Bűnbakképzésről akkor beszélünk, amikor valaki saját kudarcáért, sikertelenségért, vagy olyan tettéért, amit másnál elitél, de az adott esetben ő csinálta, embertársait, vagy a körülményeket hibáztatja és ezzel felmenti magát.

Legextrémebb példa, amivel eddig találkoztam az egyik családtagomnál fordult elő. Nénikém este rendszeresen égve felejti a villanyokat a lakása helyiségeiben, amit legtöbbször csak másnap reggel vesz észre. Mivel néhány éve egyedül él, egyik alkalommal így panaszkodott: Éjszaka, amíg ő alszik, a háza előtt, az utcán lévő villanyoszlopról valaki felkapcsolja nála a villanyokat. Reggel, amikor felkel, több helyiségben is égnek a lámpák. Mosolyogva bólogattam. Emlékszem, amikor kisgyerekként nála nyaraltam, a villany égve hagyása rendszeres vitatéma volt közte és a férje között. Akkor a lakás éjszakai díszkivilágításáért –ahogyan ő nevezte – a férjét okolta. Még velünk, gyerekekkel is veszekedett ezért, holott mi legalább egy-két órával előbb lettünk ágyba bújtatva, a felnőttek nyugovóra térése előtt.

A bűnbak létrehozásával gyakran találkozunk az emberi kapcsolatokban, családokban, kisebb nagyobb közösségekben, nemzetek, országok népeinél. A csoportok bűnbak képzését legtöbbször vélemény vezérek generálják, jó néhány példát tudunk erre mindannyian, akár szűkebb hazánk vagy a nagyvilág történelméből. Mint tapasztaljuk ez a jelenség a politikának is része.

 Honnan indul és mivé válhat a bűnbakképzés?

A jelenség egyben a felelősséghárítást is jelenti. A személyiség megrekedt a fejlődésében, vagy visszacsúszik egy alacsonyabb fejlődési szintre. Ez kisgyermekkorban természetes jelenség, legtöbbször 5-6 éves kor körül alakul ki, amikor a gyermek már fel tudja mérni, hogy a környezete megítélése szerint; mi a jó vagy rossz. Ha úgy érzi, hogy valami rosszat tett. - ami nem biztos, hogy ténylegesen rossz, - azt letagadja, másra hárítja, vagy mást okol érte. Jó esetben; a személyiség fejlődésével ez fokozatosan megszűnik, és megfelelő önértékeléssel bíró embereknél, felnőtt korunkra kialakul a felelősség érzet és a felelősség vállalás képessége. Ami azt jelenti, hogy bátran szembe mer nézni a hibáival és tetteiért vállalja a felelősséget.

Sajnos nem mindenkinél van ez így. Gyermekkori és fiatalkori sérüléseink, meggátolhatják személyiségünk felnőtté fejlődését. Sokan megragadnak a gyermek - vagy serdülőkor valamely szintjén. A gyermekkori megakadás – vagy az ide való visszacsúszás - felnőttkorban gyakran a bátortalanság, a konfliktushelyzetek kerülése, az önérvényesítés alacsony szintje, és ebből eredő stressz jellemzi. Az ilyen ember keresi a biztonságérzetet és legtöbbször valamilyen védelmező vezető személyében, vagy annak hitt csoportban, meg is találja. A serdülőkor fejlődésiszintjén megragadt ember, felnőttként is valami ellen küzd, lázad, dacol a környezetével, örök harcossá válik, folyamatosan szüksége van ellenségre, ha nincs, akkor kreál. Sokszor előfordul, hogy az első csoport a másodikkal kitűnően tud együttműködni, ennek oka, hogy benne látja saját érdekeinek kiharcolóját, védelmezőjét, megmentőjét. A harcos által kreált ellenség, így bűnbakká válik, amiben mindannyian fanatikusan hisznek. A fanatizmus pedig elszakad a valóság reális érzékelésétől, tévképzetekbe és téveszmék kialakításába sodorja a gyermekiénnel bíró felnőttet. Ebben a saját maguk által eltorzított világban élnek, és mélyen hisznek igazukban.

Egy nagy közösségen belül, szakadások alakulnak ki, másképpen gondolkodó táborok jönnek létre. Ez nem baj, sőt erre szükség van, mert ez a demokrácia nélkülözhetetlen kelléke, mindaddig, amíg képesek egymással konstruktívan vitatkozni. Ha azonban a fanatizmus valamelyik félnél megjelenik, első lépésként csak a tolerancia szint csökken egymás nézetei, magatartása iránt, ez azonban nagyon könnye átfordulhat lemerevedett vitákba, amelynek a formája egyre durvul és a szakadék a két tábor körül tovább mélyül.

A fanatizált személyek látóköre először leszűkül, később pedig megszűnik, csőlátásúvá válnak, csak egyutas lehetőségekben tudnak gondolkodni. Minden, ami az ő általuk jónak vélt, megoldástól eltér, az elfogadhatatlan. A fanatikusfél agresszívvá válik, ezzel harcra szólítja és ellenfélként kezdi kezelni, a másik csoport tagjait. Mivel a fanatizmus sajátossága, hogy folyamatosan növekszik, az ilyen torzult személyiség már nem képes a másikban versenytársat látni, csak ellenfelet, amiből aztán ellenséget csinál, és teljes negatív érzelmi énbevonódással – gyűlölettel - megkezdi a verbális háborút. Jó, ha megmaradnak ezen a szinten, de sajnos nem mindig. Mint a történelemben annyiszor, sajnos a mai világban is számos fegyveres összecsapás mögött, az előbb leírt lelkifolyamatok húzódnak.