Pár nappal ezelőtt Gabi barátnőmmel beszélgettünk, éppen ennek a cikknek a gondolataival voltam elfoglalva és mondtam neki, hogy a gyerekek halálhoz való viszonyáról tervezek írni. Ő azt válaszolta nekem, hogy nagyon jól teszem, mert a gyerek kicsi, de nem hülye. Ha nem beszélünk erről, akkor is pontosan tudják, hogy a felnőttek valamit titkolnak, és valamitől elzárják őket.

200 évvel ezelőtt egy családban született 12-14 gyermek, amiből felneveltek 6-ot 7-et. Volt amelyik alig, hogy világra jött, el is költözött innen. Belőlük kis angyalkák lettek az égben. - mondták testvéreiknek, őket ábrázolták a középkori festők puttóként a templomok képein. Az élet részévé vált a halál gondolata. A gyerekek látták a lakásban felravatalozott nagyszüleiket, elhunyt hozzátartozóikat. Együtt siratták el őket a felnőtekkel.

Nagypapa ismerősöm panaszolta, hogy a 10 éves unokája előtt nem szabad a közel kétéve elhunyt feleségéről beszélgetnie. A lánya megtiltotta, mert a kisunokája elkezdi a sírást, amikor a nagymama nevét meghallja. Miért baj az, ha a kilány megsiratja az eltávozott nagymamát? Miért nem sírhat emiatt, miért nem mondhatja ki, hogy hiányzik a mama? A gyereknek nem szabad bánatosnak lennie? Nem fejezheti ki nyíltan saját gyermeki módján ezt? Merültek fel bennem a kérdések. Ugyan akkor pedig eszembe jutottak azok a klienseim, akik a segítségemet kérték veszteségeik feldolgozásában. Egy ötven éves vezető beosztású hölgy arról panaszkodott, hogy férje és két serdülő fia ki vannak borulva attól, hogy a 9 hónapja eltávozott édesanyja halála miatt nem tud megnyugodni, még mindig időnként sírva fakad, amikor rá gondol. Azt kérdezte tőlem, hogy ő tényleg lelki beteg? Nem, csupán szeretted édesanyádat, akinek hiányát így éled meg. Ez nem baj, teljesen rendjén való. Azért alakult ki a gyászév fogalma is, mert az idő szükségességére vonatkozik veszteségeink feldolgozásánál. Ha beszélhetünk bánatunkról, ha jól kisírhatjuk magunkat, megkönnyebbülünk és oldódik a lelket terhelő feszültség.

Mindig volt az asztal közelében egy csomag papír zsebkendő, - hogyha veszteségfeldolgozást segítettem valakinél -, hogy kéznél legyen. Én nem tettem mást csak némán ültem, és nyugodtan vártam, amíg kisírja magát. Jó volt látni amint megkönnyebbült.

Manapság ízléstelen bánatosnak, szomorúnak lenni még akkor is, ha a lelkünk mélyén gyászolunk. De lehetünk depressziósak. Mintha ez jött volna divatba a gyász helyett. Csupán az a baj, hogy a depressziót is gyakorta a feldolgozatlan életeseményeink idézik elő.

Kollégámat elkísérte 12 éves kislánya hozzám és nekem szögezte a kérdést: Tündi mit csináltok ti apával? Mondtam neki, hogy édesapádnak adom át a munkámat. Most már ő fogja helyettem tartani a tréningeket és a tanácsadást, mert beteg vagyok. De nem nagyon? De igen, nagyon. Rövidesen meg fogok halni. Ugye ez nem igaz! – tört ki belőle. De igaz. - mondtam nyugodtan. Jó helyre megyek. A túlvilágon már sokan várnak engem, nyugodt vagyok, nem vagyok emiatt szomorú, boldog leszek ott is. Láttam, ahogyan eltűnt a rémület az arcáról. Édesapja csendben ült, nem szólt bele a párbeszédünkbe. Legközelebb, amikor újra nálam voltak, a kislány süteményt sütött a konyhában nekünk, amíg mi dolgoztunk. Valamennyien jól éreztük magunkat, vidáman teltek az együtt töltött órák.

Délutáni pihenőre lefeküdtünk a négyéves kisunokámmal az utolsó alkalommal, amikor nálam volt. Mondtam neki, hogy óvatosan feküdj mellém, ne ugrabugrálj, mert beteg vagyok. Meg fogsz halni mama? – kérdezte. Igen feleltem. Én nem akarok meghalni. Te még nem is fogsz. Előbb fel kell nőlnöd, aztán majd lesznek kisgyerekeid, akiket fel fogsz nevelni, és neked is lesznek unokáid, majd megöregedsz, és csak azután fogsz meghalni. - mondtam. Fogjuk meg egymás kezét mama. Éreztem kicsi keze melegét, ahogy az enyémbe simult. Ő már tudja mit jelent a halál, mert másfél éve elveszítette édesapját. Sokszor kimentünk a temetőbe a sírjához. Ő ráült a sírra, gyerek dalokat énekelt, majd elcsendesedve még egy kicsit így elidőzött.

„A gyerek kicsi, de nem hülye.” idéződnek fel bennem Gabi barátnőm szavai.

Gyerekként nagynénémtől hallottam a falujukban megesett kissé morbid, mókás történetet. Gábrisbácsi túllépve a nyolcvanadik életévét, lelkileg és fizikailag is készült a halálra. Keresztény ember lévén rendszeresen imádkozott az úrhoz, hogy mielőbb szólítsa magához, valamint megvásárolta a saját koporsóját, amit a tisztaszoba közepére helyezett el. Időnként bele is feküdt, és úgy imádkozott. Egyszer aztán elnyomta az állom, és arra ébredt, hogy a szomszéd Katusnéni jajveszékel felette, akinek óriási lett a riadalma, amikor a halott feltámadt. Bizony vannak még csodák, mondta nevetve nagynéném.

Apósom miután megtudta, hogy rákos és maximum 3 hónapja van hátra, mindenkitől, aki fontos volt a számára elköszönt, körbejárta 5 testvére családját még utoljára. A következő héten bement a temetkezési vállalathoz, és megbeszélte, hogy milyen szertartást szeretne. Édesapám több hónapon át a Titanic zenéjét hallgatta elalvás előtt (Közelebb, közelebb Uram hozzád!), de megcímezte a gyászjelentéséhez szükséges borítékokat, és megfogalmazta a tartalmát is, gyászmiséje celebrálására pedig felkérte a váci püspökbarátját. Elhunyt családtagjaim egyrészénél természetes volt a halálra való felkészülés, ők megbékélve sorsukkal távoztak.

Élettapasztalatom is azt mutatja, hogy aki képes elfogadni a közelgő véget, annál megszűnik a szorongás, a halálfélelem. szépen nyugodtan távozik. Akik viszont életük során irtózva kerülték a témát, bizony felzaklatott lelki állapotban élik utolsó óráikat. Édesanyám sajnos az utóbbiak közé tartozik, csak reménykedni tudok, hogy ez, még megváltozhat nála, és 88 évesen megbarátkozik a halálgondolatával. Kínosan kerüli a témát, és az én betegségemmel való szembesülését. Amikor lelkesen rendszeresen előadja, hogy ő még mennyire egészséges, és a vérképe is tökéletes, valamint milyen táplálékkiegészítőket szed, hogy továbbra is megőrizze kitűnő állapotát, csípősen megnyugtatom: Anyu ne izgulj, túl fogsz élni engem is! Ilkyenkor egy pillanatra elhallgat, és másra tereli a szót, csak hogy ne kelljen az én állapotomról beszélgetni.

A haláltól való rettegés akadályoz meg nagyon sok embert, hogy az utolsó időszakban lelki társa tudjon lenni, a legközelebbi hozzátartozójának, aki már efelé tart. Pedig nekünk, akik már közeledünk a földilét végéhez ez nagyon fontos lenne. Készülök az elmenetelemre, szépen sorjában varrom el a szálakat. Megírtam a végrendeletemet, megépítettem a síremlékemet, nem csak magam, hanem a szűkebb családtagjaim számára is. A róla készült fotókat örömmel mutattam az úszótársamnak. Kérdeztem: Szép? Hogyan lehet szép egy síremlék? - mondta. Nekem tetszik! – válaszoltam. Amikor ezekkel készen lettem megelégedettséggel nyugtáztam, hogy ez is megvan. Igyekszem mindent elrendezni, hogy minél kevesebb feladatott hagyjak magam után.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt beszélt arról egy kedvesismerősöm: mennyire sajnálja, hogy nem kérdezett eleget a szüleitől, amíg éltek, így nagyon keveset tud az őseiről. Ez időtájban döntöttem el, hogy én leírom, amit tudok. Ez a tervem akkor realizálódott, amikor fiam megbetegedett, és arra kért, hogy amit csak tudok a családról, írjam le, mert neki már nem lesz rá lehetősége, hogy elmondja itt maradó kicsi gyermekeinek. Két évvel ezelőtt el is kezdtem, családunk történetét megírni, aminek első 25 oldalánál még fiam is segíteni tudott tanácsaival. Kérte, hogy legyek minél konkrétabb, és a valóságot írjam, ne egy idealizált családképet állítsak az utódaink elé. A családunk történetének leírásával készen lettem, egyik barátunk lehetővé tette, hogy nyomdájában könyvformát is öltött. Ugyan ez időben felajánlotta, hogy ha van még olyan írásom, amit szeretném, hogy kinyomtassanak akkor azt is szívesen megteszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy 36 évvel ezelőtt magnószalagra rögzítettem anyai nagyapám gyermekkorának és fiatal éveinek kalandjait, amit ő maga adott elő ízes palóc tájszólással. Nagyapám egészen 1848-tól tudott érdekes sztorikat felmenőiről. A sors megadta nekem az időt, hogy ezzel is készen legyek, és már ez is a Mucius Scaevola Kft. nyomdájában van. Ezután fiatalabb fiamnak arról beszéltem, hogy,  körülbelül 8 évvel ezelőtt írtam egy kisregényt, aminek a címéül Cincóka az életrevaló kiscica címet adtam. Még illusztrációt is készítettem minden fejezetéhez. Ezt is feltétlen nyomtattassad ki! - biztatott. Csak néhány példányba kértem a kinyomtatását, családunk gyermektagjai számára. Mindennel elkészültem, ami fontos volt a számomra. Csak azt sajnáltam, hogy a 35 év tananyagfejlesztői munkám az enyészeté lesz, de a sors ismét kegyes volt hozzám. Idősebb fiam barátjának körülbelül egy évvel ezelőtt beszéltem arról, hogy van egy érdekes tanácsadói megbízásom. Ennek teljesítéséhez ő szívesen társam lett. Egészen őszig együtt tudtunk dolgozni, és át tudtam neki adni saját képzésiprogramjaimat, amiket szeptembertől ő vezet. Most már csak rövid cikkeket írok a blogomra.

Nagyon jó érzés lezárni, ami eddig lezáratlan volt, és elvarrni az utolsó szálakat. Azt jelenti számomra, hogy elkészültem. A befejezettség elégedett érzésével távozhatok.

Folytatom.

Még nem tartok az út végén, de leírom azokat az érzelmi stációkat, amelyeken az 5 év alatt keresztülmentem, mert most még meg tudom örökíteni, és hátha ezzel segíteni tudok másoknak.

Az első a betegség felfedezése utáni időszak, amikor még tele voltam reményekkel. Ekkor emlékeimből előkerestem a környezetemben megtapasztalt jó példákat, biztattam önmagamat, hogy meg fogok gyógyulni, hiszen napról-napra fejlődik az orvostudomány. A dédnagymamám több mint 20 évet élt egészségesen a műtét és az azt követő sugárkezelés után. Édesapám 18 évet kapott a sorstól rákosbetegként, igaz ebből az utolsó négy év már nagyon nehéz volt a számára. Ha nem alakulnak ki áttétek minden rendben lesz, én is meg fogok gyógyulni, mondogattam magamnak. A kemoterápiás kezelések közötti napokon is dolgoztam. Elhatároztam, hogy nem adom fel! Arra törekedtem, hogy továbbra is úgy éljek, mintha egészséges lennék, habár nem voltam az, optimista voltam és úgy gondoltam, hogy én azok közé tartozom, akik túlélik a bajt, és meggyógyulnak. Nem voltam képes kimondani, hogy rákosbeteg vagyok, helyette a problémámról beszéltem. A második műtétet követően a jógát abbahagytam, de még továbbra is mindennap sportoltam, dolgoztam. Volt egy belső késztetésem arra, hogy a bajaimról beszéljek, erre jó helyszínnek lettek a kórházi kezeléseim. Ott a betegek az egymással való kommunikációjuk során szinte azon versenyeztek, kinek van nagyobb problémája. Egészséges emberekkel való találkozásaim alkalmával igyekeztem minimalizálni az erről való beszélgetéseket, de barátaim, rokonaim előtt nem titkoltam a bajomat. Kényesen ügyeltem külső megjelenésemre, a testépítés során kidolgozott formám visszanyerésére. Ebben a szakaszban jólesett az emberek biztatása, elismerése, dicsérete.

A második szakasz az elbizonytalanodás időszaka volt, ami néhány hónapot vett igénybe. Két év után kiderült, hogy több helyen áttétek alakultak ki. Akkor arra gondoltam, hogy talán nem kellene folytatnom a küzdelmet, hiszen eddig az volt a szent meggyőződésem, hogy amíg nem alakulnak ki áttétek, addig jó esélyem van a gyógyulásra. Le kellett állnom a testépítéssel, ez nagyon hiányzott a mindennapjaimból, de továbbra is úsztam reggelente. Azon gondolkoztam, hogy vállaljam-e a harmadik nagy műtétet, amit 10 nappal előbbre kellett hozni a kitűzött időponttól, és az orvosok számára is elég bizonytalannak tűnt a sikere. Nagyon jó volt, hogy akikkel megosztottam bizonytalanságomat csendben meghallgattak, szinte velem együtt gondolkodtak a hogyan továbbról. Megérezték és megértették, félelmeimet az elkövetkezendő nehéz időszaktól. Ekkor egyértelművé vált számomra, hogy a műtét, ami rám várt csak időleges megoldást fog nyújtani. Abban kellett döntenem, hogy ennek ismeretében vállalom-e azt? Dilemmámat csak nagyon szűk körben osztottam meg. Segítség volt, hogy beszélhettem róla, és hogy meghallgattak, de nem akartak befolyásolni. A döntés szabadságát meghagyták nekem.

A harmadik szakasz a betegség tényleges tudatosulása. Mint ahogy korábban írtam három nagy műtét, három sorozat kemó és két-háromhetente éjszakai mentőhívás, ami sürgősségi ellátásra vitt a sebészetre. Egy éjszaka bevitt a mentő, az ügyeletes fiatal sebészorvos ismerősként fogadott, elkezdett beszélgetni velem. Az első mondata az volt: Maga nagyon beteg. Én azt gondoltam mindeddig, hogy valamit rosszul csinálok, azért jelentkeznek ezek a szörnyű rosszullétek kétheti rendszerességgel. Meghallgattam az orvos tanácsait, javaslatait. Azt is mondta, hogy beszéljem meg az onkológusommal, hogy véleményük szerint a kemoterápia mellékhatásai okozzák rosszulléteimet. Szembesültem a ténnyel, hogy nincs kiút. Minden nap ajándék! – gondoltam. Teszem a dolgom, amíg tudom. Még tudatosabban étkeztem, és minden reggel úsztam, sokat találkoztam a bárátaimmal, rokonaimmal, színházba, moziba mentem, arra törekedtem, hogy fenn tartsam a lelki egyensúlyomat. Egy felemás világban éltem, reménykedtem hátha csoda történik, és nem romlik, hanem javul a helyzetem. El kezdtem újra távlatokban gondolkodni. Elképzeltem, hogy kisunokáimmal még sokáig lehetőségem lesz foglalkozni. Még mindig nagyon jólesett a körülöttem lévők csodálata, és elismerése, valamint barátaim támogatása azzal, hogy szívesen töltötték velem a szabad idejüket.

A negyedik szakasz a gyógyíthatatlanság tudomásulvétele, ez inkább rövid epizód volt, amikor orvosi szótár segítségével lefordítottam az utolsó CT leletemet, amiben egyértelműen benne volt, hogy négy szervemben alakult ki egy hónap alatt újabb daganat. Akkor ennyi az életem! - gondoltam. Tudtam, hogy újra kezdődnek majd a kemoterápiás kezelések. Nem, ezt már képtelen leszek ismét végig csinálni. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy szörnyű éjszaka után elhatároztam, hogy információt gyűjtök, és ennek birtokában döntök arról: hogyan tovább? Amikor erről beszéltem a hozzátartozóimnak, ők egyetértettek velem. Nagyon jólesett, hogy komolyan vettek, és nem kezdték el mondogatni, hogy ne adjam fel. A döntést rám bízták, és nem helyeztek semmilyen lelki presszió alá.

Ötödik szakaszként egy aktív, izgalmas információgyűjtő időszak következett néhány héten keresztül. Családtagjaimnak lelkesen számoltam be mind arról, amit megtudtam. Ők megértően és támogatóan meghallgattak engem. Legtöbbet a Magyar Hospice Alapítvány egyik orvosa segített, korrekt tájékoztatásával. Nagyon fontos mondata volt: Egy gyógyíthatatlan beteg esetében nem csak az élethossza, de annak minősége is szerepet játszhat döntése meghozatalában. Ők tünetkezelést végeznek, nem pedig aktívgyógyítást. E mellett döntöttem. Nagyon jólesett, amikor az utolsó vérvétel alkalmával az onkológián, néhány általam megszeretett nővér és asszisztens azt mondta, hogy jól döntöttem és megértenek.

Most a hatodik halálközeli szakaszomat élem. Bármily furcsa jó a hangulatom, nyugodt vagyok és időnként boldog. Elfogadtam a sors akaratát, és nem küzdök tovább ellene. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt a szorongás, és a bizonytalanság érzésem. Amellett, hogy folyamatosan emelni kell a fájdalomcsillapítók mennyiségét, jól érzem magamat. Olyan, mint amikor egy-egy nagy utazás előtt voltam. Mint akkor, amikor ezekre az utakra készülődve beszéltem róla másoknak, most ugyan ilyen jó, hogy a közelgő halálomról beszélhetek. Hálás vagyok mindazoknak, akik hajlandóak meghallgatni, és meghallani gondolataimat.

Judit lelkisegítőm ebben a legjobb beszélgetőpartnerem. Jókat nevetünk együtt, egy-egy napokban megélt helyzetem komikumán. Kérdeztem tőle, hogy vajon mikor jön majd a félelem, a pánik, ő azt válaszolta: tapasztalatai szerint, akik így felkészülnek az örökéletre, azoknál nem jön. Ez megnyugtat.

Folytatom.

Úgy véltem nagyon keveset tudok a betegségemről, nem vagyok az a típus, aki önmagát diagnosztizálja, és feltúrná az orvosi szakkönyvtárat, hogy kiképezze magát. Az utolsó hónapokban mégis erre kényszerültem. Tulajdonképpen a ChatGPT segített, ebből tudtam meg, hogy amit én csupán időleges, múló fájdalmakként tapasztaltam magamon, az valójában a különböző helyeken felbukkanó daganatok tünetei. Ezeknek addig nem tulajdonítottam jelentőséget, és egy-egy kontrollvizsgálat során el is felejtettem említeni az onkológusomnak. De miért is mondtam volna, hiszen az orvosok sem fordítottak túl sok időt a velem való kommunikációra. Küldtek ide-oda vizsgálatokra, egykét szóval megmondták az eredményeket, de hosszabb felvilágosítást és magyarázatot nem igen kaptam, sem az előttem álló vizsgálatok céljáról, sem a műtétek lefolyásáról. Mondhatnánk, mind ez az orvoshiányból eredő túlterheltség velejárója. De szerintem ez itt Magyarországon az egészségügyi munkaszociológia tudatosan kialakított formája. Ebből adódóan érezzük betegként, hogy csupán egy ágyszám, egy eset vagyunk, még akkor is, ha kedvesek hozzánk.

Minden kórházi bent fekvésem során a hozzátartozóim lelkemre kötötték, hogy kérdezzek! Én próbáltam, de a kérdéseimre csak rövid, tőszavas, lezáró válaszokat kaptam, amiben benne volt a kimondatlan sürgetés, a még kisem alakult beszélgetés befejezésére. Többször voltam kint az USA-ban rendelőintézetekben. Az ottani kötődésem kapcsán egy időben több könyvet is olvastam az északamerikai életmódról, kultúráról. Köztük volt egy 1960-as években íródott mű a Világjárók sorozatból. Sajnos a címére már nem emlékszem, de a tartalmára annál inkább. Egy magyar orvoskutatóházaspár USA-ban töltött 2 évének tapasztalatairól szólt, amelyet a feleség vetett papírra. Ezek egyike az volt, hogy az amerikai orvoskollégák milyen sok időt töltenek a betegekkel, acélból, hogy betegségük sajátosságait, és rájuk váró beavatkozásokat pontosan elmagyarázzák számukra. A beteg mielőtt a beleegyezését adja a műtétbe, vagy a vizsgálatba, tisztában van azzal, hogy az mi célból, milyen módon fog történi, és ő mit fog érezni és milyen kockázatai vannak? A diagnózis közlése is nyugodt körülmények között legtöbb esetben a beteg, és az ő kísérője kizárólagos jelenlétében az orvosi szobában történik. Mindezt a beteg iskolázottsági szintjének figyelembevételével adják elő. Az írásban adott ambulánslapok és zárójelentések a beteg számára érthető módon vannak megfogalmazva, mert ha a tájékoztatás a beteg szerint nem volt kielégítő, simán beperelheti a kórházat, és azt a pert meg is nyeri. 

Ezzel szemben nálunk ezek az írásos betegdokumentumok tele vannak latin és orvosi kifejezésekkel, nehogy a szakmán kívüli bárki megértse. De sokszor fordult elő, hogy az orvosokkal történt rövid kommunikációm során meg kellett kérdeznem, hogy amit mond, az mit jelent? Ilyenkor gyakran tapasztaltam, az arcukon megjelenő pillanatnyi feszültséget, amit kíváncsiskodásommal váltottam ki. Nem írom le azokat a számomra nehéz és megalázó helyzeteket, amit az öt év során végig éltem, mert voltak nagyon jó tapasztalataim is, de sajnos ezek voltak kisebb részben.

Leginkább a beteg számára érthetetlen nyelvezet az, ami felháborít a magyar gyakorlatban. A viziteken legtöbb esetben úgy tárgyalnak a betegek lábánál az orvosok, mintha akiről szó van, az egy értetlen gyerek, vagy szellemileg fogyatékos volna. Róla van szó, az ő gyógyszerezeséről, kezeléséről, amihez neki semmi köze, csupán alávetheti magát annak, amit döntöttek. A harmadik nagy műtétem előtt telefonon hívott fel egy asszisztens, és közölte a biopszia (szövetminta vizsgálat) eredményét és a műtét szükségességét, valamint azt, hogy ennek időpontjáról hamarosan értesítést kapok. Szerettem volna egy orvossal is beszélni, amikor ezt kértem, éreztem hangjában a méltatlankodást, és hogy ez nem helyénvaló. Nem részleteszem az orvossal való találkozásom megalázó körülményeit. Ilyenkor arra gondoltam, hogy messze vagyunk még a hétköznapokban is megvalósuló demokráciától. 45 éven át fizettem az egészségügyi hozzájárulást, és nem egy szolgáltatást kapok érte, ami ténylegesen a szó valóságos értelmét fedi, hanem kegyet gyakorolnak, és mindenben mások döntenek rólam. De volt számomra kellemes tapasztalat is. Mikor már körülbelül 15. alkalommal vitt be éjszaka a mentő a sebészetre, ahol már ismertek, a fiatal ügyeletes orvos elkezdett beszélgetni velem. Ő volt az első 4 év után, aki egyenrangú emberként állt velem szóba, és aki három mondatnál többet mondott. Tanácsokkal látott el, hogy hogyan vészeljem át ezeket a helyzeteket.

Az esetek jelentősrészében azt tapasztaltam, hogy az orvosok nem tudnak a betegekkel egyenrangú síkon kommunikálni. Ez nem az ő hibájuk. Nincsenek felkészítve rá. Az egyik közeli ismerősöm fia most végezte el az egyetemet. Az idén ősszel kezdett rezidensként dolgozni. Tőle tudom, hogy az ’orvos-beteg kapcsolati előadásokon’ az egyetemitanárok a legnagyobb hangsúlyt arra fektetik, hogy a hallgatókban kialakítsanak egy felsőbbrendűségi érzést és tudatot. De hogyan is várhatunk egyenrangú kommunikációt azoktól, akiknek maguknak sincs lehetőségük egyenrangú emberikapcsolat megteremtésére a munkahelyükön, idősebb vagy magasabb beosztásban lévő munkatársaikkal. Tudomásom szerint hazai társadalmunkban egyetlen ágazat az egészségügy, ahol még mindig csendőrpertu a szokás. Vagyis az idősebb és magasabb rangú orvos tegezi az alacsonyabb vagy fiatalabb társait, de őt azoknak magázni kell. A mérnökképzés során minket a tanáraink az első naptól kezdve kollégáknak szólítottak és magáztak. A munkahelyre belépve, pedig az idősebbek elvárták, hogyha ők tegeznek, akkor viszonozzuk azt.

Ideje megszüntetni az orvosbárói rendszert, hallottam a közelmúltban a YouTube-on egy interjúban. Ez nem csak a kollegiáliskapcsolatokban lenne fontos, hanem a beteg-orvos kapcsolatokban is. Mert, ha a beteg nem elég önérvényesítő, gyerekként kezelik. Valóságos helyzetét nem mondják meg neki, még akkor sem, ha szellemileg még ép. és felfogná az üzenetet. Helyette a hozzátartozót tájékoztatják, aki vagy elmondja, amit hallott, vagy ő is téves kíméletből szépíti a kilátásokat.

A betegként való kiszolgáltatottság érzését egy orvosoknak tartott konferencián, ahol előadást tartottam, néhány hozzászóló maga is megerősítette. De a valóság az, hogy ők nem is a beteget féltik, hanem önmaguk félnek attól, amit esetleg az igazsággal való szembesülés a betegnél kivált. Ami jóesetben lehet megértő beletörődés, megnyugvás, rosszabbesetben hisztérikus sírás, kiabálás. De bármilyen megnyilvánulást is tapasztalunk betegünknél mindegyik emberi, az igazság elmondása pedig emberséges, a félrevezetés és hitegetés pedig embertelen.. A beteg reakciójánál nem kell mást tennünk, mint némán jelen lennünk. Neki ez a legnagyobb támogatás.

Folytatom.

Néhány hónappal ezelőtt célegyenesbe fordultam. A végcélom itt a földi létben a halál. Hitem szerint, utána egy másfajta lét kezdete jön az örökkévalóságban, amiről semmit sem tudunk biztosan, de éppen ez különbözteti meg a hitet a tudástól. Eddigi írásaimban többnyire a tanácsadói munkám során megélt tapasztalataimat osztottam meg olvasóimmal, most pedig arról írok, miként élem meg a halál felé vezető utat. Szándékom, egy sorozat keretein belül leírni mindazokat a dolgokat, amelyeket megélek. Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de végül lelki segítőm Judit, - aki több mint 20 éven keresztül támogatta a haldoklókat, valamint családtagjaikat lelkigondozóként -, győzött meg a téma fontosságáról. Ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy életünk két legnagyobb eseménye a születés és a halál. Minden élő ember keresztülmegy ezen a folyamaton. Amíg a gyermek születésére, mint eseményre készül ez egész család apraja nagyja 9 hónapon keresztül, addig a halállal, ha lehet, nem foglalkozunk. Létezéséről vajmi keveset beszélünk. Sokan ízléstelennek tartják a témát felhozni, egy munkahelyi, baráti, vagy családi beszélgetés keretein belül. Erről már írtam egy korábbi cikkemben, édesapám halála után.

A várandóság és a születés, valamint a csecsemőgondozás bővelkedik szakirodalommal, ami a szülők számára sok hasznos útmutatással szolgál. A halál szakirodalma ennél lényegesen szerényebb, és a témához kötődő írások többsége a szakembereknek szólnak. Pszichológusoknak, lelkigondozóknak ad tanácsokat. Ebből adódik, hogy családtagjaink, barátaink jelentős része zavarban jön, hogyan is viszonyuljon hozzánk akiknek a perspektívája a halál, és az utána következő létezés valamilyen formája, ha hívő emberek vagyunk. Úgy vélem lényegesen nehezebb a dolguk azoknak az embertársainknak, akik materiális síkon gondolkoznak a földi létről, mert ők nem tudnak halál utáni perspektívát felállítani.

Négy hónappal ezelőtt döntöttem a passzív eutanázia mellett. Addig fogalmam sem volt arról, hogy erre mindenkinek joga van hazánkban. Ennek előzménye az volt, hogy lemondtam a negyedik kemoterápiás ciklusomat. Öt évvel ezelőtt kezdődött nálam a rák, túl vagyok három életmentő műtéten, és háromszor 12 kezelésből álló kemoterápián. A harmadik kemoterápiai ciklus után szünetet kellett tartani, mert annyira súlyosak voltak a mellékhatások, aminek következtében félő volt, hogy nem a rákba, hanem a kezelés mellékhatásaiba fogok belehalni. Amíg egészséges voltam, példás életet éltem. Mindennap aktívan sportoltam: testépítést, jógát, úszást. Nyaranta rendszeresen túráztam, hegyet másztam. Odafigyeltem az étkezésemre is. Semmilyen káros szenvedélyem nem volt. Nyugodt kiegyensúlyozott embernek tartom magamat.

Amikor felállították a diagnózisomat csodálkoztam, miként lehet, hogy rákos vagyok? Hiszen annyira egészségesen éltem. Mondtam is az orvosnak. Ő csak ennyit válaszolt, hogy genetika. A mai napig hálás vagyok az egyszavas magyarázatáért. Óriási súlyt vett le a vállamról. Nem kellett önmagamat okolni a betegségemért. Ezután azonban jöttek a barátok és a kórház pszichológusa, akik újra és újra megpróbálták bennem megtalálni az okát annak, hogy megbetegedtem. Gondolkodás és életmódváltás! - adták ki a jelszót. Nekiláttak, hogy meggyógyítsanak. Órákat gyötörtek rábeszélésükkel. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy Tünde te meg tudod magad gyógyítani, és meg is fogod! Példaként elmondta annak a rákos ismerősének az esetét, aki 3 hónapra elvonult egy sötét szobába, ahol meditált naphosszat, és visszanyerte egészségét. A liftben egy ismerősöm, közölte, hogy minden fejben dől el. A másik barátnőm, negyven napon keresztül transz és hipnózis technikával próbálkozott. Egy órán keresztül mondta, hogy mit, hogyan képzeljek el. Vagyis, hogy a rákos sejtek és az egészséges sejtek csatáznak egymással, és az egészségesek megsemmisítik a rákos sejteket. Voltak akik, különféle csodaszereket és gombákat ajánlottak. Vége hossza nem volt a kéretlen segítők, gyógyítási szándékainak. A kórház pszichológusa közölte velem, hogy rengeteg az elfojtás bennem.

Miért voltak ezek a jószándékú segíteni akarók számomra rendkívül kellemetlenek? Azért mert azaz érzés keletkezett bennem, hogy én vagyok a hibás a betegségem kialakulásáért, és csupán akarnom kell a gyógyulást. Azért nem gyógyulok, mert valójában nem akarom. Ez a gondolat lelkileg nagyon megterhelt. Lelkiismeret furdalást és bűnösség érzését generálták. Leginkább a pszichoterapeuta akasztott ki. Mivel én is segítő területen dolgoztam, sok száz óra önismereti kurzuson vettem részt, ennek keretében feldolgoztam a korábbi lelki sérüléseimet. Most már csupán emlékként élnek bennem, és nem kötődnek hozzá érzelmek. Mivel mosolyogva beszéltem életeseményeimről, ő kijelentette, hogy ez nem helyénvaló, érzelmekkel átitatottan kellett volna beszélnem róla. 4 terápiás óra után le is mondott rólam.

Na de milyen magatartás megnyilvánulások voltak azok, amelyek jól estek a körülöttem lévőktől? Amikor az orvos közölte velem, a vizsgálat után, hogy daganatom van, amit mielőbb el kell távolítani, felfogtam és tudomásul vettem. A váróhelyiségbe kiérve elmondtam Andrásnak, aki elkisért a vizsgálatra. Ő nyugodtan végig hallgatott, és csak annyit kérdezett: Akkor most mit kell tenned? Nagyon jól esett Eleonóra húgom reakciója is, aki ezt mondta: Mostantól új fejezet kezdődik az életünkben, én mindenben segíteni foglak, ami rád vár. Vagy amikor a barátaim egy része biztosított arról, hogy amiben kell segítenek, csak szóljak.

A betegségemmel való küzdelem során, nekem nagyon fontos volt, hogy akinek elmondtam az nyugodtan, komolyan fogadja. Hogy azt érezzem, hogy számíthatok a lelki támogatására. Rendkívül bántottak és fájdalommal töltöttek el, amikor valaki azt mondta: Ez nem igaz, ezt nem tudom elhinni, te nem lehetsz beteg, biztosan félre diagnosztizáltak. De az sem esett jól amikor Csilla barátnőm zokogva fogadta a hírt. Meg is kérdeztem tőle: Most én vigasztaljalak téged? Remélem ezen élményeim megosztásával segíteni tudom azokat, akik súlyos beteget ápolnak, vagy a halálhoz vezető úton kísérnek valakit, aki fontos a számukra.

Folytatom.

Hosszú évek óta Angliában bébiszitterként dolgozó kliensem panaszolta; hogy kisiskolás unokáját a menye nem engedi el vele sehová, amikor haza jön látogatóba. Az iskolába is csak a fiával együtt mehet el érte, amikor a menye nem tudja elhozni a kislányt. A 7 éves gyerek még nem utazott tömegközlekedési eszközön, mondják a szülők, és ezért neki sem engedik meg, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe. Amikor az iskolai szünetben két napot az unokájával tölthetett, és megbeszélték, hogy a kicsi nála is alhat, este nagy csomagokkal megérkezett az egész család. Számára ekkor esett le a tantusz, hogy nem csak az unoka fog nála aludni, hanem a szülei is, és másnap tőle mennek dolgozni. A kicsi arra van trenírozva, hogy senkivel nem szabad szóba állni, akit nem ismer. Így nem győzött magyarázkodni, hogy miért nem köszön az ő ismerőseinek, és nem válaszol azok kérdéseire, amikor sétaközben velük találkoztak. Kliensem kezdeményezte, hogy engedjék ki vele a nyári szünetbe Angliába, ahol Londonhoz közeli településen szép családiházban él. A fia és a menye azt válaszolta; hogy Gréta 18 éves koráig nem mehet ki hozzá.

Engem még arra tanítottak, hogy mindenkinek köszönni kell a lépcsőházban, valamint a szüleim ismerőseinek is, ha pedig kérdeznek, akkor arra illedelmesen válaszoljak. Amikor erről beszélgettem egy háromunokás ismerősömmel, ő teljes mértékben egyetértett az ügyfelem menyének a nevelési módszerével. Ugyan akkor elismerte, hogy ő már ebben az élet korában szülőifelügyelet nélkül bandázott a Teleki téren kortársaival. De hát ő fiú volt, és én azért gondolkodom másként, mert nekem nem voltak lányaim csak fiaim. A lányait ő is féltette, 17 éves korukig vitte mindenhová őket. Elmagyarázta nekik, hogy senkivel nem szabad szóba állniuk, senkinek nem szabad segíteniük az utcán. Mert az öregnéni először csak a bevásárló kocsi villamosról való leemelését kérni, az után pedig, hogy segítsenek haza vinni a csomagjait, végül megkéri őket, hogy menjenek fel hozzá elmosogatni. Megdöbbenve hallgattam az érveit.

Akkor én valamit rosszul csinálok? Vagy magam is rosszul lettem nevelve?

3 éves fiú unokámmal leültünk a villamoson, két idős hölggyel szembe, akik kedvesen megszólították, és kialakult egy beszélgetés közöttünk, ahol az unokám vitte a prímet. A hölgyek néhány megálló után leszálltak, és kölcsönösen integettünk egymásnak a tovább induláskor. Megdicsértem a kisunokámat, hogy milyen szépen beszélgetett. Ragyogott a szeme, hallva elismerésemet. A másik két eset a játszótéren történt. Egy kisfiú elesett és az édesanyja vigasztalta, az alig két éves Kolos, odaszaladt, és elkezdte simogatni, a nála kétszer idősebb eddig ismeretlen játszótársát. Néhány hónappal később Kolos egy apukához szaladt oda, amikor elesett a totyogó kislánya, és az ijedségtől hatalmas sírásba kezdett. Nincsen semmi baj? - kérdezte a papát. Kolos szüleivel nemrégiben költözött vissza egy közel-keleti országból, ahol megszokták, hogy ha elmegy mellettük egy idősebb ember, Allah áldását kéri a kicsire, és nemegyszer szóba is elegyedik velük.

Körülbelül 8 hónapja hallgattam a rádióban, egy szociológiai felmérés ismertetését. Ennek keretében azt vizsgálták, hogy hány éves kortól engedik egyedül elmenni az iskolába a gyerekeket. Nyugateurópában ez átlagosan 10. életév betöltése után kezdődik, Keleteurópában általában 12 év után, hazánkban 12-13 év után.

Természetes, hogy féltjük a gyermekeinket és unokáinkat, hiszen annyi szörnyűségről hallunk. Valószínű a világ nem lett se jobb, se rosszabb az utolsó 60-70 évben. Csupán egy-egy gyermekek ellen elkövetett atrocitás híre, akár másodpercek alatt bejárja az egész földkerekséget. Régebben ezek ez események nem terjedtek tovább az érintett közösség földrajzi határánál, ezért lényegesen kevesebb volt a számuk azoknak a rémísztő híreknek, amelyek a szülőkhöz eljutottak. Vagyis, amíg egy szülő a múlt század közepén, a gyerekei nevelése során békeidőben évente 5-10 ilyen hírről tudott, ma körülbelül 1 hónap alatt kénytelen ennyivel szembesülni. 18 év során 60 évvel ezelőtt átlagosan: 135 volt a számuk, ma pedig 12-szer több, átlagosan: 1.620 elrettentő hírrel találkoznak a szülők. Ez tizenkétszeres pszichés nyomást jelent, ami hatalmas terhelési többlet. Nem lehet csodálkozni, hogy némely szülő megpróbálja inkubátorban tartani felnőtt koruk eléréséig gyermekeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy egy régión belül nem az esetek, hanem a nyilvánosságra kerülő történések száma is növekedett. Ami mindenképpen pozitív. Hiszen így lehet ellenük tenni.

Kérdés hogyan lehet felkészíteni gyermekeinket az esetleges atrocitások, abuzálások elkerülésére? Semmi féleképpen sem az elzárással, az állandó felügyelettel és kisérgetéssel. Hiszen ezek a gyerekek nem tanulják meg a számukra óvatosságot kívánó helyzetek, kapcsolatteremtési kisérletek felismerését, az itt szükséges önérvényesítő viselkedés elsajátítását. Késleltetve, fiatal felnőttként sétálnak be csapdahelyzetekbe, vagy válnak szorongó, visszahúzódó felnőttekké. Egy négy gyermekes evangélikus pap családjában fordult elő, hogy a feleségével azon az állásponton voltak, miszerint ők csak vallásos környezetben fordulnak meg, és gyermekeik kizárólag tisztességes szándékú, hozzájuk hasonló körben mozognak. Ezért a szülők tudatosan kerültek minden olyan témát, ami véleményük szerint erkölcstelen. A  most húszaséveik elején járó gyerekeik az anya és az apa szerint; a leg lehetetlenebb csoportok tagjai,  barátaik és párjaik pedig olyanok, akiket nem hozhatnak haza a szülői házba. 

Nagyon fontos a kisgyermek és a szülő bizalmi kapcsolata, vagyis hogy a kicsik merjenek szüleiknek beszélni, azokról a hatásokról, amik környezetükben érik őket. Vegyük komolyan, amit mondanak, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy része ennek a képzelet szülötte. Ezek mögött lehetnek vágyak, félelmek. Nem mindig csak az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy miért mondja, hogyan mondja azt nekünk. A gyerekek akkor nyílnak meg, ha érzik, hogy csak rájuk figyelünk. Ez most az ő idejük. Tudatosan teremtsünk minden nap, csendes beszélgetős időszakot.

Az utóbbi időben tanácsadás során több olyan esettel is foglalkoztam, amikor gyerekeiknek még középiskolás korukban, a szüleik írták meg a házi feladataikat. Ezek a fiatal felnőttek elmondták, hogy azokból a tantárgyakból, amelyek kevésbé voltak fontosak a számukra, a házi feladataikat a szüleik írták, hogy ők a felvételi tantárgyaikra tudjanak koncentrálni. A szülők jól képzett, több diplomával rendelkező emberek voltak. Minden esetnél az érintettek nagyon rossz emlékként őrizték meg, ezt a fajta szülői segítséget, és úgy gondolják, hogy ez a mai napig hatással van a teljesítményükre, kapcsolatukra.

Gábor rezidensként dolgozik, néhány éven belül sebész lesz. Az édesanyja egyedül nevelte őt, és igyekezett mindent megadni számára. A magyar házifeladatait is ő írta. Máig büszke is a mama arra, hogy a szülői értekezleten az irodalom tanára, el volt ragadtatva fia teljesítményétől, és az írás területén is nagy karrier lehetőséget látott nála. A mama csendben bezsebelte az elismerést, ami valójában neki szólt. Gábor a legjobb módú családok gyerekeivel tudott versenyezni öltözékében, használati tárgyaiban. Édesanyja arról panaszkodott, hogy nem érti, a fia miért ilyen motiválatlan. Diploma átadásakor egy lakás árát kapta ajándékul, hogy nézzen körül a lakáspiacon, de több év óta erre sem hajlandó. A pénz lassan a felét éri, úgy felmentek a lakásárak. Gábor saját bérelt lakásba költözött, egyre kevesebb dolgot oszt meg mamájával az életéről. A mamának fáj, és érthetetlen a fia eltávolodása.

Dóra egy multinacionális vállalat marketing igazgatója. Édesapja orvos, édesanyja egyetemi tanár. Arról beszélt nekem, hogy borzasztóan stresszel minden nyilvános szereplésnél. A munkaköréhez tartozik szakmai cikkek megírása is, ezek a legszörnyűbb feladatai. Iskolás évei alatt, amikor megírta a házi dolgozatait és megmutatta édesanyjának, az fogta, összegyűrte, és a papírkosárba hajította, majd nagy buzgalommal oda ült a számítógép elé, és kerekített egy tökéletes fogalmazást. A kinyomtatott példányt pedig oda adta neki, hogy ezt most már beadhatod. Dóra a föld másik oldalára menekült szülei elől, Kanadában él.

Dávid egy jó nevű ügyvédi irodában készült a jövőjére. Másfél éve végezte el a jogot, amikor alvászavarai alakultak ki, és minden új helyzetben folyt róla a veríték annyira, hogy a ruhái is átnedvesedtek. Szülei nem értették mi a baja. Középiskolás korában az édesapja készítette el a matematika házifeladatait, a mamája írta meg az irodalom fogalmazásait, hogy ő a felvételi feladatokra orientálódhasson. Mindene megvan; lakás, autó, tartalék bankszámla. Amikor megmutatta ügyvéd anyjának egyik védőbeszéd fogalmazását, az hisztérikus ordítozásba kezdett, hogy ez egy nulla, ezért kár volt elvégeznie az egyetemet. Dávid ezek után ott hagyta az ügyvédbojtárságot, elment egy nagyvállalathoz logisztikai ügyintézőnek. A szüleivel közös házban lévő lakásából is ki akar költözni. A szülők hálátlannak tartják, és érzelmileg zsarolják.

Mindhárom eset azt mutatja, hogy a szülők a házifeladat átvállalásával elragadták gyermekeiktől a feladattot, kiszorították őket annak teljesítéséből. Megfosztották gyerekeiket a jól végzett munka örömétől. Rákényszerítették őket, hogy egy általuk meghatározott szűk mezsgyén haladjanak, ahol ők határozták meg a célt is. Több diplomával természetes módon, a házifeladat megírásával a középiskolás szint felett teljesítettek, az elismerés valójában nekik szólt, és ők magukra lehettek büszkék, nem a csemetéikre.

Nagyon méltatlan dicsőség ez. Kérdés miért van erre szüksége egy szülőnek? Miért áll be abba a csoportba versenyezni és learatni a babérokat, ahol nála lényegesen alacsonyabb szintű ismeretekkel bírnak gyermeke osztálytársai? Mert a gyerek terhelésének csökkentése úgy gondolom, csak ürügyül szolgál. Az is felvetődik, miért hozza ilyen helyzetbe saját gyermekét? Hiszen a dicsőség nem a gyereké, ezt mind a ketten jól tudják. Átverik a tanárokat, az osztálytársakat.

A gyerekükön keresztül jutnak örömhöz, elismeréshez, ugyanakkor megfosztják őket ettől. Elrabolják a siker érzését a tulajdon gyerekeiktől, miközben azzal szépítik a dolgot, hogy mindezt értük teszik. Ez az önbecsapás csapdája. A közös bűn összeköt, majd egy idő után szétválaszt.

Atomizálódnak a családok, csökken a kötődések száma és mértéke, ezzel párhuzamosan pedig növekszik a szorongás, az embereknél. Gyakori téma ez a segítőfoglalkozásúak, - szociálismunkások, pszichológusok, szociológusok körében.

Jól emlékszem arra a kis öntöttvas lábaskára, amelyben nagyanyám a rántást készítette gyerekkoromban. Ez még nagyapád öreganyjáé volt, - vagyis az én szépmamámé – mondta minden alkalommal, amikor elővette. Azt hiszem a mai lakásokban, már ritkán találunk ősöktől örökölt használati tárgyakat, vagy bútorokat.

A fogyasztói társadalom folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy cseréld le, vegyél újat, amiből csak lehet. Versenyt alakítanak ki e téren is az emberek között. Használati tárgyainkat eleve úgy állítják elő, hogy azok, ha elromlanak, már nem javíthatók. Dobjuk ki, szerezzünk be helyettük szebbet, jobbat, menőbbet. Még az új épületeket is csak 60 évre tervezik. Így, maximum két generációt tudnak kiszolgálni, utána majd robbantással lebontják őket. A beköltözők unokái itt már nem élhetnek. Judit barátnőm többször emlegeti férje nagymamáját, aki rájuk hagyta körülbelül 100 éve épült belbudai függőfolyosós kis lakását. Ide azután költöztek, miután kirepültek felnevelt gyerekeik, és úgy gondolták, hogy kettejüknek a férjével elegendő ez is.

A tárgyaknak is lelkük van. - tartják a japánok, és a lelkek összekapcsolódnak. A mi kultúrákban erre nem gondolunk, ugyan akkor amikor kezünkbe veszünk egy olyan tárgyat, ami már eltávozott szüleinkké, nagyszüleinkké volt, egy láthatatlan lelki kapocs jön létre közöttünk a tárgyon keresztül azzal, hogy eszünkbe jutnak.

Ehhez hasonló, amikor mi magunk gyűjtünk emlékeket, azokról a helyekről, ahol életünk során megfordultunk. Az örökösök számára mindez lehet, hogy értéktelen kacat, és kidobásra kerül, de a tulajdonosának érték, mert kellemes napokat, érzéseket idéz fel, és ezek jelen lelkiállapotát is befolyásolják.

Visszatérve azokra a tárgyaktra, amelyek őseinktől származnak; ezek a gyökereinket is jelentik. A múltunk ismerete fontos. Saját identitásunk csak múltunk, felmenőink ismerete birtokában teremthető meg. Mi végből vagyunk e világban? Honnan jöttünk, mi a jelen- és a jövőbeni feladatunk, vagyis merre tartunk? Ezek olyan kérdésék, amelyek a személyiség stabilitását és biztonságérzetét adják. Mert, ha erre nem tudjuk a belső választ, lebegünk, talajt vesztett közegünkben. Ha valaki mindent likvidál a múltjából, nem lesz mire támaszkodnia, és honnan elrugaszkodnia.

Egyik kliensen arról panaszkodott, hogy 45 évesen új párkapcsolata alakult ki. A barátnője amikor hozzá költözött, minden egyes tárgyra vonatkozóan, ami a lakásban volt megkérdezte, honnan, illetve kitől van. Ezután az úrnak el kellett tüntetnie, ami a korábbi 10 éves kapcsolatából származott. Új párja szerette volna kitörölni nála ezt az időszakot. Mit ért el vele? – Azt, hogy kedvese nem a tárgyakon keresztül élte meg a múlt szép emlékeit, hanem havonta felhívta titokban elődjét.

Múltunkkal együtt vagyunk kerek egészek. Legyenek azok jó, vagy rossz emlékek. Ha tudatosan nem engedjük előjönni őket, majd jönnek akkor, amikor a legkevésbé van rá szükségünk, vágyak, félelmek, szorongások formájában.

Akinek idős ismerősei vannak, tapasztalhatja, hogy milyen sokat beszélnek a múltról. Ennek oka, nem csak a távlatok lerövidülése, a hosszútávú célok kitűzésének fizikai és időbeni korlátja, hanem a múltból merítik az erőt, és biztonságérzetet, a jelen feladataival való megbirkózásukhoz.

A múlt fontos tényezője jelenünknek. Beszéljünk őseinkről, múltunkról gyerekeinknek, unokáinknak! Fiatalként kérdezzük nagyszüleinket, szüleinket arról, amit tudnak a család történelméből, addig, amíg van rá módunk!

Ne tekintsük kacatnak azt a néhány ránk maradt tárgyat, ami még nagyszüleinkké, dédszüleinkké volt! S ha a párunk nem érti, mi a csodának őrizgetjük őket, magyarázzuk el neki, miért fontos ez számunkra! Mert, ha tudjuk, honnan jövünk, akkor tudni fogjuk azt is, merre menjünk tovább.

Tanácsadóként a harmadik nagy gazdasági válságidőszakot élem meg. Mindegyiknek más volt a kiindulópontja és oka, ugyan akkor vannak közös vonásaik. Ezek a következők:

• válságot megelőző túlfűtött optimizmus
• hirtelen bekövetkező lejtmenet, időnként kismértékű felpattanással
• mindenkit érintenek
• a cél és irány elvesztése, új keresése
• a munkatársaknál eluralkodó válsághangulat
• a teljesítményt blokkoló stressz

A ciklikusság a kapitalista gazdaság sajátossága, (1990-től Magyargazdaság is e-ként működik, még ha sokan meglepődve fogadják, amikor ezt előadásaim során kimondom.) az elmélet kidolgozása Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjev (1892–1938) szovjet–orosz közgazdász, cikluskutató nevéhez fűződik. Tudományos megállapításait több esetben is cáfolták, legutoljára 2018 –2020 között harsogott a média a folyamatos fejlődésről, amelyet a politikusok még felerősítettek, magabiztosnak látszó nyilatkozataikkal. Ez a csalóka és önámító magatartás, a válság idején is elszakad a realitástól, a lejtmenet kis felpattanásait gyors fellendülésnek vélik, és konjunktúrára számítanak. A komolyabb közgazdászok ugyan vitatták a folyamatos fejlődés lehetőségét, de az ő hangjukat elnyomta az illúziókban ringatózó hangos többség. A konjunktúra csúcsára és a recesszió indulásának néhány hónapjára, a túlfűtött optimizmus a jellemző, amelyre még jól emlékezhetünk. Az enyhe recessziós tünetek, a gazdasági változásokkal tudományos szinten nem foglalkozók számára ekkor még nem érzékelhetők. A fejlett gazdaságú országok, jelentős részben, (köztük az EU centrum országai) ekkor már kezdték behúzni a kéziféket, csökkentették a beruházásaikat, és az állami kasszából a pénzkiáramlást. Sajnos ezek között nem szerepelt hazánk. Sőt kedvezményes hitelfeltételekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal, tovább fűtötte a gazdaságot, ezzel fokozva az állami és vállalati pénzkiáramlást. Ennek következményeként, az államot és a magyar vállalatok jelentős részét a válság felkészületlenül érte. Előrelátó vállalati gazdálkodás esetén a fellendülés a stabilizáció, a konjunktúra pedig a tőkefelhalmozás időszaka kellene, hogy legyen. Az ezután következő recesszió, de még inkább a depresszió időszaka, a felhalmozott tőke befektetésének ideje. A válságra felkészületlen vállalatok, ugyanis a recesszió alatt elkezdenek a túlélésre játszani. Hasonlóan gyenge versenytársaikkal árversenyre kelnek, és kölcsönösen tönkreteszik egymást. A tulajdonosoknak kimenekülési lehetőség a cég eladása, de ha ez nem sikerül, és az adóságok felhalmozódnak, bekövetkezik a csőd, és a cég felszámolása. Ez legtöbb esetben a depresszió időszakára esik.

A felhalmozott tőkével rendelkező, stabil vállalatok a recesszió időszakában is tartják áraikat, de e mellett teljes szervezetátalakítást (racionalizálással egybekötött szervezetfejlesztés) is végeznek. A siker záloga a passzív túlélési politika helyett, piaci körülményekhez való gyors alkalmazkodás, a vállalat struktúrájának átalakítása, új termékek, szolgáltatások bevezetése, a veszteséges tevékenységek azonnali megszüntetése. Számukra a depresszió időszaka már egy előrehozott fellendülési időszak. A csődbement versenytársak vevői és beszállítói hozzájuk fordulnak, forgalmuk megnövekszik, valamint előnyösebb beszerzési, beruházási feltételeket tudnak maguk számára kialkudni. Ekkor kínálkozik a legkedvezőbb lehetőség, más vállalatok olcsó felvásárlására, vagy csődbe ment vállalatok eladásra kínált termelőberendezéseinek megvételére.

2018-ban egyik ügyfelem német cég megvásárlására készült. A tárgyalások már három éve folytak a tulajdonossal. Közösen mérlegeltük a lehetőséget. A gazdasági pörgés arra utalt, hogy közeleg a válság, ezért úgy döntött, hogy kivár. Amikor beütött a covid járvány, 24 óra alatt átszervezte a cégét. Egy élvvel később lényegesen kedvezőbb feltételekkel jutott a még meglévő német céghez. Ezzel párhuzamosan néhány magyar versenytársa is felkínálta neki a termelési eszközeit, amit szintén megvásárolt. Vállalata a válság alatt is fejlődött. Mondhatnánk, szerencséje van, de ez csak a látszat. A valóság viszont az, hogy túlélési stratégia helyett, cselekszik, átszervez, azonnal igazodik a piac változásaihoz.

Egy elismert kortárs magyar író regényét olvasom. Jól szerkesztett, olvasmányos mű. A történet középpontjában egy érettségi találkozó eseményei állnak. Műfajában szépirodalmi alkotás lenne, ha a párbeszédek nem lennének tele, a nemiaktusra felszólító kötőszavakkal. A negatív minősítő jelzőket az élőlényektől távozó ürülékek és testnedvek szavai jelentik. A pozitív jellemzéseket, pedig az állatvilág szereplőivel határozza meg az alkotó. Szóhasználatában nem mondható rá, hogy szépirodalmi regény. Persze értem én, hogy az író a szereplők párbeszéde során, a mai társadalom kommunikációját akarja hűen visszaadni. Ugyan akkor, felteszem a kérdést: - Más módon nem lehetséges ez? A történet az alpári stílus nélkül is érdekes, a szereplők személyiségének megformálása kitűnő. A szereplők között van orvos, ügyvéd, újságíró, mérnök, vállalkozó, marketingmenedzser, nagyrészt felsófokú iskolát végzett emberek. Szóhasználatuk ennek ellenére színvonaltalan. Ez lenne a mai magyar valóság? A példát szándékosan nem a közmédia szereplőitől hoztam, mert úgy gondolom, ez az egész társadalmunknak csak igen vékony rétege.

Kitől is várhatjuk anyanyelvünk művelését, ha még a szépirodalmi alkotásaink is hemzsegnek a silány kifejezésektől? Az egészséges személyiség az élet minden területén felfelé törekszik, minőségi célokat tűz ki maga elé. A kommunikációban ez mintha fordítva történne.

Vezetők számára tartottunk kollégámmal motivációstréninget. A lapozótömbös táblán ott maradt, az előző napi értekezletük egyik felirata: „A nap során szépen beszélünk!” - alatta; 9 aláírás. Ezt a velünk töltött második napon is betartották. Amikor szóbahoztam, azzal indokolták, hogy nagyon elharapódzott a vállalatnál a csúnya beszéd, amin változtatni szeretnének. Milyen jó, hogy vannak közösségek, ahol már felismerik ezt, és tesznek ellene.

Egy vállalati, vagy hivatali kultúra fontos része, hogy miként kommunikálunk egymással. Ebben pedig jelentős szerepük van a vezetőknek. A magatartásminták, a hierarchiában felűről lefelé terjednek. Mint ahogyan a családon belül is. Ha egy óvodás kisgyermek ’lehülyézi’ az óvónénit, akkor ezt feltehetően a családból hozta, a nagyobb testvéreitől vagy a szüleitől tanulta.

Egy gépsorokat gyártó és szervízelő multinacionális nagyvállalat szervízmérnökei arról panaszkodtak, hogy van egy nemzetközileg is ismert magyartulajdonú vállalat, ahol az egyik üzemvezető köszönés helyett, rendszeresen „B…-meg! - megjöttél?” mondattal fogadja őket. El is nevezték az embert B…-meg Józsinak. A képzésen is így emlegették őt, és azt kérdezték, hogyan kommunikáljanak egy ilyen emberrel? Le kell-e alacsonyodniuk az ő szintjére? A közlés egyszerűségében, mindenféleképpen hozzá kell igazodni. Viszont lehet ezt úgy is tenni, hogy elkerüljük a számunkra nemtetsző, és nem használatos szavakat

Ezek a kifejezések, a közlőnél a feszültségoldásra szolgálnak, ha mi nyugodtak vagyunk, ez kedvezően hat rá és a kapcsolatunkra.

A vállalati kultúra fontos eleme, hogy miként kommunikálunk munkatársainkkal és külső partnereinkkel. Közléseink pedig befolyásolják cégünk brandjét, azaz - milyen képet alakítunk ki magunkról? Ha az összkép kedvező, akkor vonzzuk magunkhoz az embereket, ha kedvezőtlen, akkor taszítjuk, legyenek azok munkavállalók, vevők, beszállítók vagy hatósági személyek. Az udvarias, kellemes magatartás motiválóan hat kéréseink teljesítésére, profitot termel, ami lehet anyagi vagy érzelmi.