Gyerekként nagynénémtől hallottam a falujukban megesett kissé morbid, mókás történetet. Gábrisbácsi túllépve a nyolcvanadik életévét, lelkileg és fizikailag is készült a halálra. Keresztény ember lévén rendszeresen imádkozott az úrhoz, hogy mielőbb szólítsa magához, valamint megvásárolta a saját koporsóját, amit a tisztaszoba közepére helyezett el. Időnként bele is feküdt, és úgy imádkozott. Egyszer aztán elnyomta az állom, és arra ébredt, hogy a szomszéd Katusnéni jajveszékel felette, akinek óriási lett a riadalma, amikor a halott feltámadt. Bizony vannak még csodák, mondta nevetve nagynéném.

Apósom miután megtudta, hogy rákos és maximum 3 hónapja van hátra, mindenkitől, aki fontos volt a számára elköszönt, körbejárta 5 testvére családját még utoljára. A következő héten bement a temetkezési vállalathoz, és megbeszélte, hogy milyen szertartást szeretne. Édesapám több hónapon át a Titanic zenéjét hallgatta elalvás előtt (Közelebb, közelebb Uram hozzád!), de megcímezte a gyászjelentéséhez szükséges borítékokat, és megfogalmazta a tartalmát is, gyászmiséje celebrálására pedig felkérte a váci püspökbarátját. Elhunyt családtagjaim egyrészénél természetes volt a halálra való felkészülés, ők megbékélve sorsukkal távoztak.

Élettapasztalatom is azt mutatja, hogy aki képes elfogadni a közelgő véget, annál megszűnik a szorongás, a halálfélelem. szépen nyugodtan távozik. Akik viszont életük során irtózva kerülték a témát, bizony felzaklatott lelki állapotban élik utolsó óráikat. Édesanyám sajnos az utóbbiak közé tartozik, csak reménykedni tudok, hogy ez, még megváltozhat nála, és 88 évesen megbarátkozik a halálgondolatával. Kínosan kerüli a témát, és az én betegségemmel való szembesülését. Amikor lelkesen rendszeresen előadja, hogy ő még mennyire egészséges, és a vérképe is tökéletes, valamint milyen táplálékkiegészítőket szed, hogy továbbra is megőrizze kitűnő állapotát, csípősen megnyugtatom: Anyu ne izgulj, túl fogsz élni engem is! Ilkyenkor egy pillanatra elhallgat, és másra tereli a szót, csak hogy ne kelljen az én állapotomról beszélgetni.

A haláltól való rettegés akadályoz meg nagyon sok embert, hogy az utolsó időszakban lelki társa tudjon lenni, a legközelebbi hozzátartozójának, aki már efelé tart. Pedig nekünk, akik már közeledünk a földilét végéhez ez nagyon fontos lenne. Készülök az elmenetelemre, szépen sorjában varrom el a szálakat. Megírtam a végrendeletemet, megépítettem a síremlékemet, nem csak magam, hanem a szűkebb családtagjaim számára is. A róla készült fotókat örömmel mutattam az úszótársamnak. Kérdeztem: Szép? Hogyan lehet szép egy síremlék? - mondta. Nekem tetszik! – válaszoltam. Amikor ezekkel készen lettem megelégedettséggel nyugtáztam, hogy ez is megvan. Igyekszem mindent elrendezni, hogy minél kevesebb feladatott hagyjak magam után.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt beszélt arról egy kedvesismerősöm: mennyire sajnálja, hogy nem kérdezett eleget a szüleitől, amíg éltek, így nagyon keveset tud az őseiről. Ez időtájban döntöttem el, hogy én leírom, amit tudok. Ez a tervem akkor realizálódott, amikor fiam megbetegedett, és arra kért, hogy amit csak tudok a családról, írjam le, mert neki már nem lesz rá lehetősége, hogy elmondja itt maradó kicsi gyermekeinek. Két évvel ezelőtt el is kezdtem, családunk történetét megírni, aminek első 25 oldalánál még fiam is segíteni tudott tanácsaival. Kérte, hogy legyek minél konkrétabb, és a valóságot írjam, ne egy idealizált családképet állítsak az utódaink elé. A családunk történetének leírásával készen lettem, egyik barátunk lehetővé tette, hogy nyomdájában könyvformát is öltött. Ugyan ez időben felajánlotta, hogy ha van még olyan írásom, amit szeretném, hogy kinyomtassanak akkor azt is szívesen megteszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy 36 évvel ezelőtt magnószalagra rögzítettem anyai nagyapám gyermekkorának és fiatal éveinek kalandjait, amit ő maga adott elő ízes palóc tájszólással. Nagyapám egészen 1848-tól tudott érdekes sztorikat felmenőiről. A sors megadta nekem az időt, hogy ezzel is készen legyek, és már ez is a Mucius Scaevola Kft. nyomdájában van. Ezután fiatalabb fiamnak arról beszéltem, hogy,  körülbelül 8 évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, aminek a címéül Cincóka az életrevaló kiscica címet adtam. Még illusztrációt is készítettem minden fejezetéhez. Ezt is feltétlen nyomtattassad ki! - biztatott. Csak néhány példányba kértem a kinyomtatását, családunk gyermektagjai számára. Mindennel elkészültem, ami fontos volt a számomra. Csak azt sajnáltam, hogy a 35 év tananyagfejlesztői munkám az enyészeté lesz, de a sors ismét kegyes volt hozzám. Idősebb fiam barátjának körülbelül egy évvel ezelőtt beszéltem arról, hogy van egy érdekes tanácsadói megbízásom. Ennek teljesítéséhez ő szívesen társam lett. Egészen őszig együtt tudtunk dolgozni, és át tudtam neki adni saját képzésiprogramjaimat, amiket szeptembertől ő vezet. Most már csak rövid cikkeket írok a blogomra.

Nagyon jó érzés lezárni, ami eddig lezáratlan volt, és elvarrni az utolsó szálakat. Azt jelenti számomra, hogy elkészültem. A befejezettség elégedett érzésével távozhatok.

Folytatom.

Még nem tartok az út végén, de leírom azokat az érzelmi stációkat, amelyeken az 5 év alatt keresztülmentem, mert most még meg tudom örökíteni, és hátha ezzel segíteni tudok másoknak.

Az első a betegség felfedezése utáni időszak, amikor még tele voltam reményekkel. Ekkor emlékeimből előkerestem a környezetemben megtapasztalt jó példákat, biztattam önmagamat, hogy meg fogok gyógyulni, hiszen napról-napra fejlődik az orvostudomány. A dédnagymamám több mint 20 évet élt egészségesen a műtét és az azt követő sugárkezelés után. Édesapám 18 évet kapott a sorstól rákosbetegként, igaz ebből az utolsó négy év már nagyon nehéz volt a számára. Ha nem alakulnak ki áttétek minden rendben lesz, én is meg fogok gyógyulni, mondogattam magamnak. A kemoterápiás kezelések közötti napokon is dolgoztam. Elhatároztam, hogy nem adom fel! Arra törekedtem, hogy továbbra is úgy éljek, mintha egészséges lennék, habár nem voltam az, optimista voltam és úgy gondoltam, hogy én azok közé tartozom, akik túlélik a bajt, és meggyógyulnak. Nem voltam képes kimondani, hogy rákosbeteg vagyok, helyette a problémámról beszéltem. A második műtétet követően a jógát abbahagytam, de még továbbra is mindennap sportoltam, dolgoztam. Volt egy belső késztetésem arra, hogy a bajaimról beszéljek, erre jó helyszínnek lettek a kórházi kezeléseim. Ott a betegek az egymással való kommunikációjuk során szinte azon versenyeztek, kinek van nagyobb problémája. Egészséges emberekkel való találkozásaim alkalmával igyekeztem minimalizálni az erről való beszélgetéseket, de barátaim, rokonaim előtt nem titkoltam a bajomat. Kényesen ügyeltem külső megjelenésemre, a testépítés során kidolgozott formám visszanyerésére. Ebben a szakaszban jólesett az emberek biztatása, elismerése, dicsérete.

A második szakasz az elbizonytalanodás időszaka volt, ami néhány hónapot vett igénybe. Két év után kiderült, hogy több helyen áttétek alakultak ki. Akkor arra gondoltam, hogy talán nem kellene folytatnom a küzdelmet, hiszen eddig az volt a szent meggyőződésem, hogy amíg nem alakulnak ki áttétek, addig jó esélyem van a gyógyulásra. Le kellett állnom a testépítéssel, ez nagyon hiányzott a mindennapjaimból, de továbbra is úsztam reggelente. Azon gondolkoztam, hogy vállaljam-e a harmadik nagy műtétet, amit 10 nappal előbbre kellett hozni a kitűzött időponttól, és az orvosok számára is elég bizonytalannak tűnt a sikere. Nagyon jó volt, hogy akikkel megosztottam bizonytalanságomat csendben meghallgattak, szinte velem együtt gondolkodtak a hogyan továbbról. Megérezték és megértették, félelmeimet az elkövetkezendő nehéz időszaktól. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy a műtét, ami rám várt csak időleges megoldást fog nyújtani. Abban kellett döntenem, hogy ennek ismeretében vállalom-e azt? Dilemmámat csak nagyon szűk körben osztottam meg. Segítség volt, hogy beszélhettem róla, és hogy meghallgattak, de nem akartak befolyásolni. A döntés szabadságát meghagyták nekem.

A harmadik szakasz a betegség tényleges tudatosulása. Mint ahogy korábban írtam három nagy műtét, három sorozat kemó és két-háromhetente éjszakai mentőhívás, ami sürgősségi ellátásra vitt a sebészetre. Egy éjszaka bevitt a mentő, az ügyeletes fiatal sebészorvos ismerősként fogadott, elkezdett beszélgetni velem. Az első mondata az volt: Maga nagyon beteg. Én azt gondoltam mindeddig, hogy valamit rosszul csinálok, azért jelentkeznek ezek a szörnyű rosszullétek kétheti rendszerességgel. Meghallgattam az orvos tanácsait, javaslatait. Azt is mondta, hogy beszéljem meg az onkológusommal, hogy véleményük szerint a kemoterápia mellékhatásai okozzák rosszulléteimet. Szembesültem a ténnyel, hogy nincs kiút. Minden nap ajándék! – gondoltam. Teszem a dolgom, amíg tudom. Még tudatosabban étkeztem, és minden reggel úsztam, sokat találkoztam a bárátaimmal, rokonaimmal, színházba, moziba mentem, arra törekedtem, hogy fenn tartsam a lelki egyensúlyomat. Egy felemás világban éltem, reménykedtem hátha csoda történik, és nem romlik, hanem javul a helyzetem. El kezdtem újra távlatokban gondolkodni. Elképzeltem, hogy kisunokáimmal még sokáig lehetőségem lesz foglalkozni. Még mindig nagyon jólesett a körülöttem lévők csodálata, és elismerése, valamint barátaim támogatása azzal, hogy szívesen töltötték velem a szabad idejüket.

A negyedik szakasz a gyógyíthatatlanság tudomásulvétele, ez inkább rövid epizód volt, amikor orvosi szótár segítségével lefordítottam az utolsó CT leletemet, amiben egyértelműen benne volt, hogy négy szervemben alakult ki egy hónap alatt újabb daganat. Akkor ennyi az életem! - gondoltam. Tudtam, hogy újra kezdődnek majd a kemoterápiás kezelések. Nem, ezt már képtelen leszek ismét végig csinálni. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy szörnyű éjszaka után elhatároztam, hogy információt gyűjtök, és ennek birtokában döntök arról: hogyan tovább? Amikor erről beszéltem a hozzátartozóimnak, ők egyetértettek velem. Nagyon jólesett, hogy komolyan vettek, és nem kezdték el mondogatni, hogy ne adjam fel. A döntést rám bízták, és nem helyeztek semmilyen lelki presszió alá.

Ötödik szakaszként egy aktív, izgalmas információgyűjtő időszak következett néhány héten keresztül. Családtagjaimnak lelkesen számoltam be mind arról, amit megtudtam. Ők megértően és támogatóan meghallgattak engem. Legtöbbet a Magyar Hospice Alapítvány egyik orvosa segített, korrekt tájékoztatásával. Nagyon fontos mondata volt: Egy gyógyíthatatlan beteg esetében nem csak az élethossza, de annak minősége is szerepet játszhat döntése meghozatalában. Ők tünetkezelést végeznek, nem pedig aktívgyógyítást. E mellett döntöttem. Nagyon jólesett, amikor az utolsó vérvétel alkalmával az onkológián, néhány általam megszeretett nővér és asszisztens azt mondta, hogy jól döntöttem és megértenek.

Most a hatodik halálközeli szakaszomat élem. Bármily furcsa jó a hangulatom, nyugodt vagyok és időnként boldog. Elfogadtam a sors akaratát, és nem küzdök tovább ellene. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt a szorongás, és a bizonytalanság érzésem. Amellett, hogy folyamatosan emelni kell a fájdalomcsillapítók mennyiségét, jól érzem magamat. Olyan, mint amikor egy-egy nagy utazás előtt voltam. Mint akkor, amikor ezekre az utakra készülődve beszéltem róla másoknak, most ugyan ilyen jó, hogy a közelgő halálomról beszélhetek. Hálás vagyok mindazoknak, akik hajlandóak meghallgatni, és meghallani gondolataimat.

Judit lelkisegítőm ebben a legjobb beszélgetőpartnerem. Jókat nevetünk együtt, egy-egy napokban megélt helyzetem komikumán. Kérdeztem tőle, hogy vajon mikor jön majd a félelem, a pánik, ő azt válaszolta: tapasztalatai szerint, akik így felkészülnek az örökéletre, azoknál nem jön. Ez megnyugtat.

Folytatom.

Coaching - egy újabb idegen szó ami tért hódított a vezetés és vállalat szervezés  szakzsargonja területén.  Coaching alapú vezetés, coaching alapú értékesítés halljuk ezeket a kifejezéseket és próbáljuk értelmezni, megfejteni valós tartalmukat. Mit is jelentenek ezek? A coaching a tanácsadás egy formája, amelynek során a coacher (tanácsadó) új fajta látásmódhoz, megoldáshoz segíti a tanácsadásban részesített kliensét.

A coaching alkalmával a tanácsadó ritkán ad direkt tanácsokat, inkább arra törekszik, hogy partnere gondolkodjon és saját maga jöjjön rá a megfelelő helyzetkezelésre, probléma megoldásra. Ennek legnagyobb előnye, hogy a munkatárs vagy üzleti partner úgy érzi, hogy ő találta ki az önmaga  számára legmegfelelőbb megoldást, és ezért lényegesen motiváltabbá válik a cselekvésre, mintha azt mástól kapná.

Vannak emberek akikkel élmény beszélgetni, úgy érezzük, hogy inspiráló feltöltő a velük való együttlét, még vannak olyanok akik lefárasztanak, lemerítenek bennünket. Az első típusú kapcsolat kellemes érzésekkel telített, a második  diszharmonikus érzéseket vált ki belőlünk.

„Ó hogy eddig ez az egyszerű ötlet nem jutott az eszembe. Évek óta problémát jelentet az új technológia bevezetése, csak toltam magam előtt a feladatot mer úgy gondoltam, hogy ennek az ingatlannak az adottságai kizárják a megvalósítást. Most pedig ahogy beszélgettünk mint egy isteni szikra egyszer csak kipattant a fejemből. Milliókat vesztettem az elmúlt időszakban a késlekedéssel, most pedig milliókat takarítok meg ezzel az ötletemmel. Kár, hogy nem jutott eddig az eszembe!” – lelkendezett egy cég tulajdonos miután végig vezetett az üzemén és leültünk beszélgetni. Valójában egy-két kérdést tettem fel számára, amikor a gondjairól beszélt, és ahogyan ezekre a kérdésekre választ adott, megtalálta a megoldást.

„Ahhoz, hogy más eredményre jussunk máskép kell gondolkodnunk.” – mondta Szentgyörgyi Albert. A coaching ezt teszi lehetővé az egyénnél, kitágítja a látásmódot, lebontja a gondolkodás gátjait, felszabadítja a kreativitást.

A coaching típusú tanácsadásnak sajátossága, hogy a tanácsadónak nem feltétlen kell szakmailag olyan mélységben értenie egy technológiai folyamathoz, vagy műszaki megoldáshoz mint a partnerének. Neki kérdezni kell tudni, aminek a segítségével a megszokott rutin módszerek alkalmazásán túli kreatív megoldásokat láttat a másik féllel.

Kérdezni azonban tudni kell. A kérdéseinkkel nem manipulálhatjuk a másikat, nem sugallhatjuk az általunk jónak tartott megoldást, és nem közvetíthetjük saját véleményünket, értékítéletünket.

Például a coaching során tilos az alábbi vagy ezekhez hasonló manipulatív kérdéseket feltenni:

•          Gondolt már arra, hogy új irányokat keressen?
•          Mit szólna, ha bevezetnénk ezeket az eljárásokat?
•          Mi lenne, ha ön is megpróbálná megcsinálni?
•          Hogy-hogy nem tetszenek önnek ezek?
•          Miért nem kereste ezt korábban?
•          Miért húzódik el ennyire?

A tanácsadó és a kliens egyenrangú beszélgető partner, őket a kölcsönös bizalom és tisztelet köti össze, együttműködésüknek is ez az alapja. Ezért az első lépés mindig a bizalmi légkör megteremtése. Ezután indulhat el a beszélgető partner helyzetének gondolkodásmódjának, céljainak, döntési kritérium rendszerének feltárása, majd az ezt figyelembe vevő helyzetmegoldási stratégiák közös mérlegelése, a cselekvési terv felállítása.

 A tanácsadó a kérdéseire adott válaszokkal  partnerét önálló felismerésekhez jutatja.

Ennek technikáját a Coaching technika című tréningünkön lehet elsajátítani.