Sokat beszélgettem édesapámmal, közeledvén 90. életévéhez tudtuk, hogy már nem sok időt tölt a földilétben. Igyekeztem, amit csak lehet még megtudni, megtanulni tőle. Szerencsénk volt, mert utolsó napjait is lelki és szellemi frissességben töltötte. Egyszer neki szögeztem a kérdést; Apu mit kívánsz nekem? Nagyszülői örömöket! - mondta azonnal. Ekkor még nem voltak unokáim. Egy-két évet várnom kellett a nagymamaságra. Édesapám távozott és néhány hónapra rá megszületett az első unokám. Még ő is tudott örülni jövetelének, ha a dédnagyapaságot nem is élhette meg. Fiam és menyem neki árulták el először, hogy a kis jövevény fiú és Albertnek fogják hívni.

Albert most 3 és fél éves, a kishúga Róza alig múlt egy. Sokat gondolok édesapám kívánságára, ő tudta, hogy milyen csodálatos élmény nagyszülőnek lenni, és szerette volna, ha én is megélem ezt.

Miben más a szülői és nagyszülői lét? Tapasztalatom szerint elsősorban a gyermekre hangolódás foka a különböző. Szülőként sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint nagyszülőként. Figyelmünket meg kell osztanunk a család, a munka, a karrier, a különféle szükségletek biztosításáért folyó küzdelem között. Ennek hátterében mindig van egy alapfeszültség. Ez lehet pozitív is, ami motivál és hajt minket előre, energiát termel. Ugyan akkor az emberi energia véges, ebből az energia készletből gazdálkodjuk ki a sok mindenre való figyelést. Ennek részei a gyermekeink. Igyekszünk minél több figyelemenergiát rájuk fordítani, de természetesen érezhetjük időnként, hogy nem eleget. Ami nekünk sok, az lehet, hogy nekik kevés.

Nagyszülőként egészen más a helyzet. Azoknak a dolgoknak, amelyek fiatal szülőként jelen voltak az életünkben már nincs, vagy elenyésző a jelentősége. Legtöbbször felértünk karrierünk csúcsára, megteremtettük otthonunkat, kevésbé vonzanak a világ hívságai. Nyugodtabb mindennapokat tudunk élni. Energiánk jelentősebb részét vagyunk képesek arra a néhány fontos dologra fordítani, amit igazán lényegesnek érzünk. Rájövünk, hogy a teljesség most egészen mást jelent számunkra, mint fiatal, küzdelmes éveinkben. Amikor megérkezik első unokánk, egy új szerep lehetősége kínálkozik számunkra. Felvállalni a nagyszülőséget. Nem mindenkinek sikerül egyből, de amikor megérezzük ennek varázslatos voltát, új távlatok nyílnak meg előttünk. Édesapámat életének utolsó 20 évében unokái előre haladása motiválta. Megélni, az érettségijüket, diplomaszerzésüket, tudományos doktoriavatásukat.

Amikor unokáinkkal együtt vagyunk, érezhetjük, hogy annyira egymásra tudunk hangolódni, mint annak idején szerelmünkre. Néhány évvel ezelőtt 45 éves általánosiskolai osztálytalálkozónkon egyik volt diáktársam azt mondta: Szerelmes vagyok az unokámba. Valóban hasonlít ez az érzés és kapcsolat a szerelemhez. Benne lehetnek a túlzások; nála nincs szebb, okosabb, kedvesebb lény a földön. Várjuk az együttlétet, kifényesítjük a lelkünket a találkozás előtt, és hiányzik, amikor nincs velünk. Képesek vagyunk egészen más szemszögből látni tetteiket, mint annak idején saját gyermekeinkét.

Néhány nappal ezelőtt az unokám húsklofolóval apró pöttyöket ütögetett a nappali falára és az alumínium felületével ákombákomokat rajzolt rá. Mama megjavítottam a faladat és rajzoltam is rá, jött jelenteni hozzám a konyhába. Hát igen - volt a szemle utáni válaszom. Most már ez a fal lesz a rajz falunk, mit rajzoljunk még ide? - kérdeztem. Rövidesen megszületett az életkép. Két autó, az elsőt ő vezeti a másodikat én. Én vontatlak téged.-  mondta miután elkészültünk vele és egy vonallal összekötötte. Rajzoltunk egy fát is az autók mögé. Mama rajzolj engem le, hogy a fára mászok, te pedig tolsz engem felfelé. Ez is megszületett. Ha ránézek falrajzainkra, elönt az öröm és a boldogság.

Íme a közös rajz: