Magyarországon az ötvenes években a friss diplomásoknak kijelölték azt a vállalatot vagy intézményt, ahol ifjú titánként beléphettek a munka világába. A hatvanas évektől kezdődően a rendszerváltásig már pályázni lehetet egy-egy munkakörre. A pályázati kiírásokat a felsőfokú intézmény januártól tette közzé a hallgatók között. Elvárás volt, hogy mire a diplomavédésre sor kerül, a végzős hallgató tudja, hol fog munkába állni legkésőbb szeptember elsején.
Ha ez nem így történt, akkor az illető automatikusan besorolódott a „közveszélyes munkakerülők” körébe, ezt a megbélyegzést pedig senki sem kockáztatta meg.
A piacgazdaság meghozta a szabadságot ezen a területen is. Ettől kezdve diplomavédés során a vizsgáztatók már óvakodnak azt a témát feszegetni, hogy a hallgató a megszerzett tudást hol fogja végzés után kamatoztatni. A legtöbb esetben a válasz előre tudható, és így hangzik: „Még nem tudom.”
Lehet, hogy évek telnek el úgy, hogy a drága pénzen és sok energia befektetésével megszerzett tudásra senkinek nincs szüksége. Az ismeretségi körömben előfordult például, hogy egy ógörög szakon végzett fiatal ezután a lovas felszereléseket árusító bolt eladójaként kereste a mindennapi kenyérrevalóját, vagy a magyar-angol szakos fiatal lány egy tengerjáró üdülőhajó szobalányaként teljesít szolgálatot, diplomával a zsebében. Ők még a szerencsésebbek közé tartoznak, mert találtak munkát és nem a szüleik nyakán kell akaratuk ellenére élősködniük. Mert bármennyi szeretettel is segíti és tartja továbbra is el a szülő fiatal felnőtt gyermekét, ezt már egyikük sem tartja rendjén valónak.
A frissdiplomások jelentős része napjainkban nem, hogy a végzettségének megfelelő munkakört, de más munkát sem talál, ez az állapot pedig elkezdi rombolni a személyiséget. Az elhelyezkedési bizonytalanság, és ezzel együtt a félelem már az egyetemi tanulás második félidejétől kezdve befészkeli magát a fiatalok gondolatvilágába. Az, hogy ki hogyan tud ezeken az érzéseken úrrá lenni, személyiségfüggő. Van aki beleveti magát a tanulásba, mert úgy gondolja, hogy ha a jók között ő a legjobb, akkor növelni tudja elhelyezkedési esélyeit. Van, aki diákmunka után néz, s ezzel oltja ki félelmeit: „Munkát mindig lehet találni csak akarni kell!” - biztatja magát. Van, aki önkéntes munkát vállal, lelkes tagja a HÖK-nek vagy különféle karitatív diákszervezetnek. Többféle út létezik, de a bizonytalanságtól való félelem azért mindenkiben ott van, csak legfeljebb a tudatalattiba húzódik vissza.
Aztán véget ér a diákévek időszaka, és a friss diplomás tanár, építész mérnök, esztéta, iparművész, elkezdi szétküldeni az önéletrajzát és motivációs levelét, ha a gyakornoki időszak alatt nem tudott magának olyan helyet találni ahova visszavárják és alkalmazzák. A végén már maga sem tudja, hány helyre, és pontosan kiknek küldte el a fenti dokumentumokat. A precízebbek pontos nyilvántartást vezetnek arról, hogy kinek, hova és mikor küldték el a bemutatkozó anyagaikat. A 30-40 visszhangtalan pályázat után csökken a lelkesedés, és az impulzivitás. Az új kiírásokat olvasva az álláskereső már nem a lehetőséget látja, hanem az jut eszébe, hogy az miért is nem megfelelő számára. Egy idő után a korábban lelkes fiatal a reménytelenség állapotába kerül át.
Félévig még a családtagok is bevetik magukat a kutatómunkába: az apa, az anya, a nagytestvér, ahol csak módja van rá, az ismeretségi körében beszélgetések során előadja, hogy: „Van egy nagyszerű gyereke vagy testvére, aki éppen most végzett…” Erre az ismerősök a személyiségüktől függően különböző képen reagálnak: Néhányan megígérik, hogy amint látnak valamilyen lehetőséget, azonnal szólnak, amiből természetesen nem lesz semmi. Mások saját nehéz helyzetükről panaszkodnak, és biztosítják arról a családtagot, hogy a helyzet teljesen reménytelen. Félév után a család felhagy az ismeretségi körtől várt segítség reményével.
Aztán valahogy több hónapnyi vergődés után remény és reménytelenség hullámhegyei között végre mégiscsak akad egy hely, ahol szükség van a tudásra. Itt alkalmaznák az ifjú titánt, aki már közel sem olyan lelkes és a „titánságából” is alig maradt valami. Az önbizalom és a magabiztosság helyébe bekerült a bizonytalanság és a félelem attól, hátha csupán átmeneti ez a lehetőség. Az illető nap, mint nap hallja, hogy a barátai közül éppen ki lett újra munkanélküli, és ez emlékezteti a saját múltbéli, hasonló helyzetére.
A negatív élmények sorozata a személyiséget folyamatosan károsítja. A félelem a nehéz helyzettől egy folyamatosan jelenlévő stresszforrás, ami további következményekkel jár, mert ez a bizonytalan élethelyzet óvatossá teszi a fiatalokat a párkapcsolatban és a családalapításban is.
Ha a fiatal, diplomás férfi munkanélküli és nem áll mögötte egy jól kereső apa, akkor saját maga is tudja, hogy lényegesen lecsökkennek a párválasztási esélyei. Képtelen azokat a szórakozási lehetőségeket biztosítani partnerének, mint egy kereső férfi. Pedig ez még csak a kezdet, az otthon teremtés költségeinek fedezése csak ezután következik, amire szintén nincs elegendő forrása. Ez kisebbrendűségi érzést vált ki benne, ami után már eszébe sem juthat, hogy megházasodjon és családot alapítson. A bizonytalanság érzése egy nagyon komoly visszafogó erő, a magánéleti célok kitűzésénél és teljesülésénél. A fiatal a félelmeivel magára marad. Szerencsés esetben az aggódó család és baráti kör az, aki a jó mentális állapotának megőrzésében a segítségére lehet, de ha nincs ilyen közeg, akkor sajnos könnyen eljöhet a pszichoszomatikus vagy a szenvedélybetegségek ideje…