Az utóbbi időben tanácsadás során több olyan esettel is foglalkoztam, amikor gyerekeiknek még középiskolás korukban, a szüleik írták meg a házi feladataikat. Ezek a fiatal felnőttek elmondták, hogy azokból a tantárgyakból, amelyek kevésbé voltak fontosak a számukra, a házi feladataikat a szüleik írták, hogy ők a felvételi tantárgyaikra tudjanak koncentrálni. A szülők jól képzett, több diplomával rendelkező emberek voltak. Minden esetnél az érintettek nagyon rossz emlékként őrizték meg, ezt a fajta szülői segítséget, és úgy gondolják, hogy ez a mai napig hatással van a teljesítményükre, kapcsolatukra.

Gábor rezidensként dolgozik, néhány éven belül sebész lesz. Az édesanyja egyedül nevelte őt, és igyekezett mindent megadni számára. A magyar házifeladatait is ő írta. Máig büszke is a mama arra, hogy a szülői értekezleten az irodalom tanára, el volt ragadtatva fia teljesítményétől, és az írás területén is nagy karrier lehetőséget látott nála. A mama csendben bezsebelte az elismerést, ami valójában neki szólt. Gábor a legjobb módú családok gyerekeivel tudott versenyezni öltözékében, használati tárgyaiban. Édesanyja arról panaszkodott, hogy nem érti, a fia miért ilyen motiválatlan. Diploma átadásakor egy lakás árát kapta ajándékul, hogy nézzen körül a lakáspiacon, de több év óta erre sem hajlandó. A pénz lassan a felét éri, úgy felmentek a lakásárak. Gábor saját bérelt lakásba költözött, egyre kevesebb dolgot oszt meg mamájával az életéről. A mamának fáj, és érthetetlen a fia eltávolodása.

Dóra egy multinacionális vállalat marketing igazgatója. Édesapja orvos, édesanyja egyetemi tanár. Arról beszélt nekem, hogy borzasztóan stresszel minden nyilvános szereplésnél. A munkaköréhez tartozik szakmai cikkek megírása is, ezek a legszörnyűbb feladatai. Iskolás évei alatt, amikor megírta a házi dolgozatait és megmutatta édesanyjának, az fogta, összegyűrte, és a papírkosárba hajította, majd nagy buzgalommal oda ült a számítógép elé, és kerekített egy tökéletes fogalmazást. A kinyomtatott példányt pedig oda adta neki, hogy ezt most már beadhatod. Dóra a föld másik oldalára menekült szülei elől, Kanadában él.

Dávid egy jó nevű ügyvédi irodában készült a jövőjére. Másfél éve végezte el a jogot, amikor alvászavarai alakultak ki, és minden új helyzetben folyt róla a veríték annyira, hogy a ruhái is átnedvesedtek. Szülei nem értették mi a baja. Középiskolás korában az édesapja készítette el a matematika házifeladatait, a mamája írta meg az irodalom fogalmazásait, hogy ő a felvételi feladatokra orientálódhasson. Mindene megvan; lakás, autó, tartalék bankszámla. Amikor megmutatta ügyvéd anyjának egyik védőbeszéd fogalmazását, az hisztérikus ordítozásba kezdett, hogy ez egy nulla, ezért kár volt elvégeznie az egyetemet. Dávid ezek után ott hagyta az ügyvédbojtárságot, elment egy nagyvállalathoz logisztikai ügyintézőnek. A szüleivel közös házban lévő lakásából is ki akar költözni. A szülők hálátlannak tartják, és érzelmileg zsarolják.

Mindhárom eset azt mutatja, hogy a szülők a házifeladat átvállalásával elragadták gyermekeiktől a feladattot, kiszorították őket annak teljesítéséből. Megfosztották gyerekeiket a jól végzett munka örömétől. Rákényszerítették őket, hogy egy általuk meghatározott szűk mezsgyén haladjanak, ahol ők határozták meg a célt is. Több diplomával természetes módon, a házifeladat megírásával a középiskolás szint felett teljesítettek, az elismerés valójában nekik szólt, és ők magukra lehettek büszkék, nem a csemetéikre.

Nagyon méltatlan dicsőség ez. Kérdés miért van erre szüksége egy szülőnek? Miért áll be abba a csoportba versenyezni és learatni a babérokat, ahol nála lényegesen alacsonyabb szintű ismeretekkel bírnak gyermeke osztálytársai? Mert a gyerek terhelésének csökkentése úgy gondolom, csak ürügyül szolgál. Az is felvetődik, miért hozza ilyen helyzetbe saját gyermekét? Hiszen a dicsőség nem a gyereké, ezt mind a ketten jól tudják. Átverik a tanárokat, az osztálytársakat.

A gyerekükön keresztül jutnak örömhöz, elismeréshez, ugyanakkor megfosztják őket ettől. Elrabolják a siker érzését a tulajdon gyerekeiktől, miközben azzal szépítik a dolgot, hogy mindezt értük teszik. Ez az önbecsapás csapdája. A közös bűn összeköt, majd egy idő után szétválaszt.

Atomizálódnak a családok, csökken a kötődések száma és mértéke, ezzel párhuzamosan pedig növekszik a szorongás, az embereknél. Gyakori téma ez a segítőfoglalkozásúak, - szociálismunkások, pszichológusok, szociológusok körében.

Jól emlékszem arra a kis öntöttvas lábaskára, amelyben nagyanyám a rántást készítette gyerekkoromban. Ez még nagyapád öreganyjáé volt, - vagyis az én szépmamámé – mondta minden alkalommal, amikor elővette. Azt hiszem a mai lakásokban, már ritkán találunk ősöktől örökölt használati tárgyakat, vagy bútorokat.

A fogyasztói társadalom folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy cseréld le, vegyél újat, amiből csak lehet. Versenyt alakítanak ki e téren is az emberek között. Használati tárgyainkat eleve úgy állítják elő, hogy azok, ha elromlanak, már nem javíthatók. Dobjuk ki, szerezzünk be helyettük szebbet, jobbat, menőbbet. Még az új épületeket is csak 60 évre tervezik. Így, maximum két generációt tudnak kiszolgálni, utána majd robbantással lebontják őket. A beköltözők unokái itt már nem élhetnek. Judit barátnőm többször emlegeti férje nagymamáját, aki rájuk hagyta körülbelül 100 éve épült belbudai függőfolyosós kis lakását. Ide azután költöztek, miután kirepültek felnevelt gyerekeik, és úgy gondolták, hogy kettejüknek a férjével elegendő ez is.

A tárgyaknak is lelkük van. - tartják a japánok, és a lelkek összekapcsolódnak. A mi kultúrákban erre nem gondolunk, ugyan akkor amikor kezünkbe veszünk egy olyan tárgyat, ami már eltávozott szüleinkké, nagyszüleinkké volt, egy láthatatlan lelki kapocs jön létre közöttünk a tárgyon keresztül azzal, hogy eszünkbe jutnak.

Ehhez hasonló, amikor mi magunk gyűjtünk emlékeket, azokról a helyekről, ahol életünk során megfordultunk. Az örökösök számára mindez lehet, hogy értéktelen kacat, és kidobásra kerül, de a tulajdonosának érték, mert kellemes napokat, érzéseket idéz fel, és ezek jelen lelkiállapotát is befolyásolják.

Visszatérve azokra a tárgyaktra, amelyek őseinktől származnak; ezek a gyökereinket is jelentik. A múltunk ismerete fontos. Saját identitásunk csak múltunk, felmenőink ismerete birtokában teremthető meg. Mi végből vagyunk e világban? Honnan jöttünk, mi a jelen- és a jövőbeni feladatunk, vagyis merre tartunk? Ezek olyan kérdésék, amelyek a személyiség stabilitását és biztonságérzetét adják. Mert, ha erre nem tudjuk a belső választ, lebegünk, talajt vesztett közegünkben. Ha valaki mindent likvidál a múltjából, nem lesz mire támaszkodnia, és honnan elrugaszkodnia.

Egyik kliensen arról panaszkodott, hogy 45 évesen új párkapcsolata alakult ki. A barátnője amikor hozzá költözött, minden egyes tárgyra vonatkozóan, ami a lakásban volt megkérdezte, honnan, illetve kitől van. Ezután az úrnak el kellett tüntetnie, ami a korábbi 10 éves kapcsolatából származott. Új párja szerette volna kitörölni nála ezt az időszakot. Mit ért el vele? – Azt, hogy kedvese nem a tárgyakon keresztül élte meg a múlt szép emlékeit, hanem havonta felhívta titokban elődjét.

Múltunkkal együtt vagyunk kerek egészek. Legyenek azok jó, vagy rossz emlékek. Ha tudatosan nem engedjük előjönni őket, majd jönnek akkor, amikor a legkevésbé van rá szükségünk, vágyak, félelmek, szorongások formájában.

Akinek idős ismerősei vannak, tapasztalhatja, hogy milyen sokat beszélnek a múltról. Ennek oka, nem csak a távlatok lerövidülése, a hosszútávú célok kitűzésének fizikai és időbeni korlátja, hanem a múltból merítik az erőt, és biztonságérzetet, a jelen feladataival való megbirkózásukhoz.

A múlt fontos tényezője jelenünknek. Beszéljünk őseinkről, múltunkról gyerekeinknek, unokáinknak! Fiatalként kérdezzük nagyszüleinket, szüleinket arról, amit tudnak a család történelméből, addig, amíg van rá módunk!

Ne tekintsük kacatnak azt a néhány ránk maradt tárgyat, ami még nagyszüleinkké, dédszüleinkké volt! S ha a párunk nem érti, mi a csodának őrizgetjük őket, magyarázzuk el neki, miért fontos ez számunkra! Mert, ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudni fogjuk azt is, merre menjünk tovább.