Néhány hónappal ezelőtt célegyenesbe fordultam. A végcélom itt a földi létben a halál. Hitem szerint, utána egy másfajta lét kezdete jön az örökkévalóságban, amiről semmit sem tudunk biztosan, de éppen ez különbözteti meg a hitet a tudástól. Eddigi írásaimban többnyire a tanácsadói munkám során megélt tapasztalataimat osztottam meg olvasóimmal, most pedig arról írok, miként élem meg a halál felé vezető utat. Szándékom, egy sorozat keretein belül leírni mindazokat a dolgokat, amelyeket megélek. Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de végül lelki segítőm Judit, - aki több mint 20 éven keresztül támogatta a haldoklókat, valamint családtagjaikat lelkigondozóként -, győzött meg a téma fontosságáról. Ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy életünk két legnagyobb eseménye a születés és a halál. Minden élő ember keresztülmegy ezen a folyamaton. Amíg a gyermek születésére, mint eseményre készül ez egész család apraja nagyja 9 hónapon keresztül, addig a halállal, ha lehet, nem foglalkozunk. Létezéséről vajmi keveset beszélünk. Sokan ízléstelennek tartják a témát felhozni, egy munkahelyi, baráti, vagy családi beszélgetés keretein belül. Erről már írtam egy korábbi cikkemben, édesapám halála után. A várandóság és a születés, valamint a csecsemőgondozás bővelkedik szakirodalommal, ami a szülők számára sok hasznos útmutatással szolgál. A halál szakirodalma ennél lényegesen szerényebb, és a témához kötődő írások többsége a szakembereknek szólnak. Pszichológusoknak, lelkigondozóknak ad tanácsokat. Ebből adódik, hogy családtagjaink, barátaink jelentős része zavarban jön, hogyan is viszonyuljon hozzánk akiknek a perspektívája a halál, és az utána következő létezés valamilyen formája, ha hívő emberek vagyunk. Úgy vélem lényegesen nehezebb a dolguk azoknak az embertársainknak, akik materiális síkon gondolkoznak a földi létről, mert ők nem tudnak halál utáni perspektívát felállítani.

Négy hónappal ezelőtt döntöttem a passzív eutanázia mellett. Addig fogalmam sem volt arról, hogy erre mindenkinek joga van hazánkban. Ennek előzménye az volt, hogy lemondtam a negyedik kemoterápiás ciklusomat. Öt évvel ezelőtt kezdődött nálam a rák, túl vagyok három életmentő műtéten, és háromszor 12 kezelésből álló kemoterápián. A harmadik kemoterápiai ciklus után szünetet kellett tartani, mert annyira súlyosak voltak a mellékhatások, aminek következtében félő volt, hogy nem a rákba, hanem a kezelés mellékhatásaiba fogok belehalni. Amíg egészséges voltam, példás életet éltem. Mindennap aktívan sportoltam: testépítést, jógát, úszást Nyaranta rendszeresen túráztam, hegyet másztam. Odafigyeltem az étkezésemre is. Semmilyen káros szenvedélyem nem volt. Nyugodt kiegyensúlyozott embernek tartom magamat. Amikor felállították a diagnózisomat csodálkoztam, miként lehet, hogy rákos vagyok? Hiszen annyira egészségesen éltem. Mondtam is az orvosnak. Ő csak ennyit válaszolt, hogy genetika. A mai napig hálás vagyok az egyszavas magyarázatáért. Óriási súlyt vett le a vállamról. Nem kellett önmagamat okolni a betegségemért. Ezután azonban jöttek a barátok és a kórház pszichológusa, akik újra és újra megpróbálták bennem megtalálni az okát annak, hogy megbetegedtem. Gondolkodás és életmódváltás! - adták ki a jelszót. Nekiláttak, hogy meggyógyítsanak. Órákat gyötörtek rábeszélésükkel. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy Tünde te meg tudod magad gyógyítani, és meg is fogod! Példaként elmondta annak a rákos ismerősének az esetét, aki 3 hónapra elvonult egy sötét szobába, ahol meditált naphosszat, és visszanyerte egészségét. A liftben egy ismerősöm, közölte, hogy minden fejben dől el. A másik barátnőm, negyven napon keresztül transz és hipnózis technikával próbálkozott. Egy órán keresztül mondta, hogy mit, hogyan képzeljek el. Vagyis, hogy a rákos sejtek és az egészséges sejtek csatáznak egymással, és az egészségesek megsemmisítik a rákos sejteket. Voltak akik, különféle csodaszereket és gombákat ajánlottak. Vége hossza nem volt a kéretlen segítők, gyógyítási szándékainak. A kórház pszichológusa közölte velem, hogy rengeteg az elfojtás bennem. Miért voltak ezek a jószándékú segíteni akarók számomra rendkívül kellemetlenek? Azért mert azaz érzés keletkezett bennem, hogy én vagyok a hibás a betegségem kialakulásáért, és csupán akarnom kell a gyógyulást. Azért nem gyógyulok, mert valójában nem akarom. Ez a gondolat lelkileg nagyon megterhelt. Lelkiismeret furdalást és bűnösség érzését generálták. Leginkább a pszichoterapeuta akasztott ki. Mivel én is segítő területen dolgoztam, sok száz óra önismereti kurzuson vettem részt, ennek keretében feldolgoztam a korábbi lelki sérüléseimet. Most már csupán emlékként élnek bennem, és nem kötődnek hozzá érzelmek. Mivel mosolyogva beszéltem életeseményeimről, ő kijelentette, hogy ez nem helyénvaló, érzelmekkel átitatottan kellett volna beszélnem róla. 4 terápiás óra után le is mondott rólam.

Na de milyen magatartás megnyilvánulások voltak azok, amelyek jól estek a körülöttem lévőktől? Amikor az orvos közölte velem, a vizsgálat után, hogy daganatom van, amit mielőbb el kell távolítani, felfogtam és tudomásul vettem. A váróhelyiségbe kiérve elmondtam Andrásnak, aki elkisért a vizsgálatra. Ő nyugodtan végig hallgatott, és csak annyit kérdezett: Akkor most mit kell tenned? Nagyon jól esett Eleonóra húgom reakciója is, aki ezt mondta: Mostantól új fejezet kezdődik az életünkben, én mindenben segíteni foglak, ami rád vár. Vagy amikor a barátaim egy része biztosított arról, hogy amiben kell segítenek, csak szóljak. A betegségemmel való küzdelem során, nekem nagyon fontos volt, hogy akinek elmondtam az nyugodtan, komolyan fogadja. Hogy azt érezzem, hogy számíthatok a lelki támogatására. Rendkívül bántottak és fájdalommal töltöttek el, amikor valaki azt mondta: Ez nem igaz, ezt nem tudom elhinni, te nem lehetsz beteg, biztosan félre diagnosztizáltak. De az sem esett jól amikor Csilla barátnőm zokogva fogadta a hírt. Meg is kérdeztem tőle: Most én vigasztaljalak téged? Remélem ezen élményeim megosztásával segíteni tudom azokat, akik súlyos beteget ápolnak, vagy a halálhoz vezető úton kísérnek valakit, aki fontos a számukra.

Folytatom.

Atomizálódnak a családok, csökken a kötődések száma és mértéke, ezzel párhuzamosan pedig növekszik a szorongás, az embereknél. Gyakori téma ez a segítőfoglalkozásúak, - szociálismunkások, pszichológusok, szociológusok körében.

Jól emlékszem arra a kis öntöttvas lábaskára, amelyben nagyanyám a rántást készítette gyerekkoromban. Ez még nagyapád öreganyjáé volt, - vagyis az én szépmamámé – mondta minden alkalommal, amikor elővette. Azt hiszem a mai lakásokban, már ritkán találunk ősöktől örökölt használati tárgyakat, vagy bútorokat.

A fogyasztói társadalom folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy cseréld le, vegyél újat, amiből csak lehet. Versenyt alakítanak ki e téren is az emberek között. Használati tárgyainkat eleve úgy állítják elő, hogy azok, ha elromlanak, már nem javíthatók. Dobjuk ki, szerezzünk be helyettük szebbet, jobbat, menőbbet. Még az új épületeket is csak 60 évre tervezik. Így, maximum két generációt tudnak kiszolgálni, utána majd robbantással lebontják őket. A beköltözők unokái itt már nem élhetnek. Judit barátnőm többször emlegeti férje nagymamáját, aki rájuk hagyta körülbelül 100 éve épült belbudai függőfolyosós kis lakását. Ide azután költöztek, miután kirepültek felnevelt gyerekeik, és úgy gondolták, hogy kettejüknek a férjével elegendő ez is.

A tárgyaknak is lelkük van. - tartják a japánok, és a lelkek összekapcsolódnak. A mi kultúrákban erre nem gondolunk, ugyan akkor amikor kezünkbe veszünk egy olyan tárgyat, ami már eltávozott szüleinkké, nagyszüleinkké volt, egy láthatatlan lelki kapocs jön létre közöttünk a tárgyon keresztül azzal, hogy eszünkbe jutnak.

Ehhez hasonló, amikor mi magunk gyűjtünk emlékeket, azokról a helyekről, ahol életünk során megfordultunk. Az örökösök számára mindez lehet, hogy értéktelen kacat, és kidobásra kerül, de a tulajdonosának érték, mert kellemes napokat, érzéseket idéz fel, és ezek jelen lelkiállapotát is befolyásolják.

Visszatérve azokra a tárgyaktra, amelyek őseinktől származnak; ezek a gyökereinket is jelentik. A múltunk ismerete fontos. Saját identitásunk csak múltunk, felmenőink ismerete birtokában teremthető meg. Mi végből vagyunk e világban? Honnan jöttünk, mi a jelen- és a jövőbeni feladatunk, vagyis merre tartunk? Ezek olyan kérdésék, amelyek a személyiség stabilitását és biztonságérzetét adják. Mert, ha erre nem tudjuk a belső választ, lebegünk, talajt vesztett közegünkben. Ha valaki mindent likvidál a múltjából, nem lesz mire támaszkodnia, és honnan elrugaszkodnia.

Egyik kliensen arról panaszkodott, hogy 45 évesen új párkapcsolata alakult ki. A barátnője amikor hozzá költözött, minden egyes tárgyra vonatkozóan, ami a lakásban volt megkérdezte, honnan, illetve kitől van. Ezután az úrnak el kellett tüntetnie, ami a korábbi 10 éves kapcsolatából származott. Új párja szerette volna kitörölni nála ezt az időszakot. Mit ért el vele? – Azt, hogy kedvese nem a tárgyakon keresztül élte meg a múlt szép emlékeit, hanem havonta felhívta titokban elődjét.

Múltunkkal együtt vagyunk kerek egészek. Legyenek azok jó, vagy rossz emlékek. Ha tudatosan nem engedjük előjönni őket, majd jönnek akkor, amikor a legkevésbé van rá szükségünk, vágyak, félelmek, szorongások formájában.

Akinek idős ismerősei vannak, tapasztalhatja, hogy milyen sokat beszélnek a múltról. Ennek oka, nem csak a távlatok lerövidülése, a hosszútávú célok kitűzésének fizikai és időbeni korlátja, hanem a múltból merítik az erőt, és biztonságérzetet, a jelen feladataival való megbirkózásukhoz.

A múlt fontos tényezője jelenünknek. Beszéljünk őseinkről, múltunkról gyerekeinknek, unokáinknak! Fiatalként kérdezzük nagyszüleinket, szüleinket arról, amit tudnak a család történelméből, addig, amíg van rá módunk!

Ne tekintsük kacatnak azt a néhány ránk maradt tárgyat, ami még nagyszüleinkké, dédszüleinkké volt! S ha a párunk nem érti, mi a csodának őrizgetjük őket, magyarázzuk el neki, miért fontos ez számunkra! Mert, ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudni fogjuk azt is, merre menjünk tovább.

A bankfiókban várakozom. Az egyik munkahelyen a fiók alkalmazottja egy fiatal férfinek ad tájékoztatást. Néhány hangfoszlány jut el hozzám, mindjárt utána nézek mondja az ügyfélszolgálatos hölgy és feláll, közben a férfi megfogja az alkarját, és mond neki valamit. A nő a férfi vállára teszi a kezét és úgy válaszol, ezután tovább megy. A férfi segítséget kér mert bajban van, a nő ezt nem érti félre. A férfi vállára tett kézmozdulatával nyugtatja.

Kis létszámú csoporttal tartok megbeszélést. Az egyik hölgy időnként a fejéhez kap és hevesen megvakarja. A munka lázában ég, tele van ötlettel, jönnek az újabb és újabb gondolatai, de vissza fogja magát, mert tudja hogy nem veheti át a dominanciát, sem a munkatársait sem a moderátort nem nyomhatja el.

Vak randi: Ági először találkozik Péterrel. Az email váltások során 50-nek vallotta magát. Valójában most töltötte be a 60-at. Péter 63 éves. Egy budai bevásárlóközpont parkolójában találkoznak. Mobil telefon mindkettőjüknél. Beazonosítják egymást, és mennek egymás felé. Péter egyszer csak ölelésre tárja karját és amikor ági odaér átöleli. Ági első szava: hatvan vagyok. A válasz: nem számít. - Már 8 éve együtt vannak.

András a folyosón telefonon beszélt, valamiről nagyon megakarta győzni a vonal mások oldalán lévőt. Bejön, leül a székére és a mellén szorosan összefonja a karjait. Így ül körülbelül 1,5 percig. Majd ezután leengedi karjait, és bekapcsolódik a közös munkába.

A gesztusaink elárulják lelkiállapotunkat, vallanak személyiségünkről és megmutatják energiaszintünket, valamint kifejezik egy helyzethez való viszonyunkat. E témában nagyon sok populáris írás született, sőt egy ismert író még hazánkban is tartott előadást. Legyünk óvatosak a testbeszéd egy-két megnyilvánulása alapján a másik emberről történő ítéletalkotással, mert az legtöbb esetben figyelmen kívül hagyja a személyiségbeli különbözőségeket és magát a helyzetet. 20-30 nonverbális jelzés kíséri folyamatosan szóbeli közléseinket, ezért, ha 2-3 elem alapján alkotunk véleményt, annak nagy a tévedési valószínűsége.

Valamennyien jól ismerjük, hogy milyen egy lehangolt, kedvét vesztett ember mozgása, taglejtése, és miből látszik a jókedv a tettrekészség. A másik személy gesztusaiból azt is megtudjuk állapítani, hogy gyors impulzív személyiség, vagy inkább óvatos megfontolt. A karok és a kéz mozgása egészen más, ha valaki friss kipihent, mint amikor már szellemileg és fizikailag kimerült.

A gesztusok meglétéből, formájából vagy elmaradásából következtethetünk a másik ember hozzánk való viszonyáról. A bizalom, a bizalmatlanság, a segítség kérés vagy segítség felajánlás, az elfogadás vagy a visszautasítás, az érzelmi közeledés vagy távolodás, a közel engedés vagy távoltartás és még számtalan élethelyzet gesztusai az egészséges érett személyiségű egyéneknél természetes módon egészítik ki a szóbeli közléseket, és ő maga is képes értelmezni azokat a társainál. Mert, ha nem így lenne, képtelenek lennénk együttműködő szeretetteljes emberi kapcsolatok kialakítására.