A 90-es évek közepén egy nagyvállalat asszisztenseinek tartottam munkaköri tréninget és a vezérigazgató külön kérte, hogy térjek ki a munkahelyi öltözködésre és viselkedésre, ezen belül pedig a lábbeli viseletre. Azt mondta – „Ő nem igazán érti az itteni nőket. Amint beérnek a munkahelyükre, leveszik a szép mutatós utcai cipőjüket és papucsot húznak a lábukra. Mi lenne, ha a férfiak is ezt tennék és öltönyben, papucsban fogadnák az üzleti partnereket? Náluk az USA-ban a kollégák kényelmes sportcipőkben jönnek be reggel, amit aztán a munkahelyen elegáns lábbelire váltanak.”

Hogy a munkahelyi öltözködést valamilyen keretek közé helyezzék az elkövetkezendő időszakban egyre több cég készítette el a dresszkódját, amit igyekezett betartatni a munkatársakkal. Jó néhány készítésében magam is részt vettem. Ekkor hódított a nők körében a kiskosztüm, a férfiak többsége, ha irodában dolgozott öltönyt viselt. Az öltözködésre vonatkozó előírások, a munkavállalókban azonnal kiváltották a ruhapénzre való igényt. Ebből következően a szabályokat csak ott tudták elfogadtatni, ahol adtak munkaruhát vagy ruhapénzt.

Mivel a magyar leleményes ember, a vezetőknek azzal is szembesülni kellett, hogy a kiutalt ruhapénzen a beosztottak egy része családtagjainak vásárolt kabátot, cipőt, nadrágot, vagy amire éppen szükség volt, erről pedig a cég nevére kiállított számlát kért. Az egyik jól ismert budapesti cukrászda tulajdonosa panaszolta, hogy a munkahelyen a legolcsóbb fehér blúzban és fekete nadrágban sürgő-forgó felszolgálóira alig ismer rá, amikor műszak végén márkás utcai ruhára és cipőre váltanak és kiöltözve elhagyják az üzletet.

Az irodai öltözködésre vonatkozó szabályok ma már a legtöbb munkahelyen a múlté. Egyre több vállalatnál visszavonták ezeket az előírásokat, vagy figyelmen kívül hagyják. Természetesen ez nem vonatkozik azokra a munkakörökre ahol az öltözködés biztonsági vagy higiéniai célt szolgál, de ezekben az esetekben a munkahely adja a munkaruhát, és legtöbbször gondoskodik a szükség szerinti mosatásról, cseréről.

Az öltözködési előírások betartását legtöbbször a személyiségi jogokra való hivatkozással utasítják vissza az irodai dolgozók. Megtörtént eset, hogy egy multinacionális vállalat magyar leányvállatához arab üzleti partnerek érkeztek, akik megnézték az egész létesítményt ezért a vezetőség kérte a női dolgozókat, legyenek szívesek hosszúujjú zárt ruhákban jönni. A kérésnek csak a nők egy része volt hajlandó eleget tenni.

Sajnos az iskolai nevelés nem tér ki a helyzetfüggő közösségi viselkedésre és öltözködésre, ezért, ezt a tudást nem mindenki hozza otthonról magával, és csak több-kevesebb sikerrel tudja másoktól ellesni vagy innen onnan megtanulni..

Független tanácsadói munkám lehetővé teszi, hogy otthon is fogadjak ügyfeleket, mert a lakásom egyik szobája irodának van kialakítva. A kliensek többsége megkérdezi, hogy levesse-e a cipőjét, másik része pedig kérdezés nélkül le akarja venni. Ilyenkor mindig közlöm velük, hogy rajtam is cipő van, ezért kérem, hogy ők se vegyék le. Ekkor látom az arcokon a megkönnyebbülést. Gyerekkoromban nálunk természetes volt, hogy ha vendég jött azt hivatalos öltözékben és ehhez illő lábbeliben vártuk. Édesapám otthon is öltönyt viselt és így fogadta a tanítványait.

Ezzel szemben kerültem már olyan helyzetbe, hogy egy otthonában dolgozó kolléga megkért, hogy vegyem le a cipőmet és húzzam fel a kihelyezett papucsok egyikét. Az egész napos program során a 8 fős csoport rongypapucsokban csoszogott.

Fontos a kényelem, főleg otthon, de ha valaki a lakásában fogad klienseket és vendégeket jó, ha hasonlóan hivatalossá teszi megjelenését mint a hozzá látogató. Ez az irányelv pedig a munkahelyekre fokozottan érvényes.