Atomizálódnak a családok, csökken a kötődések száma és mértéke, ezzel párhuzamosan pedig növekszik a szorongás, az embereknél. Gyakori téma ez a segítőfoglalkozásúak, - szociálismunkások, pszichológusok, szociológusok körében.
Jól emlékszem arra a kis öntöttvas lábaskára, amelyben nagyanyám a rántást készítette gyerekkoromban. Ez még nagyapád öreganyjáé volt, - vagyis az én szépmamámé – mondta minden alkalommal, amikor elővette. Azt hiszem a mai lakásokban, már ritkán találunk ősöktől örökölt használati tárgyakat, vagy bútorokat.
A fogyasztói társadalom folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy cseréld le, vegyél újat, amiből csak lehet. Versenyt alakítanak ki e téren is az emberek között. Használati tárgyainkat eleve úgy állítják elő, hogy azok, ha elromlanak, már nem javíthatók. Dobjuk ki, szerezzünk be helyettük szebbet, jobbat, menőbbet. Még az új épületeket is csak 60 évre tervezik. Így, maximum két generációt tudnak kiszolgálni, utána majd robbantással lebontják őket. A beköltözők unokái itt már nem élhetnek. Judit barátnőm többször emlegeti férje nagymamáját, aki rájuk hagyta körülbelül 100 éve épült belbudai függőfolyosós kis lakását. Ide azután költöztek, miután kirepültek felnevelt gyerekeik, és úgy gondolták, hogy kettejüknek a férjével elegendő ez is.
A tárgyaknak is lelkük van. - tartják a japánok, és a lelkek összekapcsolódnak. A mi kultúrákban erre nem gondolunk, ugyan akkor amikor kezünkbe veszünk egy olyan tárgyat, ami már eltávozott szüleinkké, nagyszüleinkké volt, egy láthatatlan lelki kapocs jön létre közöttünk a tárgyon keresztül azzal, hogy eszünkbe jutnak.
Ehhez hasonló, amikor mi magunk gyűjtünk emlékeket, azokról a helyekről, ahol életünk során megfordultunk. Az örökösök számára mindez lehet, hogy értéktelen kacat, és kidobásra kerül, de a tulajdonosának érték, mert kellemes napokat, érzéseket idéz fel, és ezek jelen lelkiállapotát is befolyásolják.
Visszatérve azokra a tárgyaktra, amelyek őseinktől származnak; ezek a gyökereinket is jelentik. A múltunk ismerete fontos. Saját identitásunk csak múltunk, felmenőink ismerete birtokában teremthető meg. Mi végből vagyunk e világban? Honnan jöttünk, mi a jelen- és a jövőbeni feladatunk, vagyis merre tartunk? Ezek olyan kérdésék, amelyek a személyiség stabilitását és biztonságérzetét adják. Mert, ha erre nem tudjuk a belső választ, lebegünk, talajt vesztett közegünkben. Ha valaki mindent likvidál a múltjából, nem lesz mire támaszkodnia, és honnan elrugaszkodnia.
Egyik kliensen arról panaszkodott, hogy 45 évesen új párkapcsolata alakult ki. A barátnője amikor hozzá költözött, minden egyes tárgyra vonatkozóan, ami a lakásban volt megkérdezte, honnan, illetve kitől van. Ezután az úrnak el kellett tüntetnie, ami a korábbi 10 éves kapcsolatából származott. Új párja szerette volna kitörölni nála ezt az időszakot. Mit ért el vele? – Azt, hogy kedvese nem a tárgyakon keresztül élte meg a múlt szép emlékeit, hanem havonta felhívta titokban elődjét.
Múltunkkal együtt vagyunk kerek egészek. Legyenek azok jó, vagy rossz emlékek. Ha tudatosan nem engedjük előjönni őket, majd jönnek akkor, amikor a legkevésbé van rá szükségünk, vágyak, félelmek, szorongások formájában.
Akinek idős ismerősei vannak, tapasztalhatja, hogy milyen sokat beszélnek a múltról. Ennek oka, nem csak a távlatok lerövidülése, a hosszútávú célok kitűzésének fizikai és időbeni korlátja, hanem a múltból merítik az erőt, és biztonságérzetet, a jelen feladataival való megbirkózásukhoz.
A múlt fontos tényezője jelenünknek. Beszéljünk őseinkről, múltunkról gyerekeinknek, unokáinknak! Fiatalként kérdezzük nagyszüleinket, szüleinket arról, amit tudnak a család történelméből, addig, amíg van rá módunk!
Ne tekintsük kacatnak azt a néhány ránk maradt tárgyat, ami még nagyszüleinkké, dédszüleinkké volt! S ha a párunk nem érti, mi a csodának őrizgetjük őket, magyarázzuk el neki, miért fontos ez számunkra! Mert, ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudni fogjuk azt is, merre menjünk tovább.