Az egyén számára, lényegesen nagyobb biztonságot jelent, ha képesnek tartja magát saját szükségletei megteremtésére, önmaga és családja fenntartására, mintha egy gondoskodó államra kényszerül hagyatkozni ezen a téren. A kapitalizmus sajátossága, hogy az emberektől öngondoskodást vár el, és ebben a gazdasági rendszerben csak az van biztonságban, aki erre képes.

Az öngondoskodás azt jelenti, hogy saját tudásunkat és képességeinket felhasználva képesek vagyunk pénzkereseti tevékenységet folytatni, ezáltal szükségleteinket kielégíteni.

Az öngondoskodásnak 3 formája van.

Az első, amikor valaki munkavállalóként úgy használja ki a jelen helyzet adta lehetőségeket, hogy közben a jövőjére is gondol. Ekkor eladja munkaerejét, tudását, különleges képességét és az így megszerzett jövedelmének egy részét megtakarítja a szűkösebb időszakokra, valamint az öregségére. Ilyenkor a biztonságot a munkaerőpiacon könnyen eladható tudás, képesség jelenti, és a munkavállalónak folyamatosan gondoskodnia kell arról, hogy a versenyképessége megmaradjon. Ekkor nem kell félnie attól, hogyha megszűnik a jelenlegi munkahelye, akkor nem fog tudni elhelyezkedni.

Ezen a téren élesen elválik a sztenderd tudást birtoklók, és a magasan képzett, több diplomás kutató fejlesztő munkát végző alkalmazottak helyzete. A sztenderd tudással - legyen az akár egyetemi végzettség is, - sajnos vele jár a kiöregedés, mint veszélyforrás. Vagyis 40-50 éves kor körül elkezd csökkenni a munkavállaló munkaerő piaci értéke, és egyre nehezebben tud a nála fiatalabb korosztállyal versenyben maradni. Míg a tudományos területeken dolgozó alkalmazottak értéke, a pályán eltöltött idő növekedésével magasabb lesz, ebből eredően nemzetközi keresettségük fokozódik.

Az öngondoskodás második formája, amikor valaki saját magának teremt munkahelyet, ezáltal munka lehetőséget.

Ekkor már nem csak önmagáról, és a családjáról kell gondoskodnia, hanem fenn kell tartania vállalkozását is. Ismernie kell munkatevékenysége ciklikusságát, gondoskodnia kell megfelelő tartalékokról, hogy a kevésbé forgalmas, vagy a megbízásokban gyér időszakokat is képes legyen kezelni, vállalkozását működtetni. Itt a verseny más vállalkozásokkal, és nagyobb cégekkel is folyik. A vállalkozás versenyképességét, a változó piaci körülményekhez való gyors alkalmazkodás, és rugalmasság képessége határozza meg.

Az öngondoskodás harmadik formája, amikor valaki tulajdonában olyan vállalkozások és cégek vannak, amelyek már nemcsak őt, hanem alkalmazottakat is foglalkoztatnak.

A tulajdonos, ha az magánszemély már nem csak önmagáról, családjáról esetleg majdani örököseiről, hanem az alkalmazottakról is gondoskodik. Amikor egy munkakört valakivel betöltet, akkor gondoskodnia kell arról, hogy a munkavállalónak legyenek feladatai, és megteremtse mindazokat a feltéteket, amelyek a feladatok elvégzéséhez szükségesek. Életkora előre haladásával, pedig arról is gondoskodnia kell, hogy az általa alapított cég a családtagjai, vagy más tulajdonosok által tovább működjön. A verseny itt már cégszinten folyik. A tulajdonos saját státuszát akkor tudja megtartani, ha a cégét eredményesen működteti, és a gazdaságban jelentkező konjunktúrát és recessziót képes jól kezelni.

Nehéz elfogadni, hogy békeidőkben mindenki a saját sorsának a kovácsa, és nem okolhatunk másokat balsorsunk miatt. Természetes „énvédelmi” mechanizmus amikor valaki felmenti magát a felelősség alól, de ennek a hátránya, hogy ezután is mindent ugyan-úgy fog csinálni mint eddig.

Az erős szociálisháló, a jóléti-társadalmak és a volt szocialista országok gondoskodó magatartása rendkívül humánus, de számtalan pozitívuma mellett van negatív hatása is. Ezekben a társadalmakban az emberek nagyobb hányada leszokik, vagy hozzá sem szokik az öngondoskodásról, saját maguk biztonságának megteremtéséről. Tehetik ezt azért, mert ennek feladatát, és felelősségét átvette tőlük az állam. A jóléti társadalmak addig képesek ezt a rendszert fenntartani amíg pörögött a gazdaság, és az államnak könnyen jönnek a bevételei. Az állami bevétel jelenős hányadát az adók képezik, és ebből tud vissza osztani, és fedezni az oktatás, a nyugdíj, az egészségügy, a kultúra, az államigazgatás, és a rendért és védelemért felelős fegyveres testületek költségeit.

A rendszer kitermeli az adózatlan jövedelemszerzés legkülönbözőbb formáit. Az emberek elkezdenek ügyeskedni, és okosban megoldani amit csak lehet. Akik az elosztásokban részt vehetnek, ők korrumpálhatóvá válnak, megnő a bejelentetlen munkavállalások, túlóráztatások száma, az egészségügyi szolgáltatások egy részéhez külön fizetés ellenében lehet hozzájutni.

Az ügyeskedés, még ha meg is oldunk vele bizonyos helyzeteket, nem jelent öngondoskodást, mert jellemzője, hogy:

•          alkalom szerű,
•          bizonytalan,
•          törvénytelen,
•          nem tervezhető,
•          az adott helyzethez kötött,
•          egyéni felelősséget nélkülöz,
•          kockázatos.

Érdekessége azonban, hogy az ezt az utat választók, sikerélményként élik meg az így elért eredményeiket, és saját vállveregetéssel jutalmazzák önmagukat. Egy izgalmas játéknak lesznek részesei, ami könnyen szenvedéllyé válhat, és akkor is űzik amikor már nincs gazdasági kényszer erre.

Persze nehéz elfogadni, hogy minden 7 bő esztendőt 7 szűk esztendő követ, és a bőség időszaka a takarékosság időszaka kellene, hogy legyen. Ilyenkor kell felhalmozni, félrerakni, hogy legyen mihez nyúlni a szűk esztendők alatt. Különösen nehéz ez akkor, amikor egy társadalom népességének jelentős része felnőttkorában is gyerekként van kezelve, mert az állam gondoskodik róla, és ennek felelősségét magára vállalja. Mind ez rendkívül humánus, de hosszútávon nem biztos, hogy hasznos az egyén szempontjából, hiszen saját sorsának irányítására való képességei nem tudnak kifejlődni.