„A teherhordók nagy erőlködéssel kapaszkodnak felfelé a hegyoldalon. Sürgetem őket – lépjenek ki jobban. Nem jó dolog nagyon sietni uram. A lelkünk olyankor nem bír utolérni minket.” - írta Jens Bjerne az Új-Guinea őslakóinak felfedezéséről írt könyvében. Címe: Az utolsó kannibálok.

Gyorsuló élettempónk veszélye: lemarad a lelkünk a megtett úthoz képest.

A technikai fejlődés lényegesen gyorsabb mint a mentális fejlődésünk. A civilizáció utolsó évezredeiben az emberiség a gyalogos vándorlásoktól eljutott a gyaloghintón, lóháton, postakocsin, vonaton, autómobilon, repülőgépen át az űrhajón való közlekedésig. A levél küldés a gyalogos futároktól a galambpostán- a távírón-, a telexen- át, napjainkban az e-mail levelezésig fejlődött. A szövés, a vetélőn keresztül, a gőz, az elektromos áram által működtetett mechanikus szövőgépeken keresztül, jelenleg a számítógép vezérelt automatizált szövőgépeken folyik. A haditechnika az egymást kaszaboló embergomolyagtól az ellenséges célpontra irányítható távvezérelt bombákig jutott. A leírt példákon túl, sok ezret lehet még felsorolni, az életfeltételek, az ipar, a gazdaság az egészségügy területeiről.

Mindezek mellett az emberek többségében ugyanazokkal a személyes vagy társas problémákkal küzdenek mint sok száz, vagy 2-3 ezer évvel ez lelőtt. Sőt az életünk bizonyos területein ezek a problémák még sokasodtak is.

Tudjuk, hogyan érjük el párunkat, főnökünket, barátunkat néhány másodperc alatt e-mailen, sms-ben, vagy akár telefonon, de továbbra sem tudjuk hogyan mondjuk el neki, amit már hónapok óta nem merünk kimondani. Tudjuk, hogy a kisgyermeknek személyisége egészséges fejlődéséhez apára és anyára egyformán szüksége lenne, de a szülők közül egyre kevesebben képesek tartós életközösségben élni, akár csak addig is, amíg a gyerekeik önállóvá válnak. Tudjuk, hogy hogyan juthatunk fel a lifttel a 15-ik emeletre, de sokan nem tudják miként küzdjék le a klausztrofóbiát, ami rájuk tör amikor beszállnak a liftbe, és inkább gyalog mennek. Tudjuk, hogy miként kell egészségesen élnünk, mégis legtöbben sportolás helyett TV-t néznek, kényszeresen nyúlnak a következő szelet süteményért, pohár italért, vagy a cigarettáért.

A tudás és a lelki képesség nagyon sokszor nem egyformán fejlődik. Sok mindent tudunk, de nem vagyunk rá képesek. A lelki tényezőket nem tudjuk olyan ütemben fejleszteni, mint amilyen ütemben a tudomány és a technika fejlődik körülöttünk. A személyiségfejlődésnek határai vannak, ez az emberi élet. Amikor valaki megszületik egy rendszerbe lép be, neki ez a null pont, innen ível az egyéni fejlődése egy életen át. Ő a korábban született embertársaihoz képest előnnyel indul. Neki természetes ami az idősebb korosztálynak új, és megtanulása, elfogadása komoly lelki feladat.

Gyorsuló világunkban a technikai fejlődés lényegesen nagyobb tempójú mint a lélektani fejlődés. Lelkünk nem tud lépést tartani a diktált ütemmel. Ez feszültségeket generál, rosszul érezzük magunkat, nem tudjuk jól kezelni a helyzetet. Különösen nehéz, amikor a fejlődést mi is szeretnénk, de képességeink híján vagyunk.

Hogyan lehet a lelkifejlődést gyorsítani?

Semmiféleképpen sem lázas cselekvéssel. Attól, hogy minden pillanatunkat lekötjük, csak időlegesen segítünk magunkon. Elnyomjuk az egyre növekvő lemaradás kiváltotta rossz érzéseinket. A bűnbakképzés sem jelent megoldást, ilyenkor környezetünket tesszük felelőssé minden negatívumért.

A lelki felzárkóztatás során a lelkünkkel kell foglalkozni, ami nem azonos a lelkizéssel. A lelki felzárkózás: személyiségünk megerősítése, az új helyzetek kezelni tudása. A lelkizés: panaszkodás, siránkozás és önsajnálat. A lelki felzárkózás történhet más segítségével is, de mindenképpen aktivitást követel helyzetünk, érzéseink kezelésében. A lelkizés során a panaszkodó passzív, és másoktól várja, hogy megmentsék.

Magyarországon is találunk többféle önsegítőcsoportot, és számos pszichológust, coachert akik hozzáértéssel képesek a lelkifejlődést segíteni. Sajnos még sokan szégyellnek csoportterápiára járni, és szakemberhez fordulni. Ellenérzésüket jogosan táplálják azok a mozifilmek, amelyek torzítva, sok esetben a valósággal ellentétesen mutatják be ezek tevékenységét.

A modern lélektan, a lelkisegély és személyiségfejlesztési módszerek már nem a múlt elemzésével foglalkoznak, hanem a jelen- és a jövő élethelyzeteinek megoldását segítik.

A magyar cégek 95 %-ánál a legnagyobb gond a piacszerzés és az értékesítés, számolt be legújabb kutatási eredményeikről Nagy Ágnes Olga közgazdász, az Evalion Efficiency Kft. ügyvezetője. A vizsgálat azokat a termelő és szolgáltató cégeket vette górcső alá, amelyeket magyarok hoztak létre. Amint kiderült ezek a cégek  kapacitás felesleggel rendelkeznek. Vagyis tudnának lényegesen több terméket gyártani, szolgáltatást nyújtani, ha ezt igényelnék tőlük. A vizsgált cégek problémája, hogy vezetői stratégiájuk kizárólag termelés és szolgáltatás orientált, értékesítési stratégiájuk nincsen, vagy nem elég hatékony.

Könnyebb helyzetben vannak azok a vállalatok, amelyek beszállítóként szorosan kötődnek egy-egy multinacionális nagyvállalathoz, vagyis olyan alkatrészeket állítanak elő, vagy szolgáltatást nyújtanak, amely a multi cég működéséhez szükségesek. Ebben a szerepben a kockázat abban rejlik, hogy sokszor egy vagy egy-két nagyvállalathoz kötődik a beszállító és a megrendelések csökkenése vagy elmaradása a létét veszélyezteti. Mivel nincs magas vevőszáma, és ebből eredően széleskörű értékesítési tapasztalata, rendelés elmaradás esetén nem képes új ügyfelekkel pótolni a kiesőt.

Igazi értékesítési problémákkal az Evalion Efficiency Kft. felmérése alapján azonban a termelés és szolgáltatás-orientált magyar cégek küzdenek. Pozitívum, hogy termékeik már megfelelnek akár a nyugati világ elvárásainak is, ezért versenyképesek bármelyik hasonló termékeket előállító világcéggel, ugyan akkor értékesítési módszerük elmarad azoktól a versenytársaktól, akik közé be akarnak kerülni. Legtöbb cég ezért az alacsony árral operál. Vagyis úgy gondolják, hogyha jobb minőséget, alacsonyabb áron kínálnak, akkor el tudják adni termékeiket.

A felmérésből az is kiderült, hogy a termelés és szolgáltatás-orientált vállalatok vezetői, tulajdonosai, kívülről várnak és remélnek segítséget termékeik eladásában. Vagyis olyan üzleti partnereket keresnek, akik eladják az általuk gyártott termékeket, kifejlesztett szolgáltatásokat. A velük való megegyezés azonban szintén egyfajta értékesítési, üzleti szemléletet igényelne, ami szintén hiányzik.

Ahhoz, hogy egy cég magas színvonalon létrehozott termékeit értékesíteni is tudja,  minden egyes ott dolgozó embernek kettős szemlélettel kell rendelkeznie. Vagyis a termelés és értékesítés azonos fontosságot és figyelmet kell, hogy kapjon. A cég képességeit a jó minőségű termék gyártása mellett, annak értékesítésére is ki kell fejleszteni. Ugyanis, ha egy cég nem képes az általa létrehozott produktumot eladni, lassú elsorvadásra és halálra van ítélve.

A termék és szolgáltatás orientált cégek vezetői úgy gondolják, hogy a jó minőség és a folyamatosan újabb termékekkel való megjelenés elég a talpon maradáshoz. Valóban ezzel, lehet némi-nemű pezsgést maguk körül generálni, de igazi áttörést a piacon csak tudatos, értékesítési stratégiával és annak következetes végrehajtásával lehet elérni. Az értékesítési és az azt megtámogató marketing módszerek ugyanolyan fejlesztést igényelnek, mint maga a termék-előállítás.

Ahhoz, hogy a létrejövő cégek 50%-a ne menjen tönkre az első 3 évben, és 90%-uk ne szűnjön meg 10 éves koruk előtt, a termék és szolgáltatás előállítás mellett értékesíteni is tudniuk kell. 

A megszólítás dilemmája!

A kisgyermekeknek természetes dolog, hogy a felnőttek tegezik őket, és ők is tegezhetnek mindenkit. Aztán  6-7 éves koruk körül egyszer csak a szülők elkezdik mondani, hogy úgy illik, hogy némely embereknél áttérjenek a magázódásra, és a felnőttek egy részét a napszaknak megfelelően köszöntsék, sőt ha igazán tisztelnek valakit annak „csókolom” -mal, vagy „kezét csókolom” -mal köszönjenek.

Ez megy is egy darabig, aztán az idő múlásával a lányok egyszer csak azzal a furcsa helyzettel találkoznak, hogy némely férfi már nekik köszön „kezét csókolom” - mal, a fiúk pedig, azt veszik észre, hogy a nők közül egyre többen szervusz helyet „jó napot kívánok” -kal viszonozzák köszönésüket. Ez a legtöbb fiatalban először zavart, meglepetést vált ki, de aztán egyre többször hallva, mindenki hozzászokik.  

Néhány életből vett példa, jól szemlélteti a tegeződés –magázódás megválasztásának nehézségeit, és az esetlegesen rossz döntésből adódó kapcsolati feszültségeket.

Mária a kollégája lányát Pannit, gyerekkora óta tegezte. Amikor Panni felnőtt ifjú hölgyként 10 évvel később újra találkozott Máriával. Természetesnek gondolta, hogy visszategezi őt, hiszen a munkahelyén is tegezte a Máriával hasonló korú munkatársait. Mária konzervatív asszony lévén, sértve érezte magát ebben a helyzetben.

Katalin 10 éve dolgozott egy multinacionális cégnél, a férfiakat magázta, a nőket tegezte. A cég szervezett egy csapatépítő tréninget, ahol a tréner felszólította a résztvevőket, hogy a jó kommunikáció érdekében mostantól tegezzék egymást. Katalin közel a nyugdíjhoz, úgy gondolta, hogy ő ennek a felhívásnak már nem képes, és nem is akar eleget tenni. Ennek az álláspontjának, hangot is adott, a tréner nem értette Katalin viselkedését.

Egyre természetesebb dolog, hogy az internet kommunikációs csatornáin tegeződő stílusban folyik a párbeszéd. Ebből eredően azonban a magyar kultúránkban számtalan furcsa, - időnként még kellemetlen – helyzet is adódik.

67 éves cégvezető ismerősöm, arról panaszkodott, hogy nem mer személyesen is megismerkedni legújabb törzsvevőivel. A közelmúltban ugyanis meglátogatta egyik törzsügyfelét, aki egy nagy állami intézmény beszerzési vezetője. A harmincas évek közepén járó hölgy rendszeresen e-mailen küldött megrendelést, és hozzá tegeződő stílusban írt kísérőlevelet, valamint többször beszéltek is telefonon hasonlóan közvetlen stílusban. Az első személyes találkozás azonban megrázó élmény volt mindkettejüknek. Ekkor derült ki a beszerzési vezető számára, hogy a partnercég igazgatója bizony az édesapjánál is jóval idősebb. Az üzleti kapcsolat erősítését célzó személyes találkozás során, pillanatok alatt megfagyott a levegő, és a feszültség feloldhatatlanná vált. Ezután a korábban jól működő üzleti kapcsolatba, bekerült a csalódottsággal vegyes kellemetlen élmény érzése, és rövidesen elkezdtek ritkulni a megrendelések is.

A 4 felsőfokú diplomával rendelkező 60 éves tanácsadó urat egy multi cég huszonéves vezetői asszisztense hívta fel telefonon, aki a kellemes fiatalos hang hallatán, azonnal tegezőre váltott, és egy személyes találkozót akart vele leegyeztetni. Amikor az úr megkérdezte, hogy megfelelne-e számára az ő cégének a tárgyalója, a fiatal  hölgy határozottan mondta, hogy „nekem úgy kényelmesebb, ha te jössz hozzánk”. Az úr fiatalos lendülettel megérkezett, és a hölgy igencsak zavarba jött. Egyértelművé vált, hogy ekkora életkor, és státuszbeli különbség esetén a további tegeződés neki nagyon nehézére esik.

Nemzetközi hírű gyógyászati intézményünk felvételi pultjánál álló idős hölgy, felháborodottan utasította vissza a  néni megszólítást, igaz hogy közel hetven éves, de kikérte magának a nénizést.

Általános iskolai tanító ismerősöm kérdezte, mit tegyen? - a tanítványainak a szülei közül, a legtöbben tegezik őt. Szeretné a három lépés távolságot fenntartani a szülőkkel, hogyan lehetséges ez ebben a viszonylatban?

A fenti példák kölcsönösen nehéz helyzetet jelentenek a benne szereplők számára. Mennyivel könnyebben boldogulnak azok az emberek, akik olyan helyen élnek, ahol csak egyféle megszólítási forma létezik.  

Mi is errefelé haladunk. A szabadidős tevékenységek csoportjaiban, az internet közösségi oldalain már 99 %-ban a tegeződő viszony terjedt el, és a versenyszférában is vannak cégek, ahol a munkatársak között a tegeződés kötelező. Ugyan akkor tapasztalunk ellenpéldákat is, az államigazgatás, az egészségügy, a fegyveres testületek hierarchikus felépítésében a feljebbvaló tegezése elfogadhatatlan, és a megszólításban is kifejeződik a tekintélyelvűség.

Anyanyelvünk sajátossága, hogy képesek vagyunk általa egymáshoz való viszonyunk árnyalt kifejezésére, s ha ez két ember viszonyában különböző álláspontot jelenít meg, kialakul közöttük ennek feszültsége, amely a kapcsolatot gyengíti.

Ha valamiért melléfogunk, fontos, hogy ezt érzékeljük, és a lehető leggyorsabban, határozottan, diplomatikusan, és barátságosan korrigáljuk.

A humánerőforrás szervezésének és gazdálkodásnak ma Magyarországon két markánsan elkülönülő irányzata alakult ki. Mindkét formának vannak a munkáltató és a munkavállaló oldaláról nézve is előnyei és hátrányai. Bármelyik HR politikát folytatja egy cég az ezen a területen dolgozó szakemberek komoly szakértelemmel kell, hogy rendelkezzenek annak érdekében, hogy az előnyöket maximálisan ki tudják aknázni, a hátrányokat pedig minimálisra tudják csökkenteni.

Az egyik irányzat az amerikai, a másik pedig az európai és japáni típusú HR politika.

Az amerikai típusú HR tevékenység onnan kapta a nevét, hogy az amerikai nagyvállalatok kezdték alkalmazni ezt a módszert először. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az USA-ban kizárólagosan ezt a formát találjuk a munkaerő szervezésére, ott is vannak területek, kisebb vállalatok, államigazgatási intézmények, ahol továbbra is a hagyományos európai modell működik. 

Az amerikai típusú HR politika lényege, hogy viszonylag rövid, átlagban maximum 6 év az az időszak amennyit egy munkavállaló eltölt egy cégnél, és utána megy egy másik vállalthoz. A vállalat egy belépő új munkatárssal már a felvételkor érzékelteti a karrierpálya ívelésének lehetőségét és időbeliségét. A munkavállaló számára tudott tény, hogy ha jól teljesít a munka végzés és önfejlesztés területén, akkor milyen előrelépési lehetőségei vannak cégen belül, mi az a legmagasabb státusz ameddig feljuthat. Az előrejutás, viszonylag gyors 3-6 hónaponként is lehetőség van magasabb pozíciót elérni, ami rendkívül motiváló hatású a dolgozók részére.

Ez azonban feltételezi, hogy az egyes posztok feladatkörei könnyen elsajátíthatók, vagyis a munkafolyamatok oly mértékben kidolgozottak és leegyszerűsítettek, amelynek elsajátítása csupán néhány hetet igényel. Az egyéni ösztönzést a magasabb poszttal járó magasabb bér jelenti, a motivációt pedig a versenyhelyzet generálja. Egy ilyen munkahelyi légkörben a munkavállalóra az individuális szemlélet jellemző, ezért ennek tompítására folyamatosan szükségesek az együttműködést a csapatlégkört létrehozó és fenntartó intézkedések.

Az európai és japáni HR politika a munkavállalóval lényegesen hosszabb távban gondolkodik mint az amerikai. Akár egész munkahelyi karrierpályáját egy cégnél tölthetik valaki, és a hűséget értéknek tekinti. Ennek oka, hogy a munka feladatok elsajátítása bonyolultságuknál fogva egyes területeken 1-től akár 3 év is lehet. A karrierlétrán való előrejutás feltétele gyakran a poszt megüresedése, amire éveket, extrém esetben akár évtizedet is várni kell. A bonyolult munkafolyamatok elvégzésénél a több éves gyakorlás nélkülözhetetlen, ezért a gazdaságos működtetéshez a munkavállaló megtartása, hosszú betanulási idő után megszerzett tudásának tapasztalatának felhasználása szükséges. A bérekben megjelenő ösztönzés összefügghet a munkahelyen eltöltött idő hosszával, vagyis aki régebben dolgozik egy cégnél ugyan abban a munkakörben, annak magasabb az alapbére. A motivációban komoly szerepet kap a jó munkahelyi légkör, a versengésmentes együttműködés, a szeretetteljes családias hangulat, és az ennek nyomán automatikusan megjelenő csapatlégkör. A munkavállalókra ilyen munkahelyi légkör esetén a csoportközpontú gondolkodás és magatartás a jellemző.

Manapság azzal is találkozhatunk, hogy egy munkahelyen belül működik mind a két irányzat.

Az egyszerűbb munkakörök amerikai HR politika szerint kerülnek betöltésre és az itt dolgozókat is így kezelik, míg a kulcs pozíciókban az európai vagy japáni HR szemlélet jelenik meg. Ennek komoly hátránya, a két kultúra nehéz összeegyeztethetősége, és az ebből keletkező feszültségek egész szervezetre kiterjedő teljesítményt csökkentő hatása.

Andragógia – a felnőtt képzés módszertana

Az iskolapadban megszerzett ismeretek 3 év alatt elavulnak. Az élethosszig tartó tanulás célja egy – egy szakterület munkatársainál az ismeretek frissen tartása, új képességek, készségek kifejlesztése. A vállalatok, országok, földrészek közötti gazdasági verseny alapja, az ott dolgozó emberek tudásbázisa. Lépést tartani a munkáltatók tudásszükségleteinek kielégítésével, komoly kihívás a cégek alkalmazásában lévő oktatóknak és munkavállalóknak.

Az elmúlt 25 évben ezért a felnőttek képzésének módszerére egy új tudományág jött létre, aminek a neve andragógia, ami a felnőttképzés módszertana.

Az iskolarendszerű képzések jól kimunkált struktúra szerint zajlanak, évszázados hagyományok alapján. A diák és tanár viszonyát alá és fölérendeltség jellemzi. A pedagógus minden dolgok tudója, a tanítványai részesülnek az ő tudásából, jó esetben átvesznek belőle annyit, amennyit csak tudnak. Az így átadott ismeretanyag a legritkább esetben kérdőjelezhető meg, elfogadása kötelező. Természetes, hogy a tanár a diáknál lényegesen többet tud, ezért mindent jobban is tud. A porosz oktatási formában ez különösen hangsúlyos.

A pedagógus megmondja, mit hogyan kell értelmezni, hogyan kell véghezvinni.

A felnőttek képzése esetén az oktató, az esetek nagyobb százalékában olyan emberekkel találkozik, akik már rendelkeznek munka- és élettapasztalattal, kialakult a személyiségük, ezáltal értékrendjük és véleményük van. Vállalaton belül szervezett képzések során a résztvevők az oktató kollégái, akik lehetnek a hierarchiában felette állóak is. Ebből eredően a felnőttek képzése teljesen más módszerekkel kell, hogy történjen mint az iskoláskorú fiatalok tanítása.

Az andragógia módszertana akkor megfelelő, ha az andragógus tisztában van a képzés résztvevőinek témához köthető tapasztalatával, és ezt hasznosítani tudja mint alapot, és továbbfejleszthető tudást. Ilyen esetekben még az is előfordul, hogy a témához kötődően az oktató és tanítványai tapasztalatai különbözőek, és ennek felszínre kerülésével kölcsönösen bővítik és fejlesztik ismereteiket. Ez azonban csak akkor tud megvalósulni, ha az oktató a hierarchikus fölérendeltségi viszony helyett, képes egyenrangú partneri állapotot létrehozni önmaga és a tanítványai között. Nem fél a tekintélyvesztéstől, vitás helyzeteket is nyugodt kiegyensúlyozottsággal kezel, és a más irányú tapasztalat elfogadása mellett juttatja érvényre az ő általa képviselt nézeteket, irányokat.

Ahhoz, hogy egy felnőttek számára szervezett képzés érdekes és színvonalas legyen az oktatónak ismernie és alkalmaznia kell azokat a módszereket, amelyekkel a az érdeklődés felcsigázható, a tananyag gyorsan elsajátítható, szükség esetén a felnőtt személyiség fejleszthető. Erre vállalati keretek között lényegesen rövidebb idő áll a rendelkezésre, mint az iskolákban a pedagógusoknak. Japán leányvállalatoknál tudok olyan belső továbbképzésekről, ahol az oktató csupán 20 percre vonhatja ki a szalag mellett dolgozókat a termelésből.

A felnőttek, ha tanulnak csak a lényeggel akarnak megismerkedni, és a képzéseket gyakorlati hasznosíthatóságuk alapján minősítik jónak, vagy rossznak.

Az andragógiai módszerében a leghatékonyabb a tréning, a szeminárium, a workshop, és a coaching mint képzési és fejlesztési forma. Vállalati trénereknek oktatóknak szóló felsőfokú továbbképzésünkön, módszertani ismereteiket fejleszthetik tovább a résztvevők.

„A magyarok nem szeretnek dolgozni.”  - mondta egy német leányvállalat magyarországi igazgatója magyar helyettesének, aki ezt a megállapítást rendkívül rossznéven vette. Már csak azért is, mert ő és vezető munkatársai rendszeresen 9-10 órát dolgoztak önszorgalomból, túlóra elszámolása nélkül. Fizetett túlórát mint ahogyan Magyarországon a legtöbb cégnél csak a fizikai állománynak számoltak el.

A magyar vezető felháborodását még az is táplálta, hogy amikor kint járt Németországban, azt látta, hogy az ott dolgozó mérnökök kezéből 16.00 órakor kiesik a tol, - vagy manapság inkább kikapcsolják a számítógépüket - és a legnagyobb nyugalommal készülődnek haza, illetve előtte egy sör elfogyasztására a közelben lévő kocsmában.

Többször hallok hasonló panaszokat olyan magyar munkavállalóktól, akik külföldi cégek leányvállalatainál dolgoznak.

Ezek után nagyon kíváncsi lettem, hogy mi is a különbség a két ország munkakultúrája között? Mi a magyar szakemberek erőssége, és mi a németeké, és ugyan így mik a gyenge pontok? Ezért több olyan emberrel beszélgettem, akik mind a két országban dolgoztak több éven keresztül, és kértem, hogy mondják el, mit tapasztaltak ők a két nemzet munkakultúrájára vonatkozóan.

Az elmondottak alapján, ha csak egyetlen egy dolgot lehetne kiemelni erősségként, akkor a magyar szakemberekre a kreativitás, más szóval találékonyság, míg a németekre a pontosság, vagyis a fegyelmezettség, a fő jellemző, és ez hatja át tevékenységüket, és határozza meg munkájuk eredményességét. Mindezt Gábor esete szemlélteti legjobban.

„Technikusként kerültem ki 20 évesen Németországba egy automatizálással foglalkozó céghez. - számolt be tapasztalatairól Gábor. Először szörnyen idegesített a németek lassúsága, komótossága. Még egy csavart is háromszor hosszabb idő alatt hajtottak be mint én. A főnökömtől mást sem hallottam csak azt, hogy lassan, ne kapkodj! Figyelj a munkádra! Nem értettem, mire ez a nagy odafigyelés, hiszen túlnyomórész rutin munkát végeztünk. Valahogy aztán mégis csak rám is rám ragadt ez a komótosság. 7 órakor kezdtünk, fél 10-kor kávé szünetet tartottunk, amikor is a németek elfogyasztottak egy sört is, mert a munkahelyi büfében sör automaták is voltak. 12-órakor szépen megebédeltünk, délután pedig fél 3-kor ismét tartottunk egy kávé, illetve sör szünetet. 4 órakor pedig befejeztük a munkát és irány a söröző, ahol mindenki maga fizette a pohár sörét, és utána ki-ki ment haza a családjához, én pedig a szállásomra.

Néhány év múlva kineveztek csoportvezetőnek, magyar fiúkat kellet irányítanom. Valamennyien jó szakemberek voltak, komoly kiválasztási procedúrán keresztül kerültek be a céghez. Büszke voltam magamra és a csoportom tudására. Harmadannyi idő alatt végeztünk a kiadott feladatokkal mint a németek, és 3-szor annyi ideig tartott, amíg a gyors munkatempó alatt elkövetett hibákat javítgattuk. Ők már régen az újabb feladaton dolgoztak, amikor mi még a taposóaknaként felbukkanó hibák korrigálásával voltunk elfoglalva. Szembe kellett néznem a tényekkel: a németek lassúak, de amit megcsinálnak abban nincs hiba, mi magyarok gyorsak vagyunk, de sokat hibázunk, és a javítgatások tovább tartanak mint a lassú de hibátlan munkavégzés.

Ráadásul a munkaadóink is a sok bosszúság miatt, negatív véleményt alkottak rólunk. Ezek után már csak a legegyszerűbb munkafolyamatokat bízták ránk, és a nagy odafigyelést igénylő munkarészeket németek végezték. De, ha valami eltért a megszokottól ott megállt a németek tudománya, azért ezekben a helyzetekben a megoldás kitalálásában viszont mi voltunk a jobbak, ezt ők is tudták, de a kivitelezést, ha bonyolult volt már nem bízták ránk.”

Tehát mi magyarok nagyon jók vagyunk az új dolgok kitalálásában, rendkívüli helyzetek ötletes és gyors megoldásában.

Mivel a munkafeladatok, nem csupán kreativitást igénylő részekből állnak, ezért ha minőségi munkát akarunk kiadni a kezünkből feltétlen szükséges, a nyugodt kiegyensúlyozott munkatempó elsajátítása, hosszantartó koncentrációs képességünk fejlesztése.

A vezetők jelentős része küzd túlterheltséggel, úgy érzik hogy lényegesen több tennivalójuk van, mint amit normál munkatempóban 8 óra alatt meg lehet csinálni. Okos, tehetséges munkatársakat választanak maguk mellé, mégsem tudják a feladatok átadásával megfelelően tehermentesíteni magukat.

Azt gondolnánk, hogy csupán a beosztotton múlik, hogy átadható-e neki egy feladat. De valójában a feladatok megfelelő átadása, és elvégzésének minősége a vezető képességeinek függvénye.

Mint ahogyan diákként megtapasztaltuk, vannak jó és rossz tanárok, a munkahelyeken ugyan úgy vannak jó és rossz vezetők. Pedig még az is előfordul, hogy egy rossz tanár szakmailag képzettebb mint a jó tanár. Mégis az, hogy az alája beosztott diákok érdeklődéssel hallgatják-e a magyarázatát, szívesen megcsinálják-e a kiadott házi feladatot, az saját tudásának mint információnak az átadásán, majd ezek után a számonkérés módja közötti különbségen van, vagyis, hogy fel tudja-e kelteni az érdeklődést, vonzóvá tudja-e tenni tárgyát a diákjai számára.

„Unom már, hogy mindig újra kell kezdenem a magyarázást és képtelenek a beosztottaim maguktól hibátlanul csinálni a dolgukat.” - panaszkodott egy vezetői tréningen résztvevő hallgatóm. A vezetés jelentős részben pedig erről szól, újra és újra feladatokat és ezzel együtt információt átadni, figyelemmel kísérni az előrehaladást, szükség szerint korrigáltatni, és az eredményt elismerni. Akit ezek a feladatok untatnak, vagy fárasztanak az nem áll készen a vezetői szerep felvállalására.

Van aki vezetőként úgy gondolja, hogy a munka dandárját neki kell elvégeznie, beosztottai pedig mindehhez csupán asszisztálhatnak, szakmai tudásban és feladatmegoldó képességben felette áll munkatársainak, és ezért a bonyolult és nehéz teendőket magánál tartja.

Jelszava: „Amíg elmondom, addig megcsinálom!” ebből a hozzáállásból pedig a következő hátrányok származnak:

•  a vezető leterheltsége a teendők sokasodásával egyre nő,
•  a folyamatos túlterhelés stresszessé teszi a vezetőt, ingerlékennyé és fáradttá válik,
•  saját teljesítőképessége limitálja a szervezeti egység teljesítményét,
•  a vezető tudattalanul gátolja a munkatársai és a szervezeti egysége fejlődését,
•  a vezető a vezetése alatt lévő szervezeti egység legszűkebb keresztmetszetévé válik,
•  a munkatársai leszoknak a kreativitásról, az önállóságról, a kezdeményezésről,
•  a munkatársak képességei visszafejlődnek,
•  a beosztottaknál sok lesz a felesleges, eredmény nem hozó tevékenység.

 Sokan úgy vélik vezetőnek születni kell. Valóban egyes képességek hozzájárulnak a gyorsabb vezetővé váláshoz. de a vezetői feladatok ellátásához szükséges képességek fejleszthetők. Ugyan úgy ahogyan egy táncosnál fejleszthető a mozgás készség, egy énekesnél a légzés és hangkibocsátás képessége.

Más emberek irányításához az alábbi személyiségvonások fejlettsége, és folyamatos fejlesztése szükséges:

•          ön és emberismeret, előítéletektől mentes gondolkodás,
•          információ- és tudásátadás képessége,
•          mások segítésének, fejlesztésének képessége,
•          feladat meghatározás és átadás képessége,
•          másokra figyelés, ellenőrzés  képessége,
•          másokban való megbízás képessége,
•          többszintű és több nézőpontban való gondolkodás képessége,
•          mások motiválásának képessége.

Az eredményes munkavégzés és saját maguk tehermentesítésének érdekében vezetői tréningjeinken a vezetés módszertani ismereteiken túl, ezeket a képességeiket is fejlesztik hallgatóink. 

„Az érdek kapcsolatok mindig tartósabbak, mint az érzelmi töltésű kapcsolatok, szövődjön az  barátság, házasság, munka, vagy üzlet területén.” - írja Sheena Iyengar a Stanford Egyetem tudományos kutatója, aki a világ legismertebb döntéshozatali szakértője. A Választás művészete (HVG Könyvkiadó 2010.) című könyvében részletesen elemzi a  különböző kultúrákban élő emberek döntéshozatali szokásait. Álláspontját a világ több kultúrájában működő egyetemek  (Amerikai Egyesült Államok, Nyugat - és Kelet Európa, India, Japán, Kína, Ausztrália) munkatársai által végzett, közös kutatóprojekt eredményeivel is alátámasztja.

Az érzelmek szubjektívak, és mulandóak ezért, ha egy döntés meghozatalakor kizárólag az érzelmeinkre hagyatkozunk, nagy kockázatot vállalunk. Ha az összekapcsolódást előidéző  érzelmek elmúlnak, netalán tán az ellenkezőjére változnak, nincs mi indokolja a további együttműködést, sőt a negatív érzelmek szétfeszítik az együvé tartozást.

Sheena Iyengar a gazdasági döntéseken túl, könyvében kitér a házassági döntésekre is. Az európai és amerikai házasságok gyakori felbomlásának okát, az érzelmi inditatás kizárólagosságára vezeti vissza. Ebben a kultúrában a házasságok túlnyomó részt érzelmi alapon kötetnek, működnek és bomlanak fel.

Ezek szerint kultúránkban életünk legfontosabb magánéleti döntéseit, szinte kizárólag érzelmi motivációk alapján hozzuk meg.

Ezzel szemben a távolkeleti országokban élő emberek házasságkötése és együttélése racionális érdekeken alapszik. Itt a mai modern világban is a házasságok legnagyobb hányada, továbbra is kommendálás útján köttetik meg. Például: Kínában és Indiában a szülők egyeznek meg egymással, még az előtt mielőtt a házasságra lépő felek megismernék egymást. Japánban pedig amióta a fiatal nők is munkát vállalnak, természetesnek számít, hogy a munkahelyi főnök dönti el, hogy kik lesznek összeillő párok a fiatal beosztottjai közül. Javaslata pedig a legnagyobb megtiszteltetésnek számít, ami két fiatalt érhet, és eszükbe sincs visszautasítani, és mást választani az érintetteknek.

Iyengar professzor asszony saját példájával is védelmébe veszi az érdekeken alapuló házastársi szövetséget. Indiából származó szülők gyermekeként született Torontóban. Szülei az anyaországbeli szokásoknak megfelelően, korábbi ismeretség és szerelem nélkül léptek házasságra. Szövetségüket folyamatosan erősen tartotta a közös cél, a házasságban kialakult szereposztás, és ebből következő feladat leosztás, ami kiegészítette egymást. Együttműködésükre a legnehezebb élethelyzetekben is a „közösen, egymást segítve könnyebb megoldani” gondolkodásmód volt a jellemző. A professzor asszony véleménye szerin az érdekházasságokban is megjelenik az egymás iránti szeretet, elköteleződés, szexualitás, de ennek nem feltétele a szerelem.

Visszatérve a saját kultúránkra, a szerelem alapú házasságok akkor tudnak hosszútávon is funkcionálni, ha a házastársak között kialakul az érdekszövetség és idővel a mulandó szerelem helyébe, egymás kölcsönös megbecsülése lép. Ha a házasságban gyermekek is vannak, akkor az összetartó érdekek között ott van a gyerekek nevelésének közös feladata, a gyerekek érdekeinek saját érdekké alakításának képessége. Minél inkább individuális szemléletű egy társadalom, a benne élőknek annál nehezebb az egyéni érdekeket közösségi érdekké átalakítani, vagyis a család mint közösség érdekeit a tagjai egyéni érdeke elé helyezni.  

Ez előző két írásomban az öngondoskodás mikéntjéről írtam. Most pedig arról is szó lesz, hogy miért érdemes az öngondoskodás képességét kifejlesztenünk magunkban.

Ahhoz, hogy élvezni tudjuk az életet biztonságra van szükségünk. A saját biztonság alapvető emberi igény, és hosszú távon akkor érezzük jól magunkat, ha 80%-ban kiszámíthatóak az események körülöttünk, és csak 20%-ban van jelen a bizonytalanság. A túl sok bizonytalanság frusztrációt okoz, amitől rosszul érezzük magunkat. A biztonság megteremtéséhez az is lényeges, hogy a kiszámítható események pozitívak legyenek, és azok bekövetkezését befolyásolni tudjuk.

Akkor érezzük biztonságban magunkat, ha alapvető emberi szükségleteink kielégülnek, és ebben a lehető legkisebb mértékben függünk másoktól. Ugyanis a túlzott függőség, kiszolgáltatottságot, ez pedig bizonytalanságot eredményez.

Akkor vagyunk igazán biztonságban, ha saját biztonságunkról magunk, nem pedig mások gondoskodnak. A saját biztonság megteremtése, felnőtt létet és felnőtt magatartást feltételez. A kisgyermekről a szülei gondoskodnak, tehát a szülőktől kapja a biztonságot. A felnőtt magatartás azt jelenti, hogy képes gondoskodni magáról az ember, vagyis ki tudja elégíteni szükségleteit, mint a

•          megfelelő lakáskörülmény,
•          étkezés,
•          ruházkodás,
•          egészség,
•          pihenés.

Ezeknek a szükségleteknek a kielégítéséhez a kapitalista gazdasági rendszerben pénzre van szükség, ebből következik, hogy mindezeket akkor tudjuk magunknak biztosítani, ha rendelkezünk a pénzteremtés, és a pénzzel való gazdálkodás képességével.

„Ahhoz, hogy más eredményhez jussunk, másként kell gondolkoznunk.” – mondta Szentgyörgyi Albert. Ezért a jó gazdálkodás, és a magasabb szintű pénzügyi kultúra kialakítása, egyén és társadalmi szinten is a gondolkodás megváltoztatásával indulhat csak el.

Ennek legelső lépése a pénzhez való viszonyunk megváltoztatása.

Azokban a gazdasági rendszerekben, ahol az emberek öngondoskodási képessége fejlett, például az USA, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a pénz megszerzésének és gyűjtésének, ezáltal saját biztonságuk megteremtésének, mint azokban a társadalmakban ahol a gondoskodás egy részét az állam átvállalja.

Gyakran mondjuk rosszallóan, hogy: „Amerikában minden a pénzről szól, csak a pénz számít és az emberek a tekintélyüket pénzükkel szerzik meg”. - Ott azt az embert tisztelik, és arra néznek fel, akinek sok pénze van. Ez azért alakult ki, mert mindenkinek magáról kell gondoskodnia rövid- és hosszútávon egyaránt. Ugyanis az állami ellátás csak alapszintű, és csak a legszerényebb igényeket elégíti ki. A munkavállalók bruttó bért kapnak és maguknak kell eldönteni, hogy ezt mire fordítják. Mennyit tesznek félre havonta idős korukra, milyen összegű betegbiztosítást kötnek, milyen ingatlant vásárolnak, és fizetik ennek az éves adóját, vagy inkább bérelnek, és az ezek után még megmaradt pénz, milyen havi kiadásokra elegendő.

A biztonságérzés egyfajta távlatot is magában hordoz, vagyis nem csupán a jelen, hanem a jövő kiszámíthatóságára is vonatkozik.

A kapitalista gazdasági formában való boldogulni tudás, az emberektől másfajta pénzhez való viszonyulás elsajátítását is feltételezi. A pénzt megszerezni, megtartani, fialtatni csak az tudja akinek fontos a pénz, szeret vele törődni, mert tudja hogy a biztonság alapja.

Az egyén számára, lényegesen nagyobb biztonságot jelent, ha képesnek tartja magát saját szükségletei megteremtésére, önmaga és családja fenntartására, mintha egy gondoskodó államra kényszerül hagyatkozni ezen a téren. A kapitalizmus sajátossága, hogy az emberektől öngondoskodást vár el, és ebben a gazdasági rendszerben csak az van biztonságban, aki erre képes.

Az öngondoskodás azt jelenti, hogy saját tudásunkat és képességeinket felhasználva képesek vagyunk pénzkereseti tevékenységet folytatni, ezáltal szükségleteinket kielégíteni.

Az öngondoskodásnak 3 formája van.

Az első, amikor valaki munkavállalóként úgy használja ki a jelen helyzet adta lehetőségeket, hogy közben a jövőjére is gondol. Ekkor eladja munkaerejét, tudását, különleges képességét és az így megszerzett jövedelmének egy részét megtakarítja a szűkösebb időszakokra, valamint az öregségére. Ilyenkor a biztonságot a munkaerőpiacon könnyen eladható tudás, képesség jelenti, és a munkavállalónak folyamatosan gondoskodnia kell arról, hogy a versenyképessége megmaradjon. Ekkor nem kell félnie attól, hogyha megszűnik a jelenlegi munkahelye, akkor nem fog tudni elhelyezkedni.

Ezen a téren élesen elválik a sztenderd tudást birtoklók, és a magasan képzett, több diplomás kutató fejlesztő munkát végző alkalmazottak helyzete. A sztenderd tudással - legyen az akár egyetemi végzettség is, - sajnos vele jár a kiöregedés, mint veszélyforrás. Vagyis 40-50 éves kor körül elkezd csökkenni a munkavállaló munkaerő piaci értéke, és egyre nehezebben tud a nála fiatalabb korosztállyal versenyben maradni. Míg a tudományos területeken dolgozó alkalmazottak értéke, a pályán eltöltött idő növekedésével magasabb lesz, ebből eredően nemzetközi keresettségük fokozódik.

Az öngondoskodás második formája, amikor valaki saját magának teremt munkahelyet, ezáltal munka lehetőséget.

Ekkor már nem csak önmagáról, és a családjáról kell gondoskodnia, hanem fenn kell tartania vállalkozását is. Ismernie kell munkatevékenysége ciklikusságát, gondoskodnia kell megfelelő tartalékokról, hogy a kevésbé forgalmas, vagy a megbízásokban gyér időszakokat is képes legyen kezelni, vállalkozását működtetni. Itt a verseny más vállalkozásokkal, és nagyobb cégekkel is folyik. A vállalkozás versenyképességét, a változó piaci körülményekhez való gyors alkalmazkodás, és rugalmasság képessége határozza meg.

Az öngondoskodás harmadik formája, amikor valaki tulajdonában olyan vállalkozások és cégek vannak, amelyek már nemcsak őt, hanem alkalmazottakat is foglalkoztatnak.

A tulajdonos, ha az magánszemély már nem csak önmagáról, családjáról esetleg majdani örököseiről, hanem az alkalmazottakról is gondoskodik. Amikor egy munkakört valakivel betöltet, akkor gondoskodnia kell arról, hogy a munkavállalónak legyenek feladatai, és megteremtse mindazokat a feltéteket, amelyek a feladatok elvégzéséhez szükségesek. Életkora előre haladásával, pedig arról is gondoskodnia kell, hogy az általa alapított cég a családtagjai, vagy más tulajdonosok által tovább működjön. A verseny itt már cégszinten folyik. A tulajdonos saját státuszát akkor tudja megtartani, ha a cégét eredményesen működteti, és a gazdaságban jelentkező konjunktúrát és recessziót képes jól kezelni.