az utolsó hónapokban mégis erre kényszerültem. Tulajdonképpen a ChatGPT segített, ebből tudtam meg, hogy amit én csupán időleges, múló fájdalmakként tapasztaltam magamon, az valójában a különböző helyeken felbukkanó daganatok tünetei. Ezeknek addig nem tulajdonítottam jelentőséget, és egy-egy kontrollvizsgálat során el is felejtettem említeni az onkológusomnak. De miért is mondtam volna, hiszen az orvosok sem fordítottak túl sok időt a velem való kommunikációra. Küldtek ide-oda vizsgálatokra, egykét szóval megmondták az eredményeket, de hosszabb felvilágosítást és magyarázatot nem igen kaptam, sem az előttem álló vizsgálatok céljáról, sem a műtétek lefolyásáról. Mondhatnánk, mind ez az orvoshiányból eredő túlterheltség velejárója. De szerintem ez itt Magyarországon az egészségügyi munkaszociológia tudatosan kialakított formája. Ebből adódóan érezzük betegként, hogy csupán egy ágyszám, egy eset vagyunk, még akkor is, ha kedvesek hozzánk.

Minden kórházi bent fekvésem során a hozzátartozóim lelkemre kötötték, hogy kérdezzek! Én próbáltam, de a kérdéseimre csak rövid, tőszavas, lezáró válaszokat kaptam, amiben benne volt a kimondatlan sürgetés, a még kisem alakult beszélgetés befejezésére. Többször voltam kint az USA-ban rendelőintézetekben. Az ottani kötődésem kapcsán egy időben több könyvet is olvastam az északamerikai életmódról, kultúráról. Köztük volt egy 1960-as években íródott mű a Világjárók sorozatból. Sajnos a címére már nem emlékszem, de a tartalmára annál inkább. Egy magyar orvoskutatóházaspár USA-ban töltött 2 évének tapasztalatairól szólt, amelyet a feleség vetett papírra. Ezek egyike az volt, hogy az amerikai orvoskollégák milyen sok időt töltenek a betegekkel, acélból, hogy betegségük sajátosságait, és rájuk váró beavatkozásokat pontosan elmagyarázzák számukra. A beteg mielőtt a beleegyezését adja a műtétbe, vagy a vizsgálatba, tisztában van azzal, hogy az mi célból, milyen módon fog történi, és ő mit fog érezni és milyen kockázatai vannak? A diagnózis közlése is nyugodt körülmények között legtöbb esetben a beteg, és az ő kísérője kizárólagos jelenlétében az orvosi szobában történik. Mindezt a beteg iskolázottsági szintjének figyelembevételével adják elő. Az írásban adott ambulánslapok és zárójelentések a beteg számára érthető módon vannak megfogalmazva, mert ha a tájékoztatás a beteg szerint nem volt kielégítő, simán beperelheti a kórházat, és azt a pert meg is nyeri. 

Ezzel szemben nálunk ezek az írásos betegdokumentumok tele vannak latin és orvosi kifejezésekkel, nehogy a szakmán kívüli bárki megértse. De sokszor fordult elő, hogy az orvosokkal történt rövid kommunikációm során meg kellett kérdeznem, hogy amit mond, az mit jelent? Ilyenkor gyakran tapasztaltam, az arcukon megjelenő pillanatnyi feszültséget, amit kíváncsiskodásommal váltottam ki. Nem írom le azokat a számomra nehéz és megalázó helyzeteket, amit az öt év során végig éltem, mert voltak nagyon jó tapasztalataim is, de sajnos ezek voltak kisebb részben.

Leginkább a beteg számára érthetetlen nyelvezet az, ami felháborít a magyar gyakorlatban. A viziteken legtöbb esetben úgy tárgyalnak a betegek lábánál az orvosok, mintha akiről szó van, az egy értetlen gyerek, vagy szellemileg fogyatékos volna. Róla van szó, az ő gyógyszerezeséről, kezeléséről, amihez neki semmi köze, csupán alávetheti magát annak, amit döntöttek. A harmadik nagy műtétem előtt telefonon hívott fel egy asszisztens, és közölte a biopszia (szövetminta vizsgálat) eredményét és a műtét szükségességét, valamint azt, hogy ennek időpontjáról hamarosan értesítést kapok. Szerettem volna egy orvossal is beszélni, amikor ezt kértem, éreztem hangjában a méltatlankodást, és hogy ez nem helyénvaló. Nem részleteszem az orvossal való találkozásom megalázó körülményeit. Ilyenkor arra gondoltam, hogy messze vagyunk még a hétköznapokban is megvalósuló demokráciától. 45 éven át fizettem az egészségügyi hozzájárulást, és nem egy szolgáltatást kapok érte, ami ténylegesen a szó valóságos értelmét fedi, hanem kegyet gyakorolnak, és mindenben mások döntenek rólam. De volt számomra kellemes tapasztalat is. Mikor már körülbelül 15. alkalommal vitt be éjszaka a mentő a sebészetre, ahol már ismertek, a fiatal ügyeletes orvos elkezdett beszélgetni velem. Ő volt az első 4 év után, aki egyenrangú emberként állt velem szóba, és aki három mondatnál többet mondott. Tanácsokkal látott el, hogy hogyan vészeljem át ezeket a helyzeteket.

Az esetek jelentősrészében azt tapasztaltam, hogy az orvosok nem tudnak a betegekkel egyenrangú síkon kommunikálni. Ez nem az ő hibájuk. Nincsenek felkészítve rá. Az egyik közeli ismerősöm fia most végezte el az egyetemet. Az idén ősszel kezdett rezidensként dolgozni. Tőle tudom, hogy az ’orvos-beteg kapcsolati előadásokon’ az egyetemitanárok a legnagyobb hangsúlyt arra fektetik, hogy a hallgatókban kialakítsanak egy felsőbbrendűségi érzést és tudatot. De hogyan is várhatunk egyenrangú kommunikációt azoktól, akiknek maguknak sincs lehetőségük egyenrangú emberikapcsolat megteremtésére a munkahelyükön, idősebb vagy magasabb beosztásban lévő munkatársaikkal. Tudomásom szerint hazai társadalmunkban egyetlen ágazat az egészségügy, ahol még mindig csendőrpertu a szokás. Vagyis az idősebb és magasabb rangú orvos tegezi az alacsonyabb vagy fiatalabb társait, de őt azoknak magázni kell. A mérnökképzés során minket a tanáraink az első naptól kezdve kollégáknak szólítottak és magáztak. A munkahelyre belépve, pedig az idősebbek elvárták, hogyha ők tegeznek, akkor viszonozzuk azt.

Ideje megszüntetni az orvosbárói rendszert, hallottam a közelmúltban a YouTube-on egy interjúban. Ez nem csak a kollegiáliskapcsolatokban lenne fontos, hanem a beteg-orvos kapcsolatokban is. Mert, ha a beteg nem elég önérvényesítő, gyerekként kezelik. Valóságos helyzetét nem mondják meg neki, még akkor sem, ha szellemileg még ép. és felfogná az üzenetet. Helyette a hozzátartozót tájékoztatják, aki vagy elmondja, amit hallott, vagy ő is téves kíméletből szépíti a kilátásokat.

A betegként való kiszolgáltatottság érzését egy orvosoknak tartott konferencián, ahol előadást tartottam, néhány hozzászóló maga is megerősítette. De a valóság az, hogy ők nem is a beteget féltik, hanem önmaguk félnek attól, amit esetleg az igazsággal való szembesülés a betegnél kivált. Ami jóesetben lehet megértő beletörődés, megnyugvás, rosszabbesetben hisztérikus sírás, kiabálás. De bármilyen megnyilvánulást is tapasztalunk betegünknél mindegyik emberi, az igazság elmondása pedig emberséges, a félrevezetés és hitegetés pedig embertelen.. A beteg reakciójánál nem kell mást tennünk, mint némán jelen lennünk. Neki ez a legnagyobb támogatás.

Folytatom.