Andragógia – a felnőtt képzés módszertana

Az iskolapadban megszerzett ismeretek 3 év alatt elavulnak. Az élethosszig tartó tanulás célja egy – egy szakterület munkatársainál az ismeretek frissen tartása, új képességek, készségek kifejlesztése. A vállalatok, országok, földrészek közötti gazdasági verseny alapja, az ott dolgozó emberek tudásbázisa. Lépést tartani a munkáltatók tudásszükségleteinek kielégítésével, komoly kihívás a cégek alkalmazásában lévő oktatóknak és munkavállalóknak.

Az elmúlt 25 évben ezért a felnőttek képzésének módszerére egy új tudományág jött létre, aminek a neve andragógia, ami a felnőttképzés módszertana.

Az iskolarendszerű képzések jól kimunkált struktúra szerint zajlanak, évszázados hagyományok alapján. A diák és tanár viszonyát alá és fölérendeltség jellemzi. A pedagógus minden dolgok tudója, a tanítványai részesülnek az ő tudásából, jó esetben átvesznek belőle annyit, amennyit csak tudnak. Az így átadott ismeretanyag a legritkább esetben kérdőjelezhető meg, elfogadása kötelező. Természetes, hogy a tanár a diáknál lényegesen többet tud, ezért mindent jobban is tud. A porosz oktatási formában ez különösen hangsúlyos.

A pedagógus megmondja, mit hogyan kell értelmezni, hogyan kell véghezvinni.

A felnőttek képzése esetén az oktató, az esetek nagyobb százalékában olyan emberekkel találkozik, akik már rendelkeznek munka- és élettapasztalattal, kialakult a személyiségük, ezáltal értékrendjük és véleményük van. Vállalaton belül szervezett képzések során a résztvevők az oktató kollégái, akik lehetnek a hierarchiában felette állóak is. Ebből eredően a felnőttek képzése teljesen más módszerekkel kell, hogy történjen mint az iskoláskorú fiatalok tanítása.

Az andragógia módszertana akkor megfelelő, ha az andragógus tisztában van a képzés résztvevőinek témához köthető tapasztalatával, és ezt hasznosítani tudja mint alapot, és továbbfejleszthető tudást. Ilyen esetekben még az is előfordul, hogy a témához kötődően az oktató és tanítványai tapasztalatai különbözőek, és ennek felszínre kerülésével kölcsönösen bővítik és fejlesztik ismereteiket. Ez azonban csak akkor tud megvalósulni, ha az oktató a hierarchikus fölérendeltségi viszony helyett, képes egyenrangú partneri állapotot létrehozni önmaga és a tanítványai között. Nem fél a tekintélyvesztéstől, vitás helyzeteket is nyugodt kiegyensúlyozottsággal kezel, és a más irányú tapasztalat elfogadása mellett juttatja érvényre az ő általa képviselt nézeteket, irányokat.

Ahhoz, hogy egy felnőttek számára szervezett képzés érdekes és színvonalas legyen az oktatónak ismernie és alkalmaznia kell azokat a módszereket, amelyekkel a az érdeklődés felcsigázható, a tananyag gyorsan elsajátítható, szükség esetén a felnőtt személyiség fejleszthető. Erre vállalati keretek között lényegesen rövidebb idő áll a rendelkezésre, mint az iskolákban a pedagógusoknak. Japán leányvállalatoknál tudok olyan belső továbbképzésekről, ahol az oktató csupán 20 percre vonhatja ki a szalag mellett dolgozókat a termelésből.

A felnőttek, ha tanulnak csak a lényeggel akarnak megismerkedni, és a képzéseket gyakorlati hasznosíthatóságuk alapján minősítik jónak, vagy rossznak.

Az andragógiai módszerében a leghatékonyabb a tréning, a szeminárium, a workshop, és a coaching mint képzési és fejlesztési forma. Vállalati trénereknek oktatóknak szóló felsőfokú továbbképzésünkön, módszertani ismereteiket fejleszthetik tovább a résztvevők.

„Úgy érzem annyi mindent tudok, mégsem értek semmihez.” mondta ezt nekem egy 29 éves, doktori iskolát végzett fiatal hölgy, miután tucatszám küldte el önéletrajzát és egyetlen egy interjúra sem hívták be, sehová sem. Közel egy éve keresett munkát Magyarországon és az uniós országokban is, de a doktori iskolákban végzett fiatal kutatókból túlképzés van Európában.

A bolognai rendszerű felsőfokú képzés struktúrájára építve a kisdoktori (PhD) képzés lehetőséget ad egy jó eszű fiatalnak, hogy a tanulmányait automatikusan folytassa tudományos kutatóképzés keretein belül. A doktori iskolák hallgatóinak témaválasztásai legtöbbször olyan elméleti területekhez kötődnek, amelyek rendkívül érdekesek, de a gyakorlattól és a versenyszféra igényeitől nagyon messze esnek. Ennek oka, hogy sem a doktorandusz hallgatóknak, sem pedig tudományos vezetőiknek nincs munkakapcsolata ezzel a területtel. A fiatalok ezek után ott állnak kezükben egy ragyogó kutatási eredménnyel, amellyel mindegyikük megvalósította álmait, és elérte amit iskolarendszerű képzés keretein belül maximumként el lehet érni.

Ezek után sajnos csak néhány százalékuknak adódik az a lehetőség, hogy továbbra is az egyetemen maradhasson és oktatói státuszban kezdhesse meg több évtizedes karrierjének építését. Még kevesebb azoknak a száma, akik valamilyen tudományos kutatóintézetbe tudnak elhelyezkedni.

Ezek a fiatalok 28 éves korukban kerülnek ki az iskolapadból. Doktori tudományos fokozattal rendelkeznek és legtöbben szemben találják magukat azzal a helyzettel, hogy a munkaerőpiacon a többi munkavállalóhoz képest lényegesen túlképzettek, ugyan akkor a friss diplomások körébe sorolódnak. A rengeteg energia és pénz befektetésével megszerzett tudásukra alig-alig van szükség. A munkáltatók a következő előítéletekkel viszonyulnak hozzájuk:

• Valószínű, hogy az átlag felsőfokú végzettségűeknél jóval több pénzt akarnak keresni.
• Gondolkodásuk túlzottan elméleti, hiányzik belőlük a gyakorlatiasság.
• Azok a feladatok, amelyek egy kezdő diplomás számára kínálkoznak, jelentős részben rangon aluliak lesznek számukra.
• Jobban szeretnek tanulni mint dolgozni.
• Kilógnak a meglévő munkatársak közül, nem fogják befogadni őket a többiek.

Gyorsan kiderül számukra, hogy a tudásuk ugyan a legtöbb HR-es számára lenyűgöző, de ugyanakkor riasztó is. Rájönnek, hogy ha a többi frissdiplomással versenyképesek akarnak lenni, a pályázati anyagukból ki kell hagyni azoknak az eredményeiknek jelentős részét, amelyre eddig oly büszkék voltak.

Ez mindig egyfajta csalódottságot, nem egy esetben önbizalomvesztést eredményez. Az ilyen kezdés nemcsak a tudás, de a személyiség fejlődésére is károsan hat, mert ezzel a fiatal szaktekintély egy nagyon komoly értékválságba kerül. Amiről megvolt győződve, hogy hasznos és értékes, az valójában értéktelen vagy legalábbis az eszmei értéken kívül pénzre átkonvertálható értéke nincsen. Márpedig pénzre az élet éléséhez szüksége van mindenkinek! Kiderül, hogy a tudás a mai társadalomban csak akkor ér valamit, ha azt mások is értékelik és értékének megfelelően megfizetik.

Ennél jobb helyzetben vannak azok, akik levelező formában a saját élet- és munkatapasztalataikra alapozva kerülnek vissza a tudományos képzésbe. Ők már a munka világában eltöltött éveik során felmérik, hogy milyen újabb tudás megszerzésébe érdemes további pénzt és energiát fektetni, és a tudományos ambícióikat a gyakorlati életben való használhatósággal összhangba tudják hozni. Aki ehhez saját munkáltatója támogatását is meg tudja szerezni, az ezzel a lépésével a cégen belüli pozícióját is megerősítheti.