Gyerekként nagynénémtől hallottam a falujukban megesett kissé morbid, mókás történetet. Gábrisbácsi túllépve a nyolcvanadik életévét, lelkileg és fizikailag is készült a halálra. Keresztény ember lévén rendszeresen imádkozott az úrhoz, hogy mielőbb szólítsa magához, valamint megvásárolta a saját koporsóját, amit a tisztaszoba közepére helyezett el. Időnként bele is feküdt, és úgy imádkozott. Egyszer aztán elnyomta az állom, és arra ébredt, hogy a szomszéd Katusnéni jajveszékel felette, akinek óriási lett a riadalma, amikor a halott feltámadt. Bizony vannak még csodák, mondta nevetve nagynéném.

Apósom miután megtudta, hogy rákos és maximum 3 hónapja van hátra, mindenkitől, aki fontos volt a számára elköszönt, körbejárta 5 testvére családját még utoljára. A következő héten bement a temetkezési vállalathoz, és megbeszélte, hogy milyen szertartást szeretne. Édesapám több hónapon át a Titanic zenéjét hallgatta elalvás előtt (Közelebb, közelebb Uram hozzád!), de megcímezte a gyászjelentéséhez szükséges borítékokat, és megfogalmazta a tartalmát is, gyászmiséje celebrálására pedig felkérte a váci püspökbarátját. Elhunyt családtagjaim egyrészénél természetes volt a halálra való felkészülés, ők megbékélve sorsukkal távoztak.

Élettapasztalatom is azt mutatja, hogy aki képes elfogadni a közelgő véget, annál megszűnik a szorongás, a halálfélelem. szépen nyugodtan távozik. Akik viszont életük során irtózva kerülték a témát, bizony felzaklatott lelki állapotban élik utolsó óráikat. Édesanyám sajnos az utóbbiak közé tartozik, csak reménykedni tudok, hogy ez, még megváltozhat nála, és 88 évesen megbarátkozik a halálgondolatával. Kínosan kerüli a témát, és az én betegségemmel való szembesülését. Amikor lelkesen rendszeresen előadja, hogy ő még mennyire egészséges, és a vérképe is tökéletes, valamint milyen táplálékkiegészítőket szed, hogy továbbra is megőrizze kitűnő állapotát, csípősen megnyugtatom: Anyu ne izgulj, túl fogsz élni engem is! Ilkyenkor egy pillanatra elhallgat, és másra tereli a szót, csak hogy ne kelljen az én állapotomról beszélgetni.

A haláltól való rettegés akadályoz meg nagyon sok embert, hogy az utolsó időszakban lelki társa tudjon lenni, a legközelebbi hozzátartozójának, aki már efelé tart. Pedig nekünk, akik már közeledünk a földilét végéhez ez nagyon fontos lenne. Készülök az elmenetelemre, szépen sorjában varrom el a szálakat. Megírtam a végrendeletemet, megépítettem a síremlékemet, nem csak magam, hanem a szűkebb családtagjaim számára is. A róla készült fotókat örömmel mutattam az úszótársamnak. Kérdeztem: Szép? Hogyan lehet szép egy síremlék? - mondta. Nekem tetszik! – válaszoltam. Amikor ezekkel készen lettem megelégedettséggel nyugtáztam, hogy ez is megvan. Igyekszem mindent elrendezni, hogy minél kevesebb feladatott hagyjak magam után.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt beszélt arról egy kedvesismerősöm: mennyire sajnálja, hogy nem kérdezett eleget a szüleitől, amíg éltek, így nagyon keveset tud az őseiről. Ez időtájban döntöttem el, hogy én leírom, amit tudok. Ez a tervem akkor realizálódott, amikor fiam megbetegedett, és arra kért, hogy amit csak tudok a családról, írjam le, mert neki már nem lesz rá lehetősége, hogy elmondja itt maradó kicsi gyermekeinek. Két évvel ezelőtt el is kezdtem, családunk történetét megírni, aminek első 25 oldalánál még fiam is segíteni tudott tanácsaival. Kérte, hogy legyek minél konkrétabb, és a valóságot írjam, ne egy idealizált családképet állítsak az utódaink elé. A családunk történetének leírásával készen lettem, egyik barátunk lehetővé tette, hogy nyomdájában könyvformát is öltött. Ugyan ez időben felajánlotta, hogy ha van még olyan írásom, amit szeretném, hogy kinyomtassanak akkor azt is szívesen megteszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy 36 évvel ezelőtt magnószalagra rögzítettem anyai nagyapám gyermekkorának és fiatal éveinek kalandjait, amit ő maga adott elő ízes palóc tájszólással. Nagyapám egészen 1848-tól tudott érdekes sztorikat felmenőiről. A sors megadta nekem az időt, hogy ezzel is készen legyek, és már ez is a Mucius Scaevola Kft. nyomdájában van. Ezután fiatalabb fiamnak arról beszéltem, hogy,  körülbelül 8 évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, aminek a címéül Cincóka az életrevaló kiscica címet adtam. Még illusztrációt is készítettem minden fejezetéhez. Ezt is feltétlen nyomtattassad ki! - biztatott. Csak néhány példányba kértem a kinyomtatását, családunk gyermektagjai számára. Mindennel elkészültem, ami fontos volt a számomra. Csak azt sajnáltam, hogy a 35 év tananyagfejlesztői munkám az enyészeté lesz, de a sors ismét kegyes volt hozzám. Idősebb fiam barátjának körülbelül egy évvel ezelőtt beszéltem arról, hogy van egy érdekes tanácsadói megbízásom. Ennek teljesítéséhez ő szívesen társam lett. Egészen őszig együtt tudtunk dolgozni, és át tudtam neki adni saját képzésiprogramjaimat, amiket szeptembertől ő vezet. Most már csak rövid cikkeket írok a blogomra.

Nagyon jó érzés lezárni, ami eddig lezáratlan volt, és elvarrni az utolsó szálakat. Azt jelenti számomra, hogy elkészültem. A befejezettség elégedett érzésével távozhatok.

Folytatom.

Optimista, derűlátó ember vagyok, de mint mindenkit az életem során engem is értek veszteségek. Három hónapja hunyt el édesapám és gyászolom őt. A gyász természetes emberi érzés, aminek megélése rendkívül fontos a veszteség feldolgozás szempontjából. Három hónapja fekete ruhát hordok ez nálunk családi hagyomány, mint ahogyan édesanyám és nagyanyáim is azt hordtak a gyászév leteltéig. Édesapám fényképét kitettem a sublótra és egy hónapon keresztül, amíg a búcsúztatója megtörtént, esténként egy mécsest gyújtottam meg előtte. Gondolatban a hozzá kötődő emlékeimmel időztem. Beszéltem szomorúságomról azoknak az ismerőseimnek és barátaimnak, akikkel ebben az időszakban találkoztam. Elmondtam hogyan készültünk hospice ismereteimet felhasználva a 90. életévében lévő édesapámmal az elválásra és hogyan búcsúztunk el egymástól halála előtt 4 nappal. Akiknek erről beszéltem, megilletődve hallgatták szavaimat és egy kicsit zavarban voltak, nem mindenki tudta hogyan reagáljon rá.

Pedig egyszerű; a másiknak csupán a végig hallgatása a dolga, ezzel segíti leginkább a gyászoló megnyugvását.

Kivesztek a gyászhoz kötődő rituálék a mai kultúránkból, nem illő gyászolni, mások jó hangulatát elrontani. Pedig az egy évig hordott fekete ruha, a halott nézés, a siratás, a virrasztás rituáléi nagyban hozzásegítették az egyént az elmúlás elfogadásához és a gyász feldolgozásához a lelki egészség megtartásához. Körülbelül 5 éves lehettem, amikor apai nagyanyámmal halottnézésbe mentünk. Az általam is ismert Viti néni ravatalánál a nyitott koporsó mellett imádkoztunk. Ekkortól tudom, hogy aki megszületik az meg is fog halni és ez így van rendjén.

A gyász magánügy hallottam korábban egy rádiós műsor betelefonálójától, a környezetnek ne vegye el a jókedvét a gyászoló azzal, hogy beszél fájdalmáról, és fekete ruhában tüntet. De magam is láttam unokabátyám Facebook oldalán amikor ő nem tudott édesanyja halála miatt részt venni a csapatépítő vállalati bulin, hogy kollégái sorban osztották meg vele az ott készült vidám „ereszd el a hajamat mulatunk” fotókat. A részvétnyilvánítás helyett ezzel akarták együvé tartozásukat kifejezni.

Találkoztam olyan esettel is, amikor  egy munkahelyen a gyászolónak ki kellett mennie a mosdóba és ott kisírni magát, mert a kollégái nem viselték el, hogy ha egy-egy téma kapcsán eszébe jutott a néhány hónapja elhunyt gyereke és elkezdte törölgetni a könnybe lábadt szemét.

Az egyre inkább eluralkodó hamis pozitivizmus csak a jóról, és a sikerről az örök fiatalságról hajlandó tudomást venni. A veszteséggel küzdő emberek magukra maradnak, érzelmeiket nem illő kifejezni, mások tudomására hozni, és ha nem illő ez odáig vezet, hogy az érintett elfolytja magában ezeket. Az elfojtott érzelmeket pedig nem ismerjük fel és nem tudjuk megélni. Amit pedig nem élünk át azt nem tudjuk feldolgozni és tartós stresszforrás formájában fejti ki hatását.

Ha valamiről nem veszünk tudomást és nem beszélünk róla, az nem jelenti azt, hogy nem létezik. Hogy ki mit él meg veszteségképpen, amit meg kellene gyászolnia az személyiség függő. Minden ide sorolható az életünkben, ami szomorúságot okozott, vagy aminek majdani bekövetkezésétől félünk. Fontos, hogy ezekhez a dolgokhoz kötődő érzelmeinket felismerjük, tudjunk róla beszélni néhány emberrel, akik megértően végig hallgatnak. Akik nem azt mondják, hogy „Ugyan erre ne is gondolj!”, vagy „Ne foglalkozz vele, lépj túl rajta!” stb… Ha pedig nekünk beszél valaki a fájdalmairól, nincs más dolgunk, mint megértően végig hallgatni őt, mert ezzel az értő figyelemmel megadjuk neki azt az érzést, hogy értelek és veled vagyok lélekben is.