Hosszú évek óta Angliában bébiszitterként dolgozó kliensem panaszolta; hogy kisiskolás unokáját a menye nem engedi el vele sehová, amikor haza jön látogatóba. Az iskolába is csak a fiával együtt mehet el érte, amikor a menye nem tudja elhozni a kislányt. A 7 éves gyerek még nem utazott tömegközlekedési eszközön, mondják a szülők, és ezért neki sem engedik meg, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe. Amikor az iskolai szünetben két napot az unokájával tölthetett, és megbeszélték, hogy a kicsi nála is alhat, este nagy csomagokkal megérkezett az egész család. Számára ekkor esett le a tantusz, hogy nem csak az unoka fog nála aludni, hanem a szülei is, és másnap tőle mennek dolgozni. A kicsi arra van trenírozva, hogy senkivel nem szabad szóba állni, akit nem ismer. Így nem győzött magyarázkodni, hogy miért nem köszön az ő ismerőseinek, és nem válaszol azok kérdéseire, amikor sétaközben velük találkoztak. Kliensem kezdeményezte, hogy engedjék ki vele a nyári szünetbe Angliába, ahol Londonhoz közeli településen szép családiházban él. A fia és a menye azt válaszolta; hogy Gréta 18 éves koráig nem mehet ki hozzá.

Engem még arra tanítottak, hogy mindenkinek köszönni kell a lépcsőházban, valamint a szüleim ismerőseinek is, ha pedig kérdeznek, akkor arra illedelmesen válaszoljak. Amikor erről beszélgettem egy háromunokás ismerősömmel, ő teljes mértékben egyetértett az ügyfelem menyének a nevelési módszerével. Ugyan akkor elismerte, hogy ő már ebben az élet korában szülőifelügyelet nélkül bandázott a Teleki téren kortársaival. De hát ő fiú volt, és én azért gondolkodom másként, mert nekem nem voltak lányaim csak fiaim. A lányait ő is féltette, 17 éves korukig vitte mindenhová őket. Elmagyarázta nekik, hogy senkivel nem szabad szóba állniuk, senkinek nem szabad segíteniük az utcán. Mert az öregnéni először csak a bevásárló kocsi villamosról való leemelését kérni, az után pedig, hogy segítsenek haza vinni a csomagjait, végül megkéri őket, hogy menjenek fel hozzá elmosogatni. Megdöbbenve hallgattam az érveit.

Akkor én valamit rosszul csinálok? Vagy magam is rosszul lettem nevelve?

3 éves fiú unokámmal leültünk a villamoson, két idős hölggyel szembe, akik kedvesen megszólították, és kialakult egy beszélgetés közöttünk, ahol az unokám vitte a prímet. A hölgyek néhány megálló után leszálltak, és kölcsönösen integettünk egymásnak a tovább induláskor. Megdicsértem a kisunokámat, hogy milyen szépen beszélgetett. Ragyogott a szeme, hallva elismerésemet. A másik két eset a játszótéren történt. Egy kisfiú elesett és az édesanyja vigasztalta, az alig két éves Kolos, odaszaladt, és elkezdte simogatni, a nála kétszer idősebb eddig ismeretlen játszótársát. Néhány hónappal később Kolos egy apukához szaladt oda, amikor elesett a totyogó kislánya, és az ijedségtől hatalmas sírásba kezdett. Nincsen semmi baj? - kérdezte a papát. Kolos szüleivel nemrégiben költözött vissza egy közel-keleti országból, ahol megszokták, hogy ha elmegy mellettük egy idősebb ember, Allah áldását kéri a kicsire, és nemegyszer szóba is elegyedik velük.

Körülbelül 8 hónapja hallgattam a rádióban, egy szociológiai felmérés ismertetését. Ennek keretében azt vizsgálták, hogy hány éves kortól engedik egyedül elmenni az iskolába a gyerekeket. Nyugateurópában ez átlagosan 10. életév betöltése után kezdődik, Keleteurópában általában 12 év után, hazánkban 12-13 év után.

Természetes, hogy féltjük a gyermekeinket és unokáinkat, hiszen annyi szörnyűségről hallunk. Valószínű a világ nem lett se jobb, se rosszabb az utolsó 60-70 évben. Csupán egy-egy gyermekek ellen elkövetett atrocitás híre, akár másodpercek alatt bejárja az egész földkerekséget. Régebben ezek ez események nem terjedtek tovább az érintett közösség földrajzi határánál, ezért lényegesen kevesebb volt a számuk azoknak a rémísztő híreknek, amelyek a szülőkhöz eljutottak. Vagyis, amíg egy szülő a múlt század közepén, a gyerekei nevelése során békeidőben évente 5-10 ilyen hírről tudott, ma körülbelül 1 hónap alatt kénytelen ennyivel szembesülni. 18 év során 60 évvel ezelőtt átlagosan: 135 volt a számuk, ma pedig 12-szer több, átlagosan: 1.620 elrettentő hírrel találkoznak a szülők. Ez tizenkétszeres pszichés nyomást jelent, ami hatalmas terhelési többlet. Nem lehet csodálkozni, hogy némely szülő megpróbálja inkubátorban tartani felnőtt koruk eléréséig gyermekeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy egy régión belül nem az esetek, hanem a nyilvánosságra kerülő történések száma is növekedett. Ami mindenképpen pozitív. Hiszen így lehet ellenük tenni.

Kérdés hogyan lehet felkészíteni gyermekeinket az esetleges atrocitások, abuzálások elkerülésére? Semmi féleképpen sem az elzárással, az állandó felügyelettel és kisérgetéssel. Hiszen ezek a gyerekek nem tanulják meg a számukra óvatosságot kívánó helyzetek, kapcsolatteremtési kisérletek felismerését, az itt szükséges önérvényesítő viselkedés elsajátítását. Késleltetve, fiatal felnőttként sétálnak be csapdahelyzetekbe, vagy válnak szorongó, visszahúzódó felnőttekké. Egy négy gyermekes evangélikus pap családjában fordult elő, hogy a feleségével azon az állásponton voltak, miszerint ők csak vallásos környezetben fordulnak meg, és gyermekeik kizárólag tisztességes szándékú, hozzájuk hasonló körben mozognak. Ezért a szülők tudatosan kerültek minden olyan témát, ami véleményük szerint erkölcstelen. A  most húszaséveik elején járó gyerekeik az anya és az apa szerint; a leg lehetetlenebb csoportok tagjai,  barátaik és párjaik pedig olyanok, akiket nem hozhatnak haza a szülői házba. 

Nagyon fontos a kisgyermek és a szülő bizalmi kapcsolata, vagyis hogy a kicsik merjenek szüleiknek beszélni, azokról a hatásokról, amik környezetükben érik őket. Vegyük komolyan, amit mondanak, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy része ennek a képzelet szülötte. Ezek mögött lehetnek vágyak, félelmek. Nem mindig csak az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy miért mondja, hogyan mondja azt nekünk. A gyerekek akkor nyílnak meg, ha érzik, hogy csak rájuk figyelünk. Ez most az ő idejük. Tudatosan teremtsünk minden nap, csendes beszélgetős időszakot.