Gyerekként nagynénémtől hallottam a falujukban megesett kissé morbid, mókás történetet. Gábrisbácsi túllépve a nyolcvanadik életévét, lelkileg és fizikailag is készült a halálra. Keresztény ember lévén rendszeresen imádkozott az úrhoz, hogy mielőbb szólítsa magához, valamint megvásárolta a saját koporsóját, amit a tisztaszoba közepére helyezett el. Időnként bele is feküdt, és úgy imádkozott. Egyszer aztán elnyomta az állom, és arra ébredt, hogy a szomszéd Katusnéni jajveszékel felette, akinek óriási lett a riadalma, amikor a halott feltámadt. Bizony vannak még csodák, mondta nevetve nagynéném.

Apósom miután megtudta, hogy rákos és maximum 3 hónapja van hátra, mindenkitől, aki fontos volt a számára elköszönt, körbejárta 5 testvére családját még utoljára. A következő héten bement a temetkezési vállalathoz, és megbeszélte, hogy milyen szertartást szeretne. Édesapám több hónapon át a Titanic zenéjét hallgatta elalvás előtt (Közelebb, közelebb Uram hozzád!), de megcímezte a gyászjelentéséhez szükséges borítékokat, és megfogalmazta a tartalmát is, gyászmiséje celebrálására pedig felkérte a váci püspökbarátját. Elhunyt családtagjaim egyrészénél természetes volt a halálra való felkészülés, ők megbékélve sorsukkal távoztak.

Élettapasztalatom is azt mutatja, hogy aki képes elfogadni a közelgő véget, annál megszűnik a szorongás, a halálfélelem. szépen nyugodtan távozik. Akik viszont életük során irtózva kerülték a témát, bizony felzaklatott lelki állapotban élik utolsó óráikat. Édesanyám sajnos az utóbbiak közé tartozik, csak reménykedni tudok, hogy ez, még megváltozhat nála, és 88 évesen megbarátkozik a halálgondolatával. Kínosan kerüli a témát, és az én betegségemmel való szembesülését. Amikor lelkesen rendszeresen előadja, hogy ő még mennyire egészséges, és a vérképe is tökéletes, valamint milyen táplálékkiegészítőket szed, hogy továbbra is megőrizze kitűnő állapotát, csípősen megnyugtatom: Anyu ne izgulj, túl fogsz élni engem is! Ilkyenkor egy pillanatra elhallgat, és másra tereli a szót, csak hogy ne kelljen az én állapotomról beszélgetni.

A haláltól való rettegés akadályoz meg nagyon sok embert, hogy az utolsó időszakban lelki társa tudjon lenni, a legközelebbi hozzátartozójának, aki már efelé tart. Pedig nekünk, akik már közeledünk a földilét végéhez ez nagyon fontos lenne. Készülök az elmenetelemre, szépen sorjában varrom el a szálakat. Megírtam a végrendeletemet, megépítettem a síremlékemet, nem csak magam, hanem a szűkebb családtagjaim számára is. A róla készült fotókat örömmel mutattam az úszótársamnak. Kérdeztem: Szép? Hogyan lehet szép egy síremlék? - mondta. Nekem tetszik! – válaszoltam. Amikor ezekkel készen lettem megelégedettséggel nyugtáztam, hogy ez is megvan. Igyekszem mindent elrendezni, hogy minél kevesebb feladatott hagyjak magam után.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt beszélt arról egy kedvesismerősöm: mennyire sajnálja, hogy nem kérdezett eleget a szüleitől, amíg éltek, így nagyon keveset tud az őseiről. Ez időtájban döntöttem el, hogy én leírom, amit tudok. Ez a tervem akkor realizálódott, amikor fiam megbetegedett, és arra kért, hogy amit csak tudok a családról, írjam le, mert neki már nem lesz rá lehetősége, hogy elmondja itt maradó kicsi gyermekeinek. Két évvel ezelőtt el is kezdtem, családunk történetét megírni, aminek első 25 oldalánál még fiam is segíteni tudott tanácsaival. Kérte, hogy legyek minél konkrétabb, és a valóságot írjam, ne egy idealizált családképet állítsak az utódaink elé. A családunk történetének leírásával készen lettem, egyik barátunk lehetővé tette, hogy nyomdájában könyvformát is öltött. Ugyan ez időben felajánlotta, hogy ha van még olyan írásom, amit szeretném, hogy kinyomtassanak akkor azt is szívesen megteszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy 36 évvel ezelőtt magnószalagra rögzítettem anyai nagyapám gyermekkorának és fiatal éveinek kalandjait, amit ő maga adott elő ízes palóc tájszólással. Nagyapám egészen 1848-tól tudott érdekes sztorikat felmenőiről. A sors megadta nekem az időt, hogy ezzel is készen legyek, és már ez is a Mucius Scaevola Kft. nyomdájában van. Ezután fiatalabb fiamnak arról beszéltem, hogy,  körülbelül 8 évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, aminek a címéül Cincóka az életrevaló kiscica címet adtam. Még illusztrációt is készítettem minden fejezetéhez. Ezt is feltétlen nyomtattassad ki! - biztatott. Csak néhány példányba kértem a kinyomtatását, családunk gyermektagjai számára. Mindennel elkészültem, ami fontos volt a számomra. Csak azt sajnáltam, hogy a 35 év tananyagfejlesztői munkám az enyészeté lesz, de a sors ismét kegyes volt hozzám. Idősebb fiam barátjának körülbelül egy évvel ezelőtt beszéltem arról, hogy van egy érdekes tanácsadói megbízásom. Ennek teljesítéséhez ő szívesen társam lett. Egészen őszig együtt tudtunk dolgozni, és át tudtam neki adni saját képzésiprogramjaimat, amiket szeptembertől ő vezet. Most már csak rövid cikkeket írok a blogomra.

Nagyon jó érzés lezárni, ami eddig lezáratlan volt, és elvarrni az utolsó szálakat. Azt jelenti számomra, hogy elkészültem. A befejezettség elégedett érzésével távozhatok.

Folytatom.

Még nem tartok az út végén, de leírom azokat az érzelmi stációkat, amelyeken az 5 év alatt keresztülmentem, mert most még meg tudom örökíteni, és hátha ezzel segíteni tudok másoknak.

Az első a betegség felfedezése utáni időszak, amikor még tele voltam reményekkel. Ekkor emlékeimből előkerestem a környezetemben megtapasztalt jó példákat, biztattam önmagamat, hogy meg fogok gyógyulni, hiszen napról-napra fejlődik az orvostudomány. A dédnagymamám több mint 20 évet élt egészségesen a műtét és az azt követő sugárkezelés után. Édesapám 18 évet kapott a sorstól rákosbetegként, igaz ebből az utolsó négy év már nagyon nehéz volt a számára. Ha nem alakulnak ki áttétek minden rendben lesz, én is meg fogok gyógyulni, mondogattam magamnak. A kemoterápiás kezelések közötti napokon is dolgoztam. Elhatároztam, hogy nem adom fel! Arra törekedtem, hogy továbbra is úgy éljek, mintha egészséges lennék, habár nem voltam az, optimista voltam és úgy gondoltam, hogy én azok közé tartozom, akik túlélik a bajt, és meggyógyulnak. Nem voltam képes kimondani, hogy rákosbeteg vagyok, helyette a problémámról beszéltem. A második műtétet követően a jógát abbahagytam, de még továbbra is mindennap sportoltam, dolgoztam. Volt egy belső késztetésem arra, hogy a bajaimról beszéljek, erre jó helyszínnek lettek a kórházi kezeléseim. Ott a betegek az egymással való kommunikációjuk során szinte azon versenyeztek, kinek van nagyobb problémája. Egészséges emberekkel való találkozásaim alkalmával igyekeztem minimalizálni az erről való beszélgetéseket, de barátaim, rokonaim előtt nem titkoltam a bajomat. Kényesen ügyeltem külső megjelenésemre, a testépítés során kidolgozott formám visszanyerésére. Ebben a szakaszban jólesett az emberek biztatása, elismerése, dicsérete.

A második szakasz az elbizonytalanodás időszaka volt, ami néhány hónapot vett igénybe. Két év után kiderült, hogy több helyen áttétek alakultak ki. Akkor arra gondoltam, hogy talán nem kellene folytatnom a küzdelmet, hiszen eddig az volt a szent meggyőződésem, hogy amíg nem alakulnak ki áttétek, addig jó esélyem van a gyógyulásra. Le kellett állnom a testépítéssel, ez nagyon hiányzott a mindennapjaimból, de továbbra is úsztam reggelente. Azon gondolkoztam, hogy vállaljam-e a harmadik nagy műtétet, amit 10 nappal előbbre kellett hozni a kitűzött időponttól, és az orvosok számára is elég bizonytalannak tűnt a sikere. Nagyon jó volt, hogy akikkel megosztottam bizonytalanságomat csendben meghallgattak, szinte velem együtt gondolkodtak a hogyan továbbról. Megérezték és megértették, félelmeimet az elkövetkezendő nehéz időszaktól. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy a műtét, ami rám várt csak időleges megoldást fog nyújtani. Abban kellett döntenem, hogy ennek ismeretében vállalom-e azt? Dilemmámat csak nagyon szűk körben osztottam meg. Segítség volt, hogy beszélhettem róla, és hogy meghallgattak, de nem akartak befolyásolni. A döntés szabadságát meghagyták nekem.

A harmadik szakasz a betegség tényleges tudatosulása. Mint ahogy korábban írtam három nagy műtét, három sorozat kemó és két-háromhetente éjszakai mentőhívás, ami sürgősségi ellátásra vitt a sebészetre. Egy éjszaka bevitt a mentő, az ügyeletes fiatal sebészorvos ismerősként fogadott, elkezdett beszélgetni velem. Az első mondata az volt: Maga nagyon beteg. Én azt gondoltam mindeddig, hogy valamit rosszul csinálok, azért jelentkeznek ezek a szörnyű rosszullétek kétheti rendszerességgel. Meghallgattam az orvos tanácsait, javaslatait. Azt is mondta, hogy beszéljem meg az onkológusommal, hogy véleményük szerint a kemoterápia mellékhatásai okozzák rosszulléteimet. Szembesültem a ténnyel, hogy nincs kiút. Minden nap ajándék! – gondoltam. Teszem a dolgom, amíg tudom. Még tudatosabban étkeztem, és minden reggel úsztam, sokat találkoztam a bárátaimmal, rokonaimmal, színházba, moziba mentem, arra törekedtem, hogy fenn tartsam a lelki egyensúlyomat. Egy felemás világban éltem, reménykedtem hátha csoda történik, és nem romlik, hanem javul a helyzetem. El kezdtem újra távlatokban gondolkodni. Elképzeltem, hogy kisunokáimmal még sokáig lehetőségem lesz foglalkozni. Még mindig nagyon jólesett a körülöttem lévők csodálata, és elismerése, valamint barátaim támogatása azzal, hogy szívesen töltötték velem a szabad idejüket.

A negyedik szakasz a gyógyíthatatlanság tudomásulvétele, ez inkább rövid epizód volt, amikor orvosi szótár segítségével lefordítottam az utolsó CT leletemet, amiben egyértelműen benne volt, hogy négy szervemben alakult ki egy hónap alatt újabb daganat. Akkor ennyi az életem! - gondoltam. Tudtam, hogy újra kezdődnek majd a kemoterápiás kezelések. Nem, ezt már képtelen leszek ismét végig csinálni. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy szörnyű éjszaka után elhatároztam, hogy információt gyűjtök, és ennek birtokában döntök arról: hogyan tovább? Amikor erről beszéltem a hozzátartozóimnak, ők egyetértettek velem. Nagyon jólesett, hogy komolyan vettek, és nem kezdték el mondogatni, hogy ne adjam fel. A döntést rám bízták, és nem helyeztek semmilyen lelki presszió alá.

Ötödik szakaszként egy aktív, izgalmas információgyűjtő időszak következett néhány héten keresztül. Családtagjaimnak lelkesen számoltam be mind arról, amit megtudtam. Ők megértően és támogatóan meghallgattak engem. Legtöbbet a Magyar Hospice Alapítvány egyik orvosa segített, korrekt tájékoztatásával. Nagyon fontos mondata volt: Egy gyógyíthatatlan beteg esetében nem csak az élethossza, de annak minősége is szerepet játszhat döntése meghozatalában. Ők tünetkezelést végeznek, nem pedig aktívgyógyítást. E mellett döntöttem. Nagyon jólesett, amikor az utolsó vérvétel alkalmával az onkológián, néhány általam megszeretett nővér és asszisztens azt mondta, hogy jól döntöttem és megértenek.

Most a hatodik halálközeli szakaszomat élem. Bármily furcsa jó a hangulatom, nyugodt vagyok és időnként boldog. Elfogadtam a sors akaratát, és nem küzdök tovább ellene. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt a szorongás, és a bizonytalanság érzésem. Amellett, hogy folyamatosan emelni kell a fájdalomcsillapítók mennyiségét, jól érzem magamat. Olyan, mint amikor egy-egy nagy utazás előtt voltam. Mint akkor, amikor ezekre az utakra készülődve beszéltem róla másoknak, most ugyan ilyen jó, hogy a közelgő halálomról beszélhetek. Hálás vagyok mindazoknak, akik hajlandóak meghallgatni, és meghallani gondolataimat.

Judit lelkisegítőm ebben a legjobb beszélgetőpartnerem. Jókat nevetünk együtt, egy-egy napokban megélt helyzetem komikumán. Kérdeztem tőle, hogy vajon mikor jön majd a félelem, a pánik, ő azt válaszolta: tapasztalatai szerint, akik így felkészülnek az örökéletre, azoknál nem jön. Ez megnyugtat.

Folytatom.

Úgy véltem nagyon keveset tudok a betegségemről, nem vagyok az a típus, aki önmagát diagnosztizálja, és feltúrná az orvosi szakkönyvtárat, hogy kiképezze magát. Az utolsó hónapokban mégis erre kényszerültem. Tulajdonképpen a ChatGPT segített, ebből tudtam meg, hogy amit én csupán időleges, múló fájdalmakként tapasztaltam magamon, az valójában a különböző helyeken felbukkanó daganatok tünetei. Ezeknek addig nem tulajdonítottam jelentőséget, és egy-egy kontrollvizsgálat során el is felejtettem említeni az onkológusomnak. De miért is mondtam volna, hiszen az orvosok sem fordítottak túl sok időt a velem való kommunikációra. Küldtek ide-oda vizsgálatokra, egykét szóval megmondták az eredményeket, de hosszabb felvilágosítást és magyarázatot nem igen kaptam, sem az előttem álló vizsgálatok céljáról, sem a műtétek lefolyásáról. Mondhatnánk, mind ez az orvoshiányból eredő túlterheltség velejárója. De szerintem ez itt Magyarországon az egészségügyi munkaszociológia tudatosan kialakított formája. Ebből adódóan érezzük betegként, hogy csupán egy ágyszám, egy eset vagyunk, még akkor is, ha kedvesek hozzánk.

Minden kórházi bent fekvésem során a hozzátartozóim lelkemre kötötték, hogy kérdezzek! Én próbáltam, de a kérdéseimre csak rövid, tőszavas, lezáró válaszokat kaptam, amiben benne volt a kimondatlan sürgetés, a még kisem alakult beszélgetés befejezésére. Többször voltam kint az USA-ban rendelőintézetekben. Az ottani kötődésem kapcsán egy időben több könyvet is olvastam az északamerikai életmódról, kultúráról. Köztük volt egy 1960-as években íródott mű a Világjárók sorozatból. Sajnos a címére már nem emlékszem, de a tartalmára annál inkább. Egy magyar orvoskutatóházaspár USA-ban töltött 2 évének tapasztalatairól szólt, amelyet a feleség vetett papírra. Ezek egyike az volt, hogy az amerikai orvoskollégák milyen sok időt töltenek a betegekkel, acélból, hogy betegségük sajátosságait, és rájuk váró beavatkozásokat pontosan elmagyarázzák számukra. A beteg mielőtt a beleegyezését adja a műtétbe, vagy a vizsgálatba, tisztában van azzal, hogy az mi célból, milyen módon fog történi, és ő mit fog érezni és milyen kockázatai vannak? A diagnózis közlése is nyugodt körülmények között legtöbb esetben a beteg, és az ő kísérője kizárólagos jelenlétében az orvosi szobában történik. Mindezt a beteg iskolázottsági szintjének figyelembevételével adják elő. Az írásban adott ambulánslapok és zárójelentések a beteg számára érthető módon vannak megfogalmazva, mert ha a tájékoztatás a beteg szerint nem volt kielégítő, simán beperelheti a kórházat, és azt a pert meg is nyeri. 

Ezzel szemben nálunk ezek az írásos betegdokumentumok tele vannak latin és orvosi kifejezésekkel, nehogy a szakmán kívüli bárki megértse. De sokszor fordult elő, hogy az orvosokkal történt rövid kommunikációm során meg kellett kérdeznem, hogy amit mond, az mit jelent? Ilyenkor gyakran tapasztaltam, az arcukon megjelenő pillanatnyi feszültséget, amit kíváncsiskodásommal váltottam ki. Nem írom le azokat a számomra nehéz és megalázó helyzeteket, amit az öt év során végig éltem, mert voltak nagyon jó tapasztalataim is, de sajnos ezek voltak kisebb részben.

Leginkább a beteg számára érthetetlen nyelvezet az, ami felháborít a magyar gyakorlatban. A viziteken legtöbb esetben úgy tárgyalnak a betegek lábánál az orvosok, mintha akiről szó van, az egy értetlen gyerek, vagy szellemileg fogyatékos volna. Róla van szó, az ő gyógyszerezeséről, kezeléséről, amihez neki semmi köze, csupán alávetheti magát annak, amit döntöttek. A harmadik nagy műtétem előtt telefonon hívott fel egy asszisztens, és közölte a biopszia (szövetminta vizsgálat) eredményét és a műtét szükségességét, valamint azt, hogy ennek időpontjáról hamarosan értesítést kapok. Szerettem volna egy orvossal is beszélni, amikor ezt kértem, éreztem hangjában a méltatlankodást, és hogy ez nem helyénvaló. Nem részleteszem az orvossal való találkozásom megalázó körülményeit. Ilyenkor arra gondoltam, hogy messze vagyunk még a hétköznapokban is megvalósuló demokráciától. 45 éven át fizettem az egészségügyi hozzájárulást, és nem egy szolgáltatást kapok érte, ami ténylegesen a szó valóságos értelmét fedi, hanem kegyet gyakorolnak, és mindenben mások döntenek rólam. De volt számomra kellemes tapasztalat is. Mikor már körülbelül 15. alkalommal vitt be éjszaka a mentő a sebészetre, ahol már ismertek, a fiatal ügyeletes orvos elkezdett beszélgetni velem. Ő volt az első 4 év után, aki egyenrangú emberként állt velem szóba, és aki három mondatnál többet mondott. Tanácsokkal látott el, hogy hogyan vészeljem át ezeket a helyzeteket.

Az esetek jelentősrészében azt tapasztaltam, hogy az orvosok nem tudnak a betegekkel egyenrangú síkon kommunikálni. Ez nem az ő hibájuk. Nincsenek felkészítve rá. Az egyik közeli ismerősöm fia most végezte el az egyetemet. Az idén ősszel kezdett rezidensként dolgozni. Tőle tudom, hogy az ’orvos-beteg kapcsolati előadásokon’ az egyetemitanárok a legnagyobb hangsúlyt arra fektetik, hogy a hallgatókban kialakítsanak egy felsőbbrendűségi érzést és tudatot. De hogyan is várhatunk egyenrangú kommunikációt azoktól, akiknek maguknak sincs lehetőségük egyenrangú emberikapcsolat megteremtésére a munkahelyükön, idősebb vagy magasabb beosztásban lévő munkatársaikkal. Tudomásom szerint hazai társadalmunkban egyetlen ágazat az egészségügy, ahol még mindig csendőrpertu a szokás. Vagyis az idősebb és magasabb rangú orvos tegezi az alacsonyabb vagy fiatalabb társait, de őt azoknak magázni kell. A mérnökképzés során minket a tanáraink az első naptól kezdve kollégáknak szólítottak és magáztak. A munkahelyre belépve, pedig az idősebbek elvárták, hogyha ők tegeznek, akkor viszonozzuk azt.

Ideje megszüntetni az orvosbárói rendszert, hallottam a közelmúltban a YouTube-on egy interjúban. Ez nem csak a kollegiáliskapcsolatokban lenne fontos, hanem a beteg-orvos kapcsolatokban is. Mert, ha a beteg nem elég önérvényesítő, gyerekként kezelik. Valóságos helyzetét nem mondják meg neki, még akkor sem, ha szellemileg még ép. és felfogná az üzenetet. Helyette a hozzátartozót tájékoztatják, aki vagy elmondja, amit hallott, vagy ő is téves kíméletből szépíti a kilátásokat.

A betegként való kiszolgáltatottság érzését egy orvosoknak tartott konferencián, ahol előadást tartottam, néhány hozzászóló maga is megerősítette. De a valóság az, hogy ők nem is a beteget féltik, hanem önmaguk félnek attól, amit esetleg az igazsággal való szembesülés a betegnél kivált. Ami jóesetben lehet megértő beletörődés, megnyugvás, rosszabbesetben hisztérikus sírás, kiabálás. De bármilyen megnyilvánulást is tapasztalunk betegünknél mindegyik emberi, az igazság elmondása pedig emberséges, a félrevezetés és hitegetés pedig embertelen.. A beteg reakciójánál nem kell mást tennünk, mint némán jelen lennünk. Neki ez a legnagyobb támogatás.

Folytatom.

Néhány hónappal ezelőtt célegyenesbe fordultam. A végcélom itt a földi létben a halál. Hitem szerint, utána egy másfajta lét kezdete jön az örökkévalóságban, amiről semmit sem tudunk biztosan, de éppen ez különbözteti meg a hitet a tudástól. Eddigi írásaimban többnyire a tanácsadói munkám során megélt tapasztalataimat osztottam meg olvasóimmal, most pedig arról írok, miként élem meg a halál felé vezető utat. Szándékom, egy sorozat keretein belül leírni mindazokat a dolgokat, amelyeket megélek. Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de végül lelki segítőm Judit, - aki több mint 20 éven keresztül támogatta a haldoklókat, valamint családtagjaikat lelkigondozóként -, győzött meg a téma fontosságáról. Ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy életünk két legnagyobb eseménye a születés és a halál. Minden élő ember keresztülmegy ezen a folyamaton. Amíg a gyermek születésére, mint eseményre készül ez egész család apraja nagyja 9 hónapon keresztül, addig a halállal, ha lehet, nem foglalkozunk. Létezéséről vajmi keveset beszélünk. Sokan ízléstelennek tartják a témát felhozni, egy munkahelyi, baráti, vagy családi beszélgetés keretein belül. Erről már írtam egy korábbi cikkemben, édesapám halála után.

A várandóság és a születés, valamint a csecsemőgondozás bővelkedik szakirodalommal, ami a szülők számára sok hasznos útmutatással szolgál. A halál szakirodalma ennél lényegesen szerényebb, és a témához kötődő írások többsége a szakembereknek szólnak. Pszichológusoknak, lelkigondozóknak ad tanácsokat. Ebből adódik, hogy családtagjaink, barátaink jelentős része zavarban jön, hogyan is viszonyuljon hozzánk akiknek a perspektívája a halál, és az utána következő létezés valamilyen formája, ha hívő emberek vagyunk. Úgy vélem lényegesen nehezebb a dolguk azoknak az embertársainknak, akik materiális síkon gondolkoznak a földi létről, mert ők nem tudnak halál utáni perspektívát felállítani.

Négy hónappal ezelőtt döntöttem a passzív eutanázia mellett. Addig fogalmam sem volt arról, hogy erre mindenkinek joga van hazánkban. Ennek előzménye az volt, hogy lemondtam a negyedik kemoterápiás ciklusomat. Öt évvel ezelőtt kezdődött nálam a rák, túl vagyok három életmentő műtéten, és háromszor 12 kezelésből álló kemoterápián. A harmadik kemoterápiai ciklus után szünetet kellett tartani, mert annyira súlyosak voltak a mellékhatások, aminek következtében félő volt, hogy nem a rákba, hanem a kezelés mellékhatásaiba fogok belehalni. Amíg egészséges voltam, példás életet éltem. Mindennap aktívan sportoltam: testépítést, jógát, úszást. Nyaranta rendszeresen túráztam, hegyet másztam. Odafigyeltem az étkezésemre is. Semmilyen káros szenvedélyem nem volt. Nyugodt kiegyensúlyozott embernek tartom magamat.

Amikor felállították a diagnózisomat csodálkoztam, miként lehet, hogy rákos vagyok? Hiszen annyira egészségesen éltem. Mondtam is az orvosnak. Ő csak ennyit válaszolt, hogy genetika. A mai napig hálás vagyok az egyszavas magyarázatáért. Óriási súlyt vett le a vállamról. Nem kellett önmagamat okolni a betegségemért. Ezután azonban jöttek a barátok és a kórház pszichológusa, akik újra és újra megpróbálták bennem megtalálni az okát annak, hogy megbetegedtem. Gondolkodás és életmódváltás! - adták ki a jelszót. Nekiláttak, hogy meggyógyítsanak. Órákat gyötörtek rábeszélésükkel. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy Tünde te meg tudod magad gyógyítani, és meg is fogod! Példaként elmondta annak a rákos ismerősének az esetét, aki 3 hónapra elvonult egy sötét szobába, ahol meditált naphosszat, és visszanyerte egészségét. A liftben egy ismerősöm, közölte, hogy minden fejben dől el. A másik barátnőm, negyven napon keresztül transz és hipnózis technikával próbálkozott. Egy órán keresztül mondta, hogy mit, hogyan képzeljek el. Vagyis, hogy a rákos sejtek és az egészséges sejtek csatáznak egymással, és az egészségesek megsemmisítik a rákos sejteket. Voltak akik, különféle csodaszereket és gombákat ajánlottak. Vége hossza nem volt a kéretlen segítők, gyógyítási szándékainak. A kórház pszichológusa közölte velem, hogy rengeteg az elfojtás bennem.

Miért voltak ezek a jószándékú segíteni akarók számomra rendkívül kellemetlenek? Azért mert azaz érzés keletkezett bennem, hogy én vagyok a hibás a betegségem kialakulásáért, és csupán akarnom kell a gyógyulást. Azért nem gyógyulok, mert valójában nem akarom. Ez a gondolat lelkileg nagyon megterhelt. Lelkiismeret furdalást és bűnösség érzését generálták. Leginkább a pszichoterapeuta akasztott ki. Mivel én is segítő területen dolgoztam, sok száz óra önismereti kurzuson vettem részt, ennek keretében feldolgoztam a korábbi lelki sérüléseimet. Most már csupán emlékként élnek bennem, és nem kötődnek hozzá érzelmek. Mivel mosolyogva beszéltem életeseményeimről, ő kijelentette, hogy ez nem helyénvaló, érzelmekkel átitatottan kellett volna beszélnem róla. 4 terápiás óra után le is mondott rólam.

Na de milyen magatartás megnyilvánulások voltak azok, amelyek jól estek a körülöttem lévőktől? Amikor az orvos közölte velem, a vizsgálat után, hogy daganatom van, amit mielőbb el kell távolítani, felfogtam és tudomásul vettem. A váróhelyiségbe kiérve elmondtam Andrásnak, aki elkisért a vizsgálatra. Ő nyugodtan végig hallgatott, és csak annyit kérdezett: Akkor most mit kell tenned? Nagyon jól esett Eleonóra húgom reakciója is, aki ezt mondta: Mostantól új fejezet kezdődik az életünkben, én mindenben segíteni foglak, ami rád vár. Vagy amikor a barátaim egy része biztosított arról, hogy amiben kell segítenek, csak szóljak.

A betegségemmel való küzdelem során, nekem nagyon fontos volt, hogy akinek elmondtam az nyugodtan, komolyan fogadja. Hogy azt érezzem, hogy számíthatok a lelki támogatására. Rendkívül bántottak és fájdalommal töltöttek el, amikor valaki azt mondta: Ez nem igaz, ezt nem tudom elhinni, te nem lehetsz beteg, biztosan félre diagnosztizáltak. De az sem esett jól amikor Csilla barátnőm zokogva fogadta a hírt. Meg is kérdeztem tőle: Most én vigasztaljalak téged? Remélem ezen élményeim megosztásával segíteni tudom azokat, akik súlyos beteget ápolnak, vagy a halálhoz vezető úton kísérnek valakit, aki fontos a számukra.

Folytatom.

Reggel az uszodából jövet Annával futottam össze. Én már elmenőben voltam, ő pedig most érkezett. Megálltunk néhány szót váltani. Anna nyugdíjba menetele előtt egy nagyvállalat vezérigazgatójának volt az asszisztense. Jó vele beszélgetni. Mondta, hogy ő most később jár, mert nem érzi jól magát a reggeli triatlonos csoport társaságában. Egyénileg mindegyik lány nagyon aranyos, de amikor együtt vannak, elmegy az eszük. Nagyhangúvá és udvariatlanná vállnak. Sajnos ezt én is tapasztaltam ép ezen a reggelen. Az egyikük olyan volt, mint aki valamit beszedett vagy ivott és ettől módosult tudatállapotban van. Az öltöző közepére kiállva adta elő, hogy neki milyen sz. reggele van, és semmi kedve itt lenni. Közben kétszer nagy puffanással a földre ejtette a bekapcsolt hajszárítót, jobbra-balra dobálta a levetett vizes ruháját és sapkáját. Sport társai harsányan kommentálták a történteket és kiabáltak egymásnak. Hazafelé én is ezen gondolkodtam, hogy ezek a fiatal nők egyébként tudnak nagyon kedvesek, figyelmesek és udvariasak is lenni, de ma reggel ez kiveszett belőlük.

Minden cselekvésünknél, minden megszólalásunknál döntést hozunk arról, hogy ahol vagyunk, ott a társas környezetünk mit vár el tőlünk. Valamennyien figyelembe vesszük azokat a játékszabályokat, amelyek megmutatják számunkra, hogy mit kell tennünk, mennyire kell magunkat mások előtt feltárni, hogyan kell viselkednünk. Mindezt automatikusan tesszük, személyiségünk és ehhez kapcsolódóan viselkedésünk azonban - legalábbis mások észlelése szerint - ennek megfelelően változik. Amikor valakivel találkozunk, mi magunk is azt tapasztaljuk, hogy az illető egy adott helyzet keretei közé illeszkedik. Mindenkori viselkedésünk belső személyiségünk és a külső dolgok egymásra hatásának tükröződés

William James szerint „mindannyiunknak annyi 'énje' van, ahány embercsoport véleményére adunk.”

Helyzetfüggő magatartásunk azonban nem azt jelenti, hogy nézeteinket, álláspontunkat időről időre változtatva, hazugságokat mondunk és valóságos belső énünket elrejtjük. Ugyanakkor számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy egyes emberek esetenként egymásnak ellentmondó attitűdöket rejtegetnek magukban. Vannak személyek, akiknél merőben különböző hivatali, magánéleti, csoport keretein belüli, vagy négyszemközti viselkedést észlelhetünk, s ezért ezek az emberek jogosan minősíthetők önmagukkal „ellentmondónak”.

Munkatársként kevésbé láthatók azok a viselkedésformák, amelyek munkahelyen kívüliek. Ha valaki valamilyen társadalmi csoportnak a tagja, és az a munkahely normáival ellentétes normákat képvisel, gondosan fog ügyelni arra, hogy erről a munkahelyen ne szerezzenek tudomást. Sőt, mindkét helyen az adott közösség elvárásainak megfelelően fog viselkedni.

A nyilvános és a magánéleti viselkedés gyakran eltérő lehet, ám az egyén magáénak vallhatja mindkét magatartást attól függően, hogy az adott helyzetben melyiket érzi megfelelőnek. Amint látjuk, viselkedésünk attól függ, hogy mit követel meg tőlünk az adott helyzet. Ezek szerint nem állunk semmi másból, mint a különböző helyzetekhez kötött magatartási tendenciákból. Ami egységes, az nem mi vagyunk. Csupán a környezet és a feltételek - amelyeken belül mozgunk - rendelkeznek bizonyos mértékű állandósággal, és váltanak ki épp ennél fogva adott helyzetekben jellemző viselkedést belőlünk.

Az előzőekkel összefüggésben bizonyos rokon helyzetek, ennél fogva hasonló viselkedést váltanak ki az egyénekből, és nehéz előrejeleznünk vagy előrevetítenünk, hogy eddig elő nem fordult helyzetek - szükségállapot, veszélyhelyzet stb. - esetén hogyan viselkedik majd egy személy. Három dolgot kell figyelembe vennünk, amikor egy ember várható viselkedését szeretnénk kiszámítani. Az első, hogy ha az ember furcsa idegen helyzetekben találja magát, olyanban, amelyről még nincs korábbi ismerete, a legvalószínűbb, hogy kezdetben tartózkodó lesz és figyelő pozíciót alkalmaz. Először elkerül minden cselekvést és szóbeli megnyilvánulást, s miután kellő információhoz jutott, kezd bármit is tenni. Ismerős helyzetekben sokkal aktívabbak vagyunk, mert viselkedésünket korábbi tapasztalataink határozzák meg. Ismeretlen helyzetekből kiindulva tehát azt látjuk, hogy egyes helyzetek nem azt szabják meg, hogy mit fogunk tenni, hanem sokkal inkább arra adnak útmutatást, hogy mit nem fogunk tenni. A második dolog, amit figyelembe kell vennünk, hogy felnőtt vagy gyermek viselkedését szeretnénk-e előre kiszámítani. A gyermekek a felnőtteknél sokkal „helyzetvezéreltebbek”, őket minden új helyzet előbb aktivizálja mint a felnőtteket. A harmadik fontos összetevő, hogy minden ember maga is részt vesz annak a helyzetnek a megalkotásában, amelyre reagál.

Néhány nappal ezelőtt a Kossuth Rádió egyik reggeli műsorát hallgatva arra lettem figyelmes, hogy a riporter és riportalanya a közelmúltban napvilágra került EU-s belső dokumentumot vagy inkább kommunikációs javaslatot bírál. A javaslatban az áll, hogy az európai parlamenti képviselők és munkatársak kifelé történő kommunikációjuk során kerüljék a hölgyem és uram kifejezést valamint ennek többesszámú változatát. E helyett valamilyen semleges megszólítási módot használjanak.

A két beszélgető egyből a férfi és női identitástudat megsértését látta a javaslatban, és rosszallóan hozta példának a dzsender irányzatot, amely véleményem szerint a köztudatban erősen eltorzított tartalommal bír. A szociológia, pszichológia valamint a két területre erősen támaszkodó magatartás tudomány szerint „a dzsender kifejezés, mint fogalom használata alapvetően nem a biológiai nemi különbségek tagadását jelenti, csak annyit, hogy ezekből a különbségekből nem következnek természetesen a nemi szerepek, illetve a férfiak és nők közötti társadalmi egyenlőtlenségek.” * Ezért maga a kifejezés csak e három tudományterületben járatlan emberekben vált ki ellenérzést, és ők kötik össze a nemi szerepek megfosztásától kezdve a biológiai nemiség problémakörével.

Az egyetemen munkapszichológiai tanulmányaim során hallgatótársaimmal együtt elsők között kellett megértenünk, hogy egy munkahelyen nem lehet férfiakra és nőkre szétválasztani az ott dolgozókat, hanem egyenlő bánásmódban részesülő emberekként kell kezelni őket. A munkahelyen nem jelenhet meg a szexizmus, amelyről már korábbi cikkemben írtam.

Aki semleges megszólítást helyteleníti, nem gondol bele, hogy a magyar nyelvben is sok helyen tartjuk megfelelőnek ezt. Például a keresztény papok testvéreknek vagy híveknek szólítják az összegyűlteket. A műsorvezető hallgatónak vagy nézőnek titulálja azt, akihez szól. Az iskolaigazgató Kedves Diákok! megszólítással kezdi évnyitó beszédét. A pincér vagy a szállodai portás vendégeknek szólítja a turistacsoportot. A munkahelyen Tisztelt Kollégák! szavakkal indítjuk a megbeszéléseket. De a Tisztelt Szülők! megszólítást tartjuk helyénvalónak a szülőiértekezleten az anyukák és apukák kifejezések helyett.

Valószínű meglepődnénk, ha egy informális összejövetel férfi házigazdája „Kedves Barátaim és Barátnőim!” megszólítással kezdené köszöntőjét. A barátaim kifejezést itt a nők ugyanúgy elfogadják, mint a férfiak, mert ha a barátnőim szó is része lenne a köszöntésnek, saját magát hozná kínos helyzetbe a köszöntést mondó férfi.

Negyven évvel ezelőtt tűnt fel számomra először, amikor egy orvosi rendelőben a doktornő felvette a csengő telefont, és a kollégájának „Szabó doktor”-ként mutatkozott be. Bizonyára több oka is volt arra, hogy nem tette hozzá a nő ’szócskát’. Azóta többször megfigyeltem az orvosnőknél ezt a bemutatkozási formát.

Sok olyan szó van a magyar nyelvben, amely csupán semleges formában létezik és többesszámú formája elfogadott megszólításként is. Például: Kedves Betegek! …Vevők!, …Ügyfelek!, …Látogatók!, … Sportolók!, ...Lakók!, … Munkatársak! és így tovább. 

A semleges kifejezések a megszólításban az ember iránti tiszteletet fejezik ki, vagyis elsősorban nem a nemi hovatartozását tiszteljük benne, hanem az embert. Különösen nagy jelentősége van mindennek azon hivatalos helyzetekben, ahol nem dominálhat az egyén nemisége.

* http://phoenix-ngo.sk/wp-content/uploads/2014/11/Gender-Studies-u%C4%8Debnica.pdf

Az emberek többsége nem szereti, ha ellenőrizve vannak, mert azt személyes szabadságuk korlátozásának élik meg.

Az ellenőrzés során a vezetők több olyan hibát is elkövethetnek, amelyek az eredményes munkavégzés ellen hatnak. Legtöbb a vezető belső félelmeire vezethető vissza, amely vagy túlzott engedékenységet, vagy indokolatlan szigort eredményez.

A túlzott engedékenység legtöbbször úgy kerül kifejezésre, hogy a vezető nem mer az ellenőrzésre, és a hiba kimondására rátérni. Kommunikációjával tiszteletköröket fut. Például: bejön hozzá a beosztottja és ahelyett, hogy rátérne az észlelt hibára, mint problémára, megkérdezi: Hogy van, érdeklődik más munkafeladata iránt, és látszólag csak mellékesen említi meg azt, amiért behívta őt.

Ugyancsak a túlzott engedékenység jele, amikor a végén a vezető elkezdi dicsérni a beosztottat. Például: felhoz egy korábbi munkát, amit jól végzett el, vagy pozitív emberi tulajdonságait kezdi ecsetelni. Ezzel látszólag elnézést kér azért, hogy az előzőekben szóvá tette a hibákat. „Nem vagyok én olyan szőrős szívű, nehogy megharagudj rám!” - fejezi ki metakommunikációval az ilyen beszélgetés lezárás.

A félelemből eredő másik hiba, hogy a vezető azonnal lerohanja a beosztottat. Nem engedi szóhoz jutni. Elmondja, hogy milyen hibákat talált, és pontosan meghatározza a tennivalókat. A beosztott ezután „parancsot” teljesít. Felelőssége megszűnik. Legtöbbször ellenérzések is kialakulnak benne a vezető iránt, ami azt eredményezi, hogy igyekszik helyreállítani sértett önbizalmát: a vezető által meghatározott módszer vonatkozásában folyamatosan azt fogja bizonyítani, hogy azzal sem lehet jobb eredményt produkálni, mint az ő korábbi technikájával.

Többször előfordul, hogy a vezető átveszi, vagy átadja más munkatársnak a feladatot. Ennek a vezetői módszernek a legnagyobb hátulütője az, hogy a beosztott felmentést kap a rosszul végzett munka korrigálása alól, és nem tanulja meg a megfelelő munkavégzést. Legtöbbször a vezető így gondolkodik: „Amíg elmagyarázom, addig százszor megcsinálom.”

Az ellenőrzés azonban gyakran okoz félreértéseket, motivációvesztést, sőt zavarokat a munkahelyi légkörben. Ezért a vezetők egy része visszariad attól, hogy figyelemmel kísérje beosztottai munkáját, és szükség esetén őszinte kritikát gyakoroljon munkatársaival szemben.

Jelenleg megfigyelhető az a tendencia a szervezetek esetében, hogy csökkentik a kontroll mértékét a munkahelyeken. Például a távmunka növelésével a munkavállalók otthonról, telekommunikációs eszközök segítségével, akár mobiltelefonról végezhetik a munkájukat. Több amerikai nagyvállalat, mint az IBM sikeresnek látja a teljesítményre gyakorolt hatását a munkahelyi kontroll csökkentésének. A megkérdezett vezetők 68%-ának javult a produktivitása a távmunkának köszönhetően. A munkavállalók több, mint 76% mondta, hogy elégedettebb a munkájával és 79% volt elégedettebb a karrierjével általánosságban, miközben jelentős arányban nyilatkozták azt, hogy elégedettebbek a magánéletükkel és családi életükkel kapcsolatban is.

(American Psychological Association: Occupational Stress and Employee Control, - Amerikai Pszichológiai Egyesület: Foglalkozási stressz és alkalmazottak ellenőrzése 2016.05.07.)

Az informatikai forradalom eredményeként, míg egyes munkakörökben a vezetői kontroll lazulását tapasztaljuk, más munkakörök esetén a személyes ellenőrzés ugyan csökken, de a technikai kontroll növekszik. Például az ügyfélszolgálat területén a telefonbeszélgetéseket rögzítik és azt a vezetők szükség szerint visszahallgatják. Bekamerázzák a szerelőcsarnokokat, az áruházak pénztárainál szintén kamerával figyelik a pénztáros kezének a mozdulatait, vagy egyes gyors éttermi láncok, kávéházak alkalmazottainak mozgását, és amint két munkatárs néhány percnél hosszabb ideig beszélget egymással, már is megy a központból egy telefon a műszak vezetőnek, hogy nézzen utána, miért nem dolgozik az a két ember. Vagy az informatika területén egy programozó munkáját (a gépen történő leütéseit) a vezetője folyamatosan láthatja, ezáltal ellenőrizheti akár a föld másik oldaláról is. A hang és képrögzítésekkel nem csak a külső ügyfeleket figyelik, hanem az alkalmazottakat is.

 A személyes vezetői kontroll csökken, de a technika segítségével egy új típusú ellenőrzés van kialakulóban.

Azokat az embereket hívjuk válságtanult munkavállalóknak, akik már megéltek néhány gazdasági válságot, és életükben volt hosszabb vagy rövidebb munkanélküli időszak.

Egyre több cégvezető panaszkodik arról, hogy a koronavírus miatt bevezetett korlátozások enyhítése ugyan lehetővé tenné a home office-ban dolgozók visszatérését az irodákba, de a kollégák mindenféle indokot felhoznak a továbbra is otthondolgozásra. Vannak cégek, amelyek irodai munkát végző alkalmazottai azzal keresik meg a cégvezetőt, hogy továbbra is biztosítsa számukra a home office-t, mert ha nem, akkor felmondanak. Egyes vállalatoknál elkezdődött az alkudozás, hogy kik maradhatnak otthoni munkavégzésen, vagy egy hétből hány napot kell bent a cégnél dolgozni, és hányat lehet otthon tölteni.

Be kellene indítani a gazdaságot, de mintha ez pusztába kiáltott szó maradna. Az emberek nagyon nehezen veszik fel a korábbi ritmust, sőt vannak, akik egyenesen megtagadják azt. Ez számukra a legoptimálisabb munkastílus, amíg ugyan azt a jövedelmet kapják, amit korábban. Nem akarnak visszatérni a magas teljesítmény elvárások, a folyamatos kontroll, az egymással való összeméretés és a versenyeztetés légkörébe.

Csupán ott tapasztaljuk a lelkes visszatérést, ahol a munkáltató arra kényszerült, hogy csökkentett fizetéssel dolgozzanak otthon az alkalmazottai, mert még ez is jobb döntésnek tűnt, mintha elküldte volna őket.

A nemzetközi HR tapasztalatok azt mutatják, hogy az otthon végzett munka az esetek jelentős részében nem éri el az irodai munka hatékonyságát, az egyén körülményeitől függően, 80-25 % között mozog. Ezért a koronavírushoz kötődő korlátozások előtt az otthonról dolgozók 25-40 %-kal alacsonyabb bért kaptak, mint az irodai munkatársaik. Ezt természetes módon elfogadták, mert úgy gondolták, kompenzálható az alacsonyabb bér azzal, hogy saját időbeosztás szerint tudnak dolgozni, otthon lehetnek a gyerekeik, vagy gondozásra szoruló hozzátartozóik mellett, és figyelmüket, energiájukat meg tudják osztani a munka és egyéb otthoni teendőik között.

Azokban a nyugat-európai országokban pedig, ahol a cégek által lecsökkentett munkabért az állam azonnal kipótolta, a munkavállalók természetesnek tartották, hogy a munkaidő azon részében dolgoznak csupán, amekkora arányt a fizetésükben a munkáltatótól kaptak.

Több vezető is megkeresett a home office-ban dolgozó kollégáinál szerzett kellemetlen tapasztalataival, ami nem általánosítható, de mint probléma foglalkoznunk kellett vele.

Voltak akik sérelmesnek találták, hogy a főnök reggel megkérdezte, hogy milyen feladatokkal fog aznap foglalkozni, mások a munkaidő vége előtti beszámoltatást nehezményezték. Rengeteg időt és energiát igényelt a vezetők részéről a munkatársak motiválása, lelki gondozása, úgy érezték, hogy többen a tényleges feladatokról való beszámoló elöli kitérésként is használták a vezetői lelkisegélyt. Sokszor találták munkaidőben nem munkát végző helyzetben a kollégákat, ezeket jól lehetett érzékelni, az email üzenetekre való késői reakciókból, a gyorsan befejezni akaró telefonos beszélgetésekből, vagy a Skype-on történő kommunikációk esetén a kamerák kikapcsolásából.

Az utóbbi hónapokban azt tapasztalom, hogy a home office munkához, egészen másképpen állnak hozzá azok az emberek, akik már megéltek egy-két gazdasági válságot és munkanélküli időszakot, mint azok a kollégáik, akik a legutolsó gazdasági válság után léptek a munkaerő piacra, vagy a korábbi válság során védett helyzetben voltak. Az előző csoportba tartozók amint lehet, visszatérnek munkahelyeikre, vagy a korlátozások alatt is bejártak dolgozni, míg a második csoport tagjai közül többen ezt nem szívesen teszik. Az első csoportba tartozók a válságtanult munkavállalók.

Mit tudnak a válságtanult munkavállalók, amit a többiek nem?

Ők már megélték, hogy:

• minden gazdasági válság során, kapacitás és munkaerő fölösleg keletkezik,
• a munkahelyek jelentős részénél létszámleépítés is bekövetkezik,
• legtöbbször a home office-ban dolgozóktól válnak meg először a cégek,
• a vezetők úgy gondolják, hogy váratlan helyzetben a jelenlévőkre jobban lehet számítani, mint az otthon dolgozókra,
• akik bent vannak a munkahelyen, azok folyamatosan személyes kontaktusban tudnak lenni a vezetővel,
• a személyes kontaktus lehetőséget teremt a szorosabb emberi kapcsolatok fenntartására,
• a vezető azokat tartja meg, akikkel erős a kapcsolata, mert bennük jobban megbízik.

A klausztrofóbia a latin Claustrum (klastrom) kifejezésből származik, amelynek jelentése „zárt hely”. A klausztrofóbiát az egyházi kolostorokban élőknél figyelték meg először, a külvilágtól elzárkózó szerzetesek körében jelentkező bezártság érzésről és ennek hatására kialakult pánikrohamról kapta a nevét.

Természetünknél fogva szabadságra vágyunk, és amikor valami miatt ebben korlátozva érezzük magunkat, előbb vagy utóbb mindenkinél kialakul az akadályoztatás, a bezártság érzése. Ha ennek megelőzésére vagy visszafordítására nem szánunk kellő figyelmet, a kellemetlen érzések szorongássá alakulhatnak, és pánikrohamokban csúcsosodhatnak ki.

A klausztrofóbiás emberek nem a helytől félnek ahová ők bezárva vannak, hanem a korlátozottságtól. Több menedzser ismerősöm van, aki nem hajlandó liftbe szállni,  nem utazik tömegközlekedési eszközzel, vagy ha forgalmi dugóba kerül kénytelen folyamatosan valakivel telefonon beszélni, hogy szorongásait oldja.

A szorongás következtében kialakult pánik erős szívdobogással, verejtékezéssel, légszomjjal és fulladástól való félelemmel társul. Rohamai során számos klausztrofóbiás megszabadul öltözékétől, mert úgy hiszi, ezzel a tünetektől is megszabadítja magát.

A koronavírus gyors terjedésének megfékezése érdekében a cégek nagyobb része átszervezte munkamódszerét és alkalmazottainak jelentős részét home office-ba helyezte. Ehhez hozzá társul, a kormány és az egészségügyi szervezetek médiakampánya, amely az otthonmaradásra szólítja fel az embereket. Az óvintézkedések fontosak és betartásuk mindenkinek érdeke, ugyan akkor gondolnunk kell a korlátozottság és a betegségtől való félelem pszichés terhére is.

A bezártságtól és korlátozottságtó való félelem jól oldható a jelenlegi helyzethez igazított tudatos életmód kialakításával. Ez azért is fontos, mert nem csupán egy-két hetes otthon tartózkodásra kell felkészülnünk, ami kezdetben még pihentetőül is szolgál. A nagyvárosokban most még mindenki élvezi, hogy nem kell reggel a csúcsforgalomban araszolnia, hogy kitisztult a levegő és a zajhatás is mérséklődött. A kertvárosiak jelentős részének lett ideje az elmaradt ház körüli teendők elvégzésére, ők szabadidejükben a kertbe is ki tudnak menni kertészkedni, s ha jön a jó idő még napfürdőzhetnek is. Tegnap egyik ismerősöm örömmel mondta, hogy két hete "vasárnap érzése" van. Tehát most még többségében örülünk a váratlanul jött kellemes lehetőségeinknek, de ezt a kezdeti örömöt rövidesen fel fogja váltani a félelem és a szorongás a jövőnktől, valamint ezt súlyosbítani fogja a korlátozottság és tehetetlenség érzése, ami a klausztrofóbia kialakulásához vezethet

Mit tehetünk ellene, hogyan előzhetjük meg ezt a pszichés betegséget?

10 lehetőség jó mentális állapotunk fenntartására:

1. Szervezzük meg a napjainkat. Legyen napi menetrendünk a teendőinkre, időütemtervvel.
2. Írjuk össze azokat az otthoni tevékenységeinket, amelyeket szívesen és örömmel végzünk és iktassunk be belőlük minden napra többet is.
3. Írjuk le azoknak az ismerőseinknek, barátainknak, rokonainknak, a nevét, akikkel rendszeresen kapcsolatot tartunk, és programozzuk be magunknak a velük való telefonon vagy interneten keresztüli beszélgetéseket.
4. Akinek lehetősége van az interneten keresztül csoportos beszélgetéseket is folytasson  úgy, hogy kamerán keresztül lássák is egymást. Ha látjuk beszélgető partnerünk arcát az érzelmileg is közvetlenebbé, meghittebbé teszi a kapcsolatot.
5. Gondoljuk végig milyen sportok azok, amelyek otthon is végezhetők, egyre többet találunk ilyet a YouTube-on. Az ott lévő filmeken edző irányításával azokat a mozgásformákat is megtaláljuk, amelyet korábban az edzőtermi óráinkon. Iktassunk be minden napra legalább 45 perc tornát.
6. Vegyük elő régebbi hobbijainkat, amelyekről időhiányában le kellett mondani.
7. Korlátozzuk minimálisra a televíziózást, naponta lehetőleg csak egyszer nézzük meg a híreket. A média félelemkeltő hatását csökkentsük a lehető legkisebb időtartamra.
8. Mivel mozgásterünk és ebből következően energia szükségletünk is kevesebb az otthoni tartózkodás miatt, ezért vigyázzunk testsúlyunk megtartására. Könnyű gyorsan emészthető ételeket, zöldség féléket, gyümölcsöket fogyasszunk.
9. Nagyon fontos egészségünk megőrzése szempontjából a friss levegőn tartózkodás. Akinek nincsen saját kertje, vagy autója, hogy olyan helyre tudjon kimenni ahol csak elvétve találkozik emberekkel, a napi sétájáról azért ne mondjon le. Legalább 45 percet sétáljon mindenki, ha nincs más lehetőségünk csak az utca, akkor ott. Ne elegyedjünk szóba ismerőseinkkel, igyekezzünk gyorsan és a lehető legnagyobb távolságtartással elhaladni a szemben jövőktől. Válasszunk olyan időpontot, amikor a legkevesebben vannak kint.
10. Ha a munkahelyünk a home office munkaformát úgy tudja megszervezni, hogy néhányan bent is tartózkodnak a cégnél. Vállaljunk egy-egy napot mi is.