Hosszú évek óta Angliában bébiszitterként dolgozó kliensem panaszolta; hogy kisiskolás unokáját a menye nem engedi el vele sehová, amikor haza jön látogatóba. Az iskolába is csak a fiával együtt mehet el érte, amikor a menye nem tudja elhozni a kislányt. A 7 éves gyerek még nem utazott tömegközlekedési eszközön, mondják a szülők, és ezért neki sem engedik meg, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe. Amikor az iskolai szünetben két napot az unokájával tölthetett, és megbeszélték, hogy a kicsi nála is alhat, este nagy csomagokkal megérkezett az egész család. Számára ekkor esett le a tantusz, hogy nem csak az unoka fog nála aludni, hanem a szülei is, és másnap tőle mennek dolgozni. A kicsi arra van trenírozva, hogy senkivel nem szabad szóba állni, akit nem ismer. Így nem győzött magyarázkodni, hogy miért nem köszön az ő ismerőseinek, és nem válaszol azok kérdéseire, amikor sétaközben velük találkoztak. Kliensem kezdeményezte, hogy engedjék ki vele a nyári szünetbe Angliába, ahol Londonhoz közeli településen szép családiházban él. A fia és a menye azt válaszolta; hogy Gréta 18 éves koráig nem mehet ki hozzá.

Engem még arra tanítottak, hogy mindenkinek köszönni kell a lépcsőházban, valamint a szüleim ismerőseinek is, ha pedig kérdeznek, akkor arra illedelmesen válaszoljak. Amikor erről beszélgettem egy háromunokás ismerősömmel, ő teljes mértékben egyetértett az ügyfelem menyének a nevelési módszerével. Ugyan akkor elismerte, hogy ő már ebben az élet korában szülőifelügyelet nélkül bandázott a Teleki téren kortársaival. De hát ő fiú volt, és én azért gondolkodom másként, mert nekem nem voltak lányaim csak fiaim. A lányait ő is féltette, 17 éves korukig vitte mindenhová őket. Elmagyarázta nekik, hogy senkivel nem szabad szóba állniuk, senkinek nem szabad segíteniük az utcán. Mert az öregnéni először csak a bevásárló kocsi villamosról való leemelését kérni, az után pedig, hogy segítsenek haza vinni a csomagjait, végül megkéri őket, hogy menjenek fel hozzá elmosogatni. Megdöbbenve hallgattam az érveit.

Akkor én valamit rosszul csinálok? Vagy magam is rosszul lettem nevelve?

3 éves fiú unokámmal leültünk a villamoson, két idős hölggyel szembe, akik kedvesen megszólították, és kialakult egy beszélgetés közöttünk, ahol az unokám vitte a prímet. A hölgyek néhány megálló után leszálltak, és kölcsönösen integettünk egymásnak a tovább induláskor. Megdicsértem a kisunokámat, hogy milyen szépen beszélgetett. Ragyogott a szeme, hallva elismerésemet. A másik két eset a játszótéren történt. Egy kisfiú elesett és az édesanyja vigasztalta, az alig két éves Kolos, odaszaladt, és elkezdte simogatni, a nála kétszer idősebb eddig ismeretlen játszótársát. Néhány hónappal később Kolos egy apukához szaladt oda, amikor elesett a totyogó kislánya, és az ijedségtől hatalmas sírásba kezdett. Nincsen semmi baj? - kérdezte a papát. Kolos szüleivel nemrégiben költözött vissza egy közel-keleti országból, ahol megszokták, hogy ha elmegy mellettük egy idősebb ember, Allah áldását kéri a kicsire, és nemegyszer szóba is elegyedik velük.

Körülbelül 8 hónapja hallgattam a rádióban, egy szociológiai felmérés ismertetését. Ennek keretében azt vizsgálták, hogy hány éves kortól engedik egyedül elmenni az iskolába a gyerekeket. Nyugateurópában ez átlagosan 10. életév betöltése után kezdődik, Keleteurópában általában 12 év után, hazánkban 12-13 év után.

Természetes, hogy féltjük a gyermekeinket és unokáinkat, hiszen annyi szörnyűségről hallunk. Valószínű a világ nem lett se jobb, se rosszabb az utolsó 60-70 évben. Csupán egy-egy gyermekek ellen elkövetett atrocitás híre, akár másodpercek alatt bejárja az egész földkerekséget. Régebben ezek ez események nem terjedtek tovább az érintett közösség földrajzi határánál, ezért lényegesen kevesebb volt a számuk azoknak a rémísztő híreknek, amelyek a szülőkhöz eljutottak. Vagyis, amíg egy szülő a múlt század közepén, a gyerekei nevelése során békeidőben évente 5-10 ilyen hírről tudott, ma körülbelül 1 hónap alatt kénytelen ennyivel szembesülni. 18 év során 60 évvel ezelőtt átlagosan: 135 volt a számuk, ma pedig 12-szer több, átlagosan: 1.620 elrettentő hírrel találkoznak a szülők. Ez tizenkétszeres pszichés nyomást jelent, ami hatalmas terhelési többlet. Nem lehet csodálkozni, hogy némely szülő megpróbálja inkubátorban tartani felnőtt koruk eléréséig gyermekeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy egy régión belül nem az esetek, hanem a nyilvánosságra kerülő történések száma is növekedett. Ami mindenképpen pozitív. Hiszen így lehet ellenük tenni.

Kérdés hogyan lehet felkészíteni gyermekeinket az esetleges atrocitások, abuzálások elkerülésére? Semmi féleképpen sem az elzárással, az állandó felügyelettel és kisérgetéssel. Hiszen ezek a gyerekek nem tanulják meg a számukra óvatosságot kívánó helyzetek, kapcsolatteremtési kisérletek felismerését, az itt szükséges önérvényesítő viselkedés elsajátítását. Késleltetve, fiatal felnőttként sétálnak be csapdahelyzetekbe, vagy válnak szorongó, visszahúzódó felnőttekké. Egy négy gyermekes evangélikus pap családjában fordult elő, hogy a feleségével azon az állásponton voltak, miszerint ők csak vallásos környezetben fordulnak meg, és gyermekeik kizárólag tisztességes szándékú, hozzájuk hasonló körben mozognak. Ezért a szülők tudatosan kerültek minden olyan témát, ami véleményük szerint erkölcstelen. A  most húszaséveik elején járó gyerekeik az anya és az apa szerint; a leg lehetetlenebb csoportok tagjai,  barátaik és párjaik pedig olyanok, akiket nem hozhatnak haza a szülői házba. 

Nagyon fontos a kisgyermek és a szülő bizalmi kapcsolata, vagyis hogy a kicsik merjenek szüleiknek beszélni, azokról a hatásokról, amik környezetükben érik őket. Vegyük komolyan, amit mondanak, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy része ennek a képzelet szülötte. Ezek mögött lehetnek vágyak, félelmek. Nem mindig csak az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy miért mondja, hogyan mondja azt nekünk. A gyerekek akkor nyílnak meg, ha érzik, hogy csak rájuk figyelünk. Ez most az ő idejük. Tudatosan teremtsünk minden nap, csendes beszélgetős időszakot.

Az utóbbi időben tanácsadás során több olyan esettel is foglalkoztam, amikor gyerekeiknek még középiskolás korukban, a szüleik írták meg a házi feladataikat. Ezek a fiatal felnőttek elmondták, hogy azokból a tantárgyakból, amelyek kevésbé voltak fontosak a számukra, a házi feladataikat a szüleik írták, hogy ők a felvételi tantárgyaikra tudjanak koncentrálni. A szülők jól képzett, több diplomával rendelkező emberek voltak. Minden esetnél az érintettek nagyon rossz emlékként őrizték meg, ezt a fajta szülői segítséget, és úgy gondolják, hogy ez a mai napig hatással van a teljesítményükre, kapcsolatukra.

Gábor rezidensként dolgozik, néhány éven belül sebész lesz. Az édesanyja egyedül nevelte őt, és igyekezett mindent megadni számára. A magyar házifeladatait is ő írta. Máig büszke is a mama arra, hogy a szülői értekezleten az irodalom tanára, el volt ragadtatva fia teljesítményétől, és az írás területén is nagy karrier lehetőséget látott nála. A mama csendben bezsebelte az elismerést, ami valójában neki szólt. Gábor a legjobb módú családok gyerekeivel tudott versenyezni öltözékében, használati tárgyaiban. Édesanyja arról panaszkodott, hogy nem érti, a fia miért ilyen motiválatlan. Diploma átadásakor egy lakás árát kapta ajándékul, hogy nézzen körül a lakáspiacon, de több év óta erre sem hajlandó. A pénz lassan a felét éri, úgy felmentek a lakásárak. Gábor saját bérelt lakásba költözött, egyre kevesebb dolgot oszt meg mamájával az életéről. A mamának fáj, és érthetetlen a fia eltávolodása.

Dóra egy multinacionális vállalat marketing igazgatója. Édesapja orvos, édesanyja egyetemi tanár. Arról beszélt nekem, hogy borzasztóan stresszel minden nyilvános szereplésnél. A munkaköréhez tartozik szakmai cikkek megírása is, ezek a legszörnyűbb feladatai. Iskolás évei alatt, amikor megírta a házi dolgozatait és megmutatta édesanyjának, az fogta, összegyűrte, és a papírkosárba hajította, majd nagy buzgalommal oda ült a számítógép elé, és kerekített egy tökéletes fogalmazást. A kinyomtatott példányt pedig oda adta neki, hogy ezt most már beadhatod. Dóra a föld másik oldalára menekült szülei elől, Kanadában él.

Dávid egy jó nevű ügyvédi irodában készült a jövőjére. Másfél éve végezte el a jogot, amikor alvászavarai alakultak ki, és minden új helyzetben folyt róla a veríték annyira, hogy a ruhái is átnedvesedtek. Szülei nem értették mi a baja. Középiskolás korában az édesapja készítette el a matematika házifeladatait, a mamája írta meg az irodalom fogalmazásait, hogy ő a felvételi feladatokra orientálódhasson. Mindene megvan; lakás, autó, tartalék bankszámla. Amikor megmutatta ügyvéd anyjának egyik védőbeszéd fogalmazását, az hisztérikus ordítozásba kezdett, hogy ez egy nulla, ezért kár volt elvégeznie az egyetemet. Dávid ezek után ott hagyta az ügyvédbojtárságot, elment egy nagyvállalathoz logisztikai ügyintézőnek. A szüleivel közös házban lévő lakásából is ki akar költözni. A szülők hálátlannak tartják, és érzelmileg zsarolják.

Mindhárom eset azt mutatja, hogy a szülők a házifeladat átvállalásával elragadták gyermekeiktől a feladattot, kiszorították őket annak teljesítéséből. Megfosztották gyerekeiket a jól végzett munka örömétől. Rákényszerítették őket, hogy egy általuk meghatározott szűk mezsgyén haladjanak, ahol ők határozták meg a célt is. Több diplomával természetes módon, a házifeladat megírásával a középiskolás szint felett teljesítettek, az elismerés valójában nekik szólt, és ők magukra lehettek büszkék, nem a csemetéikre.

Nagyon méltatlan dicsőség ez. Kérdés miért van erre szüksége egy szülőnek? Miért áll be abba a csoportba versenyezni és learatni a babérokat, ahol nála lényegesen alacsonyabb szintű ismeretekkel bírnak gyermeke osztálytársai? Mert a gyerek terhelésének csökkentése úgy gondolom, csak ürügyül szolgál. Az is felvetődik, miért hozza ilyen helyzetbe saját gyermekét? Hiszen a dicsőség nem a gyereké, ezt mind a ketten jól tudják. Átverik a tanárokat, az osztálytársakat.

A gyerekükön keresztül jutnak örömhöz, elismeréshez, ugyanakkor megfosztják őket ettől. Elrabolják a siker érzését a tulajdon gyerekeiktől, miközben azzal szépítik a dolgot, hogy mindezt értük teszik. Ez az önbecsapás csapdája. A közös bűn összeköt, majd egy idő után szétválaszt.

Atomizálódnak a családok, csökken a kötődések száma és mértéke, ezzel párhuzamosan pedig növekszik a szorongás, az embereknél. Gyakori téma ez a segítőfoglalkozásúak, - szociálismunkások, pszichológusok, szociológusok körében.

Jól emlékszem arra a kis öntöttvas lábaskára, amelyben nagyanyám a rántást készítette gyerekkoromban. Ez még nagyapád öreganyjáé volt, - vagyis az én szépmamámé – mondta minden alkalommal, amikor elővette. Azt hiszem a mai lakásokban, már ritkán találunk ősöktől örökölt használati tárgyakat, vagy bútorokat.

A fogyasztói társadalom folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy cseréld le, vegyél újat, amiből csak lehet. Versenyt alakítanak ki e téren is az emberek között. Használati tárgyainkat eleve úgy állítják elő, hogy azok, ha elromlanak, már nem javíthatók. Dobjuk ki, szerezzünk be helyettük szebbet, jobbat, menőbbet. Még az új épületeket is csak 60 évre tervezik. Így, maximum két generációt tudnak kiszolgálni, utána majd robbantással lebontják őket. A beköltözők unokái itt már nem élhetnek. Judit barátnőm többször emlegeti férje nagymamáját, aki rájuk hagyta körülbelül 100 éve épült belbudai függőfolyosós kis lakását. Ide azután költöztek, miután kirepültek felnevelt gyerekeik, és úgy gondolták, hogy kettejüknek a férjével elegendő ez is.

A tárgyaknak is lelkük van. - tartják a japánok, és a lelkek összekapcsolódnak. A mi kultúrákban erre nem gondolunk, ugyan akkor amikor kezünkbe veszünk egy olyan tárgyat, ami már eltávozott szüleinkké, nagyszüleinkké volt, egy láthatatlan lelki kapocs jön létre közöttünk a tárgyon keresztül azzal, hogy eszünkbe jutnak.

Ehhez hasonló, amikor mi magunk gyűjtünk emlékeket, azokról a helyekről, ahol életünk során megfordultunk. Az örökösök számára mindez lehet, hogy értéktelen kacat, és kidobásra kerül, de a tulajdonosának érték, mert kellemes napokat, érzéseket idéz fel, és ezek jelen lelkiállapotát is befolyásolják.

Visszatérve azokra a tárgyaktra, amelyek őseinktől származnak; ezek a gyökereinket is jelentik. A múltunk ismerete fontos. Saját identitásunk csak múltunk, felmenőink ismerete birtokában teremthető meg. Mi végből vagyunk e világban? Honnan jöttünk, mi a jelen- és a jövőbeni feladatunk, vagyis merre tartunk? Ezek olyan kérdésék, amelyek a személyiség stabilitását és biztonságérzetét adják. Mert, ha erre nem tudjuk a belső választ, lebegünk, talajt vesztett közegünkben. Ha valaki mindent likvidál a múltjából, nem lesz mire támaszkodnia, és honnan elrugaszkodnia.

Egyik kliensen arról panaszkodott, hogy 45 évesen új párkapcsolata alakult ki. A barátnője amikor hozzá költözött, minden egyes tárgyra vonatkozóan, ami a lakásban volt megkérdezte, honnan, illetve kitől van. Ezután az úrnak el kellett tüntetnie, ami a korábbi 10 éves kapcsolatából származott. Új párja szerette volna kitörölni nála ezt az időszakot. Mit ért el vele? – Azt, hogy kedvese nem a tárgyakon keresztül élte meg a múlt szép emlékeit, hanem havonta felhívta titokban elődjét.

Múltunkkal együtt vagyunk kerek egészek. Legyenek azok jó, vagy rossz emlékek. Ha tudatosan nem engedjük előjönni őket, majd jönnek akkor, amikor a legkevésbé van rá szükségünk, vágyak, félelmek, szorongások formájában.

Akinek idős ismerősei vannak, tapasztalhatja, hogy milyen sokat beszélnek a múltról. Ennek oka, nem csak a távlatok lerövidülése, a hosszútávú célok kitűzésének fizikai és időbeni korlátja, hanem a múltból merítik az erőt, és biztonságérzetet, a jelen feladataival való megbirkózásukhoz.

A múlt fontos tényezője jelenünknek. Beszéljünk őseinkről, múltunkról gyerekeinknek, unokáinknak! Fiatalként kérdezzük nagyszüleinket, szüleinket arról, amit tudnak a család történelméből, addig, amíg van rá módunk!

Ne tekintsük kacatnak azt a néhány ránk maradt tárgyat, ami még nagyszüleinkké, dédszüleinkké volt! S ha a párunk nem érti, mi a csodának őrizgetjük őket, magyarázzuk el neki, miért fontos ez számunkra! Mert, ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudni fogjuk azt is, merre menjünk tovább.

Tanácsadóként a harmadik nagy gazdasági válságidőszakot élem meg. Mindegyiknek más volt a kiindulópontja és oka, ugyan akkor vannak közös vonásaik. Ezek a következők:

• válságot megelőző túlfűtött optimizmus
• hirtelen bekövetkező lejtmenet, időnként kismértékű felpattanással
• mindenkit érintenek
• a cél és irány elvesztése, új keresése
• a munkatársaknál eluralkodó válsághangulat
• a teljesítményt blokkoló stressz

A ciklikusság a kapitalista gazdaság sajátossága, (1990-től Magyargazdaság is e-ként működik, még ha sokan meglepődve fogadják, amikor ezt előadásaim során kimondom.) az elmélet kidolgozása Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjev (1892–1938) szovjet–orosz közgazdász, cikluskutató nevéhez fűződik. Tudományos megállapításait több esetben is cáfolták, legutoljára 2018 –2020 között harsogott a média a folyamatos fejlődésről, amelyet a politikusok még felerősítettek, magabiztosnak látszó nyilatkozataikkal. Ez a csalóka és önámító magatartás, a válság idején is elszakad a realitástól, a lejtmenet kis felpattanásait gyors fellendülésnek vélik, és konjunktúrára számítanak. A komolyabb közgazdászok ugyan vitatták a folyamatos fejlődés lehetőségét, de az ő hangjukat elnyomta az illúziókban ringatózó hangos többség. A konjunktúra csúcsára és a recesszió indulásának néhány hónapjára, a túlfűtött optimizmus a jellemző, amelyre még jól emlékezhetünk. Az enyhe recessziós tünetek, a gazdasági változásokkal tudományos szinten nem foglalkozók számára ekkor még nem érzékelhetők. A fejlett gazdaságú országok, jelentős részben, (köztük az EU centrum országai) ekkor már kezdték behúzni a kéziféket, csökkentették a beruházásaikat, és az állami kasszából a pénzkiáramlást. Sajnos ezek között nem szerepelt hazánk. Sőt kedvezményes hitelfeltételekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal, tovább fűtötte a gazdaságot, ezzel fokozva az állami és vállalati pénzkiáramlást. Ennek következményeként, az államot és a magyar vállalatok jelentős részét a válság felkészületlenül érte. Előrelátó vállalati gazdálkodás esetén a fellendülés a stabilizáció, a konjunktúra pedig a tőkefelhalmozás időszaka kellene, hogy legyen. Az ezután következő recesszió, de még inkább a depresszió időszaka, a felhalmozott tőke befektetésének ideje. A válságra felkészületlen vállalatok, ugyanis a recesszió alatt elkezdenek a túlélésre játszani. Hasonlóan gyenge versenytársaikkal árversenyre kelnek, és kölcsönösen tönkreteszik egymást. A tulajdonosoknak kimenekülési lehetőség a cég eladása, de ha ez nem sikerül, és az adóságok felhalmozódnak, bekövetkezik a csőd, és a cég felszámolása. Ez legtöbb esetben a depresszió időszakára esik.

A felhalmozott tőkével rendelkező, stabil vállalatok a recesszió időszakában is tartják áraikat, de e mellett teljes szervezetátalakítást (racionalizálással egybekötött szervezetfejlesztés) is végeznek. A siker záloga a passzív túlélési politika helyett, piaci körülményekhez való gyors alkalmazkodás, a vállalat struktúrájának átalakítása, új termékek, szolgáltatások bevezetése, a veszteséges tevékenységek azonnali megszüntetése. Számukra a depresszió időszaka már egy előrehozott fellendülési időszak. A csődbement versenytársak vevői és beszállítói hozzájuk fordulnak, forgalmuk megnövekszik, valamint előnyösebb beszerzési, beruházási feltételeket tudnak maguk számára kialkudni. Ekkor kínálkozik a legkedvezőbb lehetőség, más vállalatok olcsó felvásárlására, vagy csődbe ment vállalatok eladásra kínált termelőberendezéseinek megvételére.

2018-ban egyik ügyfelem német cég megvásárlására készült. A tárgyalások már három éve folytak a tulajdonossal. Közösen mérlegeltük a lehetőséget. A gazdasági pörgés arra utalt, hogy közeleg a válság, ezért úgy döntött, hogy kivár. Amikor beütött a covid járvány, 24 óra alatt átszervezte a cégét. Egy élvvel később lényegesen kedvezőbb feltételekkel jutott a még meglévő német céghez. Ezzel párhuzamosan néhány magyar versenytársa is felkínálta neki a termelési eszközeit, amit szintén megvásárolt. Vállalata a válság alatt is fejlődött. Mondhatnánk, szerencséje van, de ez csak a látszat. A valóság viszont az, hogy túlélési stratégia helyett, cselekszik, átszervez, azonnal igazodik a piac változásaihoz.

Egy elismert kortárs magyar író regényét olvasom. Jól szerkesztett, olvasmányos mű. A történet középpontjában egy érettségi találkozó eseményei állnak. Műfajában szépirodalmi alkotás lenne, ha a párbeszédek nem lennének tele, a nemiaktusra felszólító kötőszavakkal. A negatív minősítő jelzőket az élőlényektől távozó ürülékek és testnedvek szavai jelentik. A pozitív jellemzéseket, pedig az állatvilág szereplőivel határozza meg az alkotó. Szóhasználatában nem mondható rá, hogy szépirodalmi regény. Persze értem én, hogy az író a szereplők párbeszéde során, a mai társadalom kommunikációját akarja hűen visszaadni. Ugyan akkor, felteszem a kérdést: - Más módon nem lehetséges ez? A történet az alpári stílus nélkül is érdekes, a szereplők személyiségének megformálása kitűnő. A szereplők között van orvos, ügyvéd, újságíró, mérnök, vállalkozó, marketingmenedzser, nagyrészt felsófokú iskolát végzett emberek. Szóhasználatuk ennek ellenére színvonaltalan. Ez lenne a mai magyar valóság? A példát szándékosan nem a közmédia szereplőitől hoztam, mert úgy gondolom, ez az egész társadalmunknak csak igen vékony rétege.

Kitől is várhatjuk anyanyelvünk művelését, ha még a szépirodalmi alkotásaink is hemzsegnek a silány kifejezésektől? Az egészséges személyiség az élet minden területén felfelé törekszik, minőségi célokat tűz ki maga elé. A kommunikációban ez mintha fordítva történne.

Vezetők számára tartottunk kollégámmal motivációstréninget. A lapozótömbös táblán ott maradt, az előző napi értekezletük egyik felirata: „A nap során szépen beszélünk!” - alatta; 9 aláírás. Ezt a velünk töltött második napon is betartották. Amikor szóbahoztam, azzal indokolták, hogy nagyon elharapódzott a vállalatnál a csúnya beszéd, amin változtatni szeretnének. Milyen jó, hogy vannak közösségek, ahol már felismerik ezt, és tesznek ellene.

Egy vállalati, vagy hivatali kultúra fontos része, hogy miként kommunikálunk egymással. Ebben pedig jelentős szerepük van a vezetőknek. A magatartásminták, a hierarchiában felűről lefelé terjednek. Mint ahogyan a családon belül is. Ha egy óvodás kisgyermek ’lehülyézi’ az óvónénit, akkor ezt feltehetően a családból hozta, a nagyobb testvéreitől vagy a szüleitől tanulta.

Egy gépsorokat gyártó és szervízelő multinacionális nagyvállalat szervízmérnökei arról panaszkodtak, hogy van egy nemzetközileg is ismert magyartulajdonú vállalat, ahol az egyik üzemvezető köszönés helyett, rendszeresen „B…-meg! - megjöttél?” mondattal fogadja őket. El is nevezték az embert B…-meg Józsinak. A képzésen is így emlegették őt, és azt kérdezték, hogyan kommunikáljanak egy ilyen emberrel? Le kell-e alacsonyodniuk az ő szintjére? A közlés egyszerűségében, mindenféleképpen hozzá kell igazodni. Viszont lehet ezt úgy is tenni, hogy elkerüljük a számunkra nemtetsző, és nem használatos szavakat

Ezek a kifejezések, a közlőnél a feszültségoldásra szolgálnak, ha mi nyugodtak vagyunk, ez kedvezően hat rá és a kapcsolatunkra.

A vállalati kultúra fontos eleme, hogy miként kommunikálunk munkatársainkkal és külső partnereinkkel. Közléseink pedig befolyásolják cégünk brandjét, azaz - milyen képet alakítunk ki magunkról? Ha az összkép kedvező, akkor vonzzuk magunkhoz az embereket, ha kedvezőtlen, akkor taszítjuk, legyenek azok munkavállalók, vevők, beszállítók vagy hatósági személyek. Az udvarias, kellemes magatartás motiválóan hat kéréseink teljesítésére, profitot termel, ami lehet anyagi vagy érzelmi.

Sokhelyen, sokféle iskolákban tanítják a raport létrehozásának lehetőségét, amely a két fél egymásra hangolódását, a bizalmilégkör megteremtését jelenti. Ez hasonló értékrenddel, műveltségi és intelligenciaszinttel, rendelkező személyeknél, legtöbb esetben gyorsan és könnyen megy. A folyamatra kedvezően hat, ha a beszélgetés közös érdeklődés, vagy érdek mentén történik. Ilyenkor néhány perc is elég rá, de ha ez a tényező nem áll fenn, ennél lényegesen hosszabb időt igényel, vagy egyáltalán nem is jön létre.

Tanácsadói munkám során, a közelmúltban találkoztam két értékesítési vezető helyzetével. A cég igazgatója arról beszélt nekem, hogy az egyik ragyogóan szótért az üzleti partnerekkel, együtt bulizik velük, az ö szókincsüket használja, de ennél tovább nem jut. A másik szakmai tudással, széleskörű tájékozottsággal, kimagasló intelligenciájával bír, amelytől messze elmaradnak, a néhány év leforgása alatt milliárdossá lett partnereik. Az anyavállalat kultúrája a második típussal egyezik, viszont a magyar leányvállalat itteni ügyfelei, messze elmaradnak ettől. Az ügyvezető igazgató arról is beszélt, hogy néhány héttel ezelőtt kivitték az egyik magyar partnercég vezetőit a nyugateurópai gyárukba, és mindkét este a vacsora során, a magyar vendégek az asztal alá itták magukat. Megkérdeztem, hogy a magyar leányvállalat mérnökei józanok maradtak? - Igen, mi azok maradtunk, válaszolta. Még szerencse! – mondtam.

De az üzleti életben találkozhatunk, más a leendő vevő kegyeit kereső módszerekkel is. Ilyen a szép lányok vacsorához hozatala, és a szórakoztatásban való részvételük, ahol a vendégpartner dönti el, hogy meddig megy el, a felkínált szolgáltatás igénybevételében. Természetesen a díj ilyenkor beleszámítatik a vacsora, vagy a szálloda költségébe, amit a meghívó fizet. A kérdés, hogy mennyire segíti ez az üzlet megkötését?

Itt abból kell kiindulni, hogy a vendég milyen kultúrából érkezik, és a külön program milyen érzéseket generál benne. A keresztény értékrendben, függetlenül attól, hogy hívő-e valaki ez nem helyénvaló. A szolgáltatást igénybevevő, legtöbb esetben ambivalens (két ellentétes) érzéssel emlékszik vissza a helyzetre, ami váltogatja egymást és diszkomfort érzetet generál. Ezzel szemben vannak olyan kultúrák, ahol mind a vallás, mind pedig a társadalom teljes mértékben elfogadja ezt.

"Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak" - szól a mondás. Ha ehhez tartjuk magunkat, akkor itt Európában, valamint minden hasonló értékrendű országban, az ottani szokásoknak megfelelően célszerű az üzleti életben viselkedni. Ezek az elvárások, amint keleteurópából nyugatfelé megyünk egyre szigorúbbak és erkölcsösebbek. Ha az írott és íratlan szabályokat áthágjuk, a „közös bűn” összeköt, de ezek a kapcsolatok soha sem tartósak, egy idő után pedig növelik a távolságot.

Természetes emberi tulajdonság, hogy felfelé törekszünk. A közelmúltban milliárdosokká felnőtt magyar vállalkozók egy része, lehet, hogy csak szakmunkás végzettségű. Előfordul; még a szókincsük is szűk, valamint gyakran használják a B betűs szavakat kommunikációjukban, de ők is helyet követelnek az értelmiségiek körében. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy legtöbbjük gyermekeiket Bécsben, Berlinben, Svájcban, és más nyugateurópai nagyvárosok jó nevű iskoláiba járatják, már középiskolába is.

Lehet, hogy az az üzletkötő, aki a raport kedvéért kommunikációjában felveszi az ügyfél alpári stílusát, és disznó viccekkel mulattatja, úgy gondolhatja, hogy jó hangulatban telt a tárgyalás, de nem adja a felemelkedés, és ez által a büszkeség érzését számára. Ehelyett saját magát és cégét húzza le a vevőnél alacsonyabb szintre, és ezzel az általa képviselt terméket is leértékeli, aminek következtében csak értéken alul fogja tudni eladni.

Bűnbakképzésről akkor beszélünk, amikor valaki saját kudarcáért, sikertelenségért, vagy olyan tettéért, amit másnál elitél, de az adott esetben ő csinálta, embertársait, vagy a körülményeket hibáztatja, és ezzel felmenti magát.

Legextrémebb példa, amivel eddig találkoztam az egyik családtagomnál fordult elő. Nénikém este rendszeresen égve felejti a villanyokat a lakása helyiségeiben, amit legtöbbször csak másnap reggel vesz észre. Mivel néhány éve egyedül él, egyik alkalommal így panaszkodott: Éjszaka, amíg ő alszik, a háza előtt, az utcán lévő villanyoszlopról valaki felkapcsolja nála a villanyokat. Reggel, amikor felkel, több helyiségben is égnek a lámpák. Mosolyogva bólogattam. Emlékszem, amikor kisgyerekként nála nyaraltam, a villany égve hagyása rendszeres vitatéma volt közte és a férje között. Akkor a lakás éjszakai díszkivilágításáért –ahogyan ő nevezte – a férjét okolta. De előfordult, hogy még velünk, gyerekekkel is veszekedett ezért, holott mi legalább egy-két órával előbb lettünk ágyba bújtatva, a felnőttek nyugovóra térése előtt.

A bűnbak létrehozásával gyakran találkozunk az emberi kapcsolatokban, családokban, kisebb nagyobb közösségekben, nemzetek, országok népeinél. A csoportok bűnbak képzését legtöbbször vélemény vezérek generálják, jó néhány példát tudunk erre mindannyian, akár szűkebb hazánk, vagy a nagyvilág történelméből. Mint tapasztaljuk ez a jelenség a politikának is része.

 Honnan indul és mivé válhat a bűnbakképzés?

A jelenség egyben a felelősséghárítást is jelenti. A személyiség megrekedt a fejlődésében, vagy visszacsúszik egy alacsonyabb fejlődési szintre. Ez kisgyermekkorban természetes jelenség, legtöbbször 5-6 éves kor körül alakul ki, amikor a gyermek már fel tudja mérni, hogy a környezete megítélése szerint; mi a jó, vagy rossz. Ha úgy érzi, hogy valami rosszat tett. - ami nem biztos, hogy ténylegesen rossz, - azt letagadja, másra hárítja, vagy mást okol érte. Jó esetben; a személyiség fejlődésével ez fokozatosan megszűnik, és megfelelő önértékeléssel bíró embereknél, felnőtt korunkra kialakul a felelősség érzet és a felelősség vállalás képessége. Ami azt jelenti, hogy bátran szembe mer nézni a hibáival, és tetteiért vállalja a felelősséget.

Sajnos nem mindenkinél van ez így. Gyermekkori és fiatalkori sérüléseink, meggátolhatják személyiségünk felnőtté fejlődését. Sokan megragadnak a gyermek, vagy serdülőkor valamely szintjén. A gyermekkori megakadás, - vagy az ide való visszacsúszás - felnőttkorban gyakran a bátortalanság, a konfliktushelyzetek kerülése, az önérvényesítés alacsony szintje, és ebből eredő stressz jellemzi. Az ilyen ember keresi a biztonságérzetet, és legtöbbször valamilyen védelmező vezető személyében, vagy annak hitt csoportban, meg is találja. A serdülőkor fejlődésiszintjén megragadt ember, felnőttként is valami ellen küzd, lázad, dacol a környezetével, örök harcossá válik, folyamatosan szüksége van ellenségre, ha nincs, akkor kreál. Sokszor előfordul, hogy az első csoport a másodikkal kitűnően tud együttműködni, ennek oka, hogy benne látja saját érdekeinek kiharcolóját, védelmezőjét, megmentőjét. A harcos által kreált ellenség, így bűnbakká válik, amiben mindannyian fanatikusan hisznek. A fanatizmus pedig elszakad a valóság reális érzékelésétől, tévképzetekbe és téveszmék kialakításába sodorja, a gyermekiénnel bíró felnőttet. Ebben a saját maguk által eltorzított világban élnek, és mélyen hisznek igazukban.

Egy nagy közösségen belül, szakadások alakulnak ki, másképpen gondolkodó táborok jönnek létre. Ez nem baj, sőt erre szükség van, mert ez a demokrácia nélkülözhetetlen kelléke, mindaddig, amíg képesek egymással konstruktívan vitatkozni. Ha azonban a fanatizmus valamelyik félnél megjelenik, első lépésként csak a tolerancia szint csökken egymás nézetei, magatartása iránt, ez azonban nagyon könnye átfordulhat lemerevedett vitákba, amelynek a formája egyre durvul és a szakadék a két tábor körül tovább mélyül.

A fanatizált személyek látóköre először leszűkül, később pedig megszűnik, csőlátásúvá válnak, csak egyutas lehetőségekben tudnak gondolkodni. Minden, ami az ő általuk jónak vélt, megoldástól eltér, az elfogadhatatlan. A fanatikusfél agresszívvá válik, ezzel harcra szólítja és ellenfélként kezdi kezelni, a másik csoport tagjait. Mivel a fanatizmus sajátossága, hogy folyamatosan növekszik, az ilyen torzult személyiség már nem képes a másikban versenytársat látni, csak ellenfelet, amiből aztán ellenséget csinál, és teljes negatív érzelmi énbevonódással – gyűlölettel - megkezdi a verbális háborút. Jó, ha megmaradnak ezen a szinten, de sajnos nem mindig. Mint a történelemben annyiszor, sajnos a mai világban is számos fegyveres összecsapás mögött, az előbb leírt lelkifolyamatok húzódnak.

7-8 évvel ezelőtt az egyik Trénerképző Tanfolyamon, tanítványom Judit egy új módszerről beszélt. Amit nemrégen tanult, és ennek a tudásának a birtokában, ő maga is elkezdett ezzel dolgozni. Most még csak az ismerőseinek tart állításokat, de ha kíváncsi vagyok rá, szívesen lát engem is egy ilyen csoportban. Óvatosan tudakolóztam, hogy milyen időtávú egy ilyen segítőcsoport működése, mert tapasztalatból tudtam, hogy több, hónap, esetleg év is lehet, amely idő alatt általában heti vagy havi rendszerességgel találkoznak, egy-két órára a tagok. Megnyugtatott, hogy akár egy alkalommal is elég jönnöm, a segítség eredménye, nem az együttöltött idő függvénye. Kíváncsi voltam mi lehet ez? Ö egy bizonyos Bert Hellingel német terapeutára hivatkozott, aki megalkotója az eljárásnak. Én akkor hallottam erről először.

Elmentem az Andrási úton lévő MagNet Közösségi Házba, ahol a foglalkozást Judit tartotta, és először csak figyeltem, mi történik. Egy ember elmondta, hogy milyen problémája van, a csoportvezető erre kiszólított az összegyűlek közül néhányat, és különféle szerepeket adott nekik. Ezt követően ők elkezdtek a teremben mozogni, voltak akik le is feküdtek. Judit minden új pozícióban megkérdezte tőlük, hogy miként érzik magukat. Ezután még különféledolgokat is mondtak egymásnak az érzéseikről.

Két-három problémafeldolgozás után én következtem. Nekem is feltették a kérdést; min akarok dolgozni? Épp akkor volt egy nézeteltérésem a cégtársammal, - ezt választottam. Velem is hasonló dolgot csináltattak, mint amit előzőleg láttam. Nem nagyon értettem mit, és miért csinálok, de tettem amit kértek, mert nagyon érdekelt a végeredmény. Arra máig emlékszem, hogy a végén nekem és a társam szerepében lévő embernek a szőnyegre kellett feküdnünk, megfogtuk egymás kezét, és néhány másodpercig így maradni. Mivel az eljárásról nem sokat tudtam, és az állításból is keveset értettem, valójában az izgatott, hogy mire jutok a cégtársammal a következő megbeszélés alkalmával. Meglepett, hogy milyen könnyen ki tudtuk dolgozni a megfelelő közös elképzelést.

Több évig nem foglalkoztam a témával, amikor egy kedves ismerősöm a szervezetállításra vonatkozó saját tapasztalatait kezdte velem megosztani. Ekkor már jobban utána néztem a módszernek, áttanulmányoztam az erre vonatkozó szakirodalmat és kutatási eredményeket. Kiderült számomra, hogy a cégfejlesztésnek ez az eszköze egyre jobban terjed a fejlettgazdaságú országokban. Alkalmazzák az USA-ban, délamerika számos országában, Közel-Kelet országaiban, köztük Azerbajdzsánban. Az EU-n belül legelterjedtebb Németországban és Hollandiában, ezen kívül az Orosz vállalatoknál. A versenyszférán túl használják az államigazgatás szervezeteinél, beleértve a titkosszolgálatokat is. Meglepett, hogy nagyon eltérő üzleti, vallási és politikai kultúrákban, azoktól teljesen függetlenül is működik. Találkoztam Szaskov Miroszlav MBA végzettségű coach-al- és trénerrel, aki középeurópában a vállalatok szervezetfejlesztése során alkalmazza a szervezetállítást. A vele közösen továbbfejlesztett módszerünk a tréning és állítás szisztémáját ötvözi,  és a szervezetfejlesztés minden területére kiterjed. Az eljárás teljes mértékben tud alkalmazkodni megbízóink igényeihez. A cég vezetője határozza meg a célt.

A vállalatok számára gyors megoldást, és egyértelmű feladatokat ad. A korábbi szervezetfejlesztési tanácsadás több hónapot, nagy cégek estében esetleg több évet vett igénybe, mire átment a megvalósítási ciklusba, ami ismét több évbe tellett. Ezzel szemben egy átfogó szervezetfejlesztés esetén, a szervezetállítással a diagnózis felállítása, és a cselekvési terv  elkészítése, csupán néhány nap, vagy hét időráfordításba telik. Az állítás során meghatározott teendők, a cégnél konkrét projektekben valósíthatók meg.

A szervezetállítás mint szervezetfejlesztési módszer a következő előnyökkel jár:

• Rövid az átfutási időtartama
• Turbulens gazdasági környezetben is alkalmazható
• A vezetés részese a szervezetállításnak, és projekttervezés folyamatának
• A vezetők elkötelezettek a cselekvésre, mert a feladatokat ők dolgozzák ki
• A vállalat meglévő erőforrásait használja
• Rugalmas, a céghez teljes mértékben alkalmazkodó
• Gyors eredményeket hoz
• Ár-érték aránya rendkívül kedvező.

Megbízóink részére a szervezetállítással történő szervezetfejlesztést,  a MSPR Üzleti Iskola keretei között végezzük.

Sokat beszélgettem édesapámmal, közeledvén 90. életévéhez tudtuk, hogy már nem sok időt tölt a földilétben. Igyekeztem, amit csak lehet még megtudni, megtanulni tőle. Szerencsénk volt, mert utolsó napjait is lelki és szellemi frissességben töltötte. Egyszer neki szögeztem a kérdést; Apu mit kívánsz nekem? Nagyszülői örömöket! - mondta azonnal. Ekkor még nem voltak unokáim. Egy-két évet várnom kellett a nagymamaságra. Édesapám távozott és néhány hónapra rá megszületett az első unokám. Még ő is tudott örülni jövetelének, ha a dédnagyapaságot nem is élhette meg. Fiam és menyem neki árulták el először, hogy a kis jövevény fiú és Albertnek fogják hívni.

Albert most 3 és fél éves, a kishúga Róza alig múlt egy. Sokat gondolok édesapám kívánságára, ő tudta, hogy milyen csodálatos élmény nagyszülőnek lenni, és szerette volna, ha én is megélem ezt.

Miben más a szülői és nagyszülői lét? Tapasztalatom szerint elsősorban a gyermekre hangolódás foka a különböző. Szülőként sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint nagyszülőként. Figyelmünket meg kell osztanunk a család, a munka, a karrier, a különféle szükségletek biztosításáért folyó küzdelem között. Ennek hátterében mindig van egy alapfeszültség. Ez lehet pozitív is, ami motivál és hajt minket előre, energiát termel. Ugyan akkor az emberi energia véges, ebből az energia készletből gazdálkodjuk ki a sok mindenre való figyelést. Ennek részei a gyermekeink. Igyekszünk minél több figyelemenergiát rájuk fordítani, de természetesen érezhetjük időnként, hogy nem eleget. Ami nekünk sok, az lehet, hogy nekik kevés.

Nagyszülőként egészen más a helyzet. Azoknak a dolgoknak, amelyek fiatal szülőként jelen voltak az életünkben már nincs, vagy elenyésző a jelentősége. Legtöbbször felértünk karrierünk csúcsára, megteremtettük otthonunkat, kevésbé vonzanak a világ hívságai. Nyugodtabb mindennapokat tudunk élni. Energiánk jelentősebb részét vagyunk képesek arra a néhány fontos dologra fordítani, amit igazán lényegesnek érzünk. Rájövünk, hogy a teljesség most egészen mást jelent számunkra, mint fiatal, küzdelmes éveinkben. Amikor megérkezik első unokánk, egy új szerep lehetősége kínálkozik számunkra. Felvállalni a nagyszülőséget. Nem mindenkinek sikerül egyből, de amikor megérezzük ennek varázslatos voltát, új távlatok nyílnak meg előttünk. Édesapámat életének utolsó 20 évében unokái előre haladása motiválta. Megélni, az érettségijüket, diplomaszerzésüket, tudományos doktoriavatásukat.

Amikor unokáinkkal együtt vagyunk, érezhetjük, hogy annyira egymásra tudunk hangolódni, mint annak idején szerelmünkre. Néhány évvel ezelőtt 45 éves általánosiskolai osztálytalálkozónkon egyik volt diáktársam azt mondta: Szerelmes vagyok az unokámba. Valóban hasonlít ez az érzés és kapcsolat a szerelemhez. Benne lehetnek a túlzások; nála nincs szebb, okosabb, kedvesebb lény a földön. Várjuk az együttlétet, kifényesítjük a lelkünket a találkozás előtt, és hiányzik, amikor nincs velünk. Képesek vagyunk egészen más szemszögből látni tetteiket, mint annak idején saját gyermekeinkét.

Néhány nappal ezelőtt az unokám húsklofolóval apró pöttyöket ütögetett a nappali falára és az alumínium felületével ákombákomokat rajzolt rá. Mama megjavítottam a faladat és rajzoltam is rá, jött jelenteni hozzám a konyhába. Hát igen - volt a szemle utáni válaszom. Most már ez a fal lesz a rajz falunk, mit rajzoljunk még ide? - kérdeztem. Rövidesen megszületett az életkép. Két autó, az elsőt ő vezeti a másodikat én. Én vontatlak téged.-  mondta miután elkészültünk vele és egy vonallal összekötötte. Rajzoltunk egy fát is az autók mögé. Mama rajzolj engem le, hogy a fára mászok, te pedig tolsz engem felfelé. Ez is megszületett. Ha ránézek falrajzainkra, elönt az öröm és a boldogság.

Íme a közös rajz:

Reggel az uszodából jövet Annával futottam össze. Én már elmenőben voltam, ő pedig most érkezett. Megálltunk néhány szót váltani. Anna nyugdíjba menetele előtt egy nagyvállalat vezérigazgatójának volt az asszisztense. Jó vele beszélgetni. Mondta, hogy ő most később jár, mert nem érzi jól magát a reggeli triatlonos csoport társaságában. Egyénileg mindegyik lány nagyon aranyos, de amikor együtt vannak, elmegy az eszük. Nagyhangúvá és udvariatlanná vállnak. Sajnos ezt én is tapasztaltam ép ezen a reggelen. Az egyikük olyan volt, mint aki valamit beszedett vagy ivott és ettől módosult tudatállapotban van. Az öltöző közepére kiállva adta elő, hogy neki milyen sz. reggele van, és semmi kedve itt lenni. Közben kétszer nagy puffanással a földre ejtette a bekapcsolt hajszárítót, jobbra-balra dobálta a levetett vizes ruháját és sapkáját. Sport társai harsányan kommentálták a történteket és kiabáltak egymásnak. Hazafelé én is ezen gondolkodtam, hogy ezek a fiatal nők egyébként tudnak nagyon kedvesek, figyelmesek és udvariasak is lenni, de ma reggel ez kiveszett belőlük.

Minden cselekvésünknél, minden megszólalásunknál döntést hozunk arról, hogy ahol vagyunk, ott a társas környezetünk mit vár el tőlünk. Valamennyien figyelembe vesszük azokat a játékszabályokat, amelyek megmutatják számunkra, hogy mit kell tennünk, mennyire kell magunkat mások előtt feltárni, hogyan kell viselkednünk. Mindezt automatikusan tesszük, személyiségünk és ehhez kapcsolódóan viselkedésünk azonban - legalábbis mások észlelése szerint - ennek megfelelően változik. Amikor valakivel találkozunk, mi magunk is azt tapasztaljuk, hogy az illető egy adott helyzet keretei közé illeszkedik. Mindenkori viselkedésünk belső személyiségünk és a külső dolgok egymásra hatásának tükröződés

William James szerint „mindannyiunknak annyi 'énje' van, ahány embercsoport véleményére adunk.”

Helyzetfüggő magatartásunk azonban nem azt jelenti, hogy nézeteinket, álláspontunkat időről időre változtatva, hazugságokat mondunk és valóságos belső énünket elrejtjük. Ugyanakkor számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy egyes emberek esetenként egymásnak ellentmondó attitűdöket rejtegetnek magukban. Vannak személyek, akiknél merőben különböző hivatali, magánéleti, csoport keretein belüli, vagy négyszemközti viselkedést észlelhetünk, s ezért ezek az emberek jogosan minősíthetők önmagukkal „ellentmondónak”.

Munkatársként kevésbé láthatók azok a viselkedésformák, amelyek munkahelyen kívüliek. Ha valaki valamilyen társadalmi csoportnak a tagja, és az a munkahely normáival ellentétes normákat képvisel, gondosan fog ügyelni arra, hogy erről a munkahelyen ne szerezzenek tudomást. Sőt, mindkét helyen az adott közösség elvárásainak megfelelően fog viselkedni.

A nyilvános és a magánéleti viselkedés gyakran eltérő lehet, ám az egyén magáénak vallhatja mindkét magatartást attól függően, hogy az adott helyzetben melyiket érzi megfelelőnek. Amint látjuk, viselkedésünk attól függ, hogy mit követel meg tőlünk az adott helyzet. Ezek szerint nem állunk semmi másból, mint a különböző helyzetekhez kötött magatartási tendenciákból. Ami egységes, az nem mi vagyunk. Csupán a környezet és a feltételek - amelyeken belül mozgunk - rendelkeznek bizonyos mértékű állandósággal, és váltanak ki épp ennél fogva adott helyzetekben jellemző viselkedést belőlünk.

Az előzőekkel összefüggésben bizonyos rokon helyzetek, ennél fogva hasonló viselkedést váltanak ki az egyénekből, és nehéz előrejeleznünk vagy előrevetítenünk, hogy eddig elő nem fordult helyzetek - szükségállapot, veszélyhelyzet stb. - esetén hogyan viselkedik majd egy személy. Három dolgot kell figyelembe vennünk, amikor egy ember várható viselkedését szeretnénk kiszámítani. Az első, hogy ha az ember furcsa idegen helyzetekben találja magát, olyanban, amelyről még nincs korábbi ismerete, a legvalószínűbb, hogy kezdetben tartózkodó lesz és figyelő pozíciót alkalmaz. Először elkerül minden cselekvést és szóbeli megnyilvánulást, s miután kellő információhoz jutott, kezd bármit is tenni. Ismerős helyzetekben sokkal aktívabbak vagyunk, mert viselkedésünket korábbi tapasztalataink határozzák meg. Ismeretlen helyzetekből kiindulva tehát azt látjuk, hogy egyes helyzetek nem azt szabják meg, hogy mit fogunk tenni, hanem sokkal inkább arra adnak útmutatást, hogy mit nem fogunk tenni. A második dolog, amit figyelembe kell vennünk, hogy felnőtt vagy gyermek viselkedését szeretnénk-e előre kiszámítani. A gyermekek a felnőtteknél sokkal „helyzetvezéreltebbek”, őket minden új helyzet előbb aktivizálja mint a felnőtteket. A harmadik fontos összetevő, hogy minden ember maga is részt vesz annak a helyzetnek a megalkotásában, amelyre reagál.