Az informatikai forradalom lehetővé tette, hogy az egyetemi oktatás során az előadók elektronikus úton közzé tegyék előadásaik írásos anyagát. A hallgatók már a félév első előadásán nekiszegezik a tanároknak a kérdést, hogy az anyaghoz hozzáférnek-e az interneten keresztül. Kevés olyan előadó van, aki meg tagadja ezt a kérést. Hiszen az internet világában nekik is élni kell a világháló kínálta lehetőségekkel, ha haladni akarnak a korral, és nem akarják, hogy elavult módszerek alkalmazásával bélyegezzék meg őket.

Az egyetemi tanárok némelyike órákat tölt azzal, hogy előadásait érdekes képekkel, film betétekkel tegye élvezetessé, és felvegye a versenyt a mobiltelefonok kínálta érdekességekkel. Mert, ha nem elég érdekfeszítő, amit mond, a mai diákok tüntetően előveszik okostelefonjaikat, iPed-jeiket ezzel fejezve ki érdektelenségüket.

Ezzel nincs is baj, rendjén való dolog, hogy egy előadó azonnal kap visszajelzést hallgatóságától.

A problémát én abban látom, hogy a mai diákoknál nem alakul ki a figyelem megosztás és a tartós koncentráció készsége. Az utolsó 6-7 évben fiatal felnőtteknél gyakran tapasztalom, hogy 3-4 órás tartós figyelem után teljesen kimerülnek, és képtelenek a további szellemi munkára. Ezzel szemben az 30-as és 40-es korosztály nagyobb hányada, akár 7-8 órát is képes az intenzív szellemi tevékenységre.

Néhány évtizeddel ezelőtt a Harvard Egyetemen végeztek kísérlet a figyelemintenzitás, és az emlékezés összefüggésére. A résztvevők számára új információt, 3 különböző módon adtak át. Az első módszer szóbeli előadás volt, a résztvevőknek csak hallgatniuk kellett. A második módszer során, az előadók mondanivalójukat képekkel is szemléltették. A harmadik módszer alkalmával, a második módszert alkalmazták, de a résztvevőket megkérték a jegyzetelésre is. Az első módszer az információ befogadását, és rögzítését kizárólag hallás útján tette lehetővé. A második módszer során ez kiegészült látvány csatornán való információszerzéssel, és emlékezetbe történő rögzítéssel. A harmadik módszer a második módszerhez még hozzá tette a jegyzetelést, vagyis a kinesztetikus rögzítési formát.

Az eredmény megdöbbentő volt. 3 nap elmúltával a kísérleti alanyok közül, akik csak hallás útján rögzítették az elhangzottakat 15%-ára emlékeztek, akik látványinformációt is kaptak a szóbeli mellé 60 %-ra, vagyis 4-szer többre, akik pedig jegyzeteltek is 80 %-ra, ez több mint 5,3-szer több azokhoz képest, akik csak hallgattak.

3 hónap elmúltával az eredetileg kapott információból, akik csupán hallgatták azok 2,5 %-ra emlékeztek, akik képanyaggal kiegészítve kapták az infót ők 45 %-ra, vagyis ennél 18-szor többre, akik pedig jegyzeteltek is 60 %-ra. A hallás, látás és írás együttese 26-szor több információ megmaradást eredményezett a kizárólag meghallgatással befogadotthoz képest.

Valószínű az emlékezés és a rögzítési mód közötti összefüggés, az időtáv meghosszabbításával még nagyobb különbségeket mutatna a látvány és a jegyzetelés javára.

A harvardi kísérlet bizonyítja az írás emlékezetfokozó hatását, nem beszélve egyéb bizonyíthatósági, és újra elővehető hasznán túl.

A jegyzetelés azonban nem csupán az emlékezés mennyiségét és hosszúságát növeli. Hiszen az információ tárolására és megőrzésére a technika ragyogóan használható. Az előadás hallgatása és közben való jegyzetelés fokozza a koncentráció képességet, növeli a figyelemmegosztás, - párhuzamosítás - képességét, valamint fejleszti a lényeg kiszűrésének képességét is.

Ha a jegyzetelni tudás nem követelmény a felsőfokú végzettség megszerzése során, akkor valamilyen más módszereket kell találni a fentebb említett képességek kifejlesztésére, hogy a fiatal diplomás munkavállalók ne merüljenek ki 3-4 órás intenzív szellemi tevékenység során.

Az utóbbi néhány évben megháromszorozódott a cégektől azzal az indokkal távozók száma, hogy a munkahely elvárásait nem tudják összeegyeztetni magánéleti, családi kötelezettségeikkel.

Ezzel szemben munkatársat kereső pályázati kiírások jelentős részében találkozunk a családbarát munkahely megjelölésével. Mit is jelent ez a szó a valóságban, mire számíthat az ilyen céghez jelentkező álláskereső?

Legtöbb cégvezető kérdésemre elmondja, hogy munkatársaik számára a cafetéria keretein belül biztosítanak SZÉP kártyát, a családos kollégáknak nem rendelnek el kötelezően túlórát, illetve a női dolgozóktól csak a törvényben előírt munkaórai jelenlétet várják el, ezentúl pedig tolerálják, ha a kisgyermekes anyuka éppen valami miatt reggel betelefonál, hogy nem tud bejönni dolgozni, vagy később ér be, esetleg korábban el szeretne menni.

A témához kapcsolódóan azok közül az esetek közül írok le néhányat, amelyekkel az utolsó 3 évben találkoztam.

Gábor elismert területi képviselő volt a cégnél, több éve kiemelkedő forgalmat generált az ügyfélkörénél. Erkölcsileg és anyagilag is megbecsülték, amit ő is érzett. A problémák azután kezdődtek, hogy feleségül vett egy másik cégnél hasonló munkakörben dolgozó kolléganőt, akivel egy szakmai kiállításon ismerkedett meg. A házasságkötés után rövidesen megszületett a gyermekük, nem akartak sokat várni a babával, mert ő 42, a felesége pedig 38 éves volt. Jól ismertem Gábort, több képzésemen is részt vett. Egy ideje rendkívül feszült volt, ezért a főnöke lehetőséget teremtett neki, egy coachingra. Ezt megelőzően velem is beszélt, kérte próbáljam kideríteni az okát, és segítsek neki a csökkenő teljesítménye helyreállításában.

A beszélgetésünk alkalmával Gábor elmondta, hogy a felesége nagyon nehezen viseli a 2 hónapos kisfiúkkal való otthonlétet. Korábban key account manager volt egy multicégnél, dinamikus személyiség, és most teljesen kikészült a bezártságban. Az egyik délelőtt felhívta őt a munkahelyen, hogy azonnal jöjjön haza, mert a gyereksírástól annyira kivan, hogy ő elássa a gyereket. Minden nap történik valami otthon, ami nem hagyja Gábort a munkájára koncentrálni. Gábor mérnöki végzettséggel végül egy másik cégnél raktáros munkakörben helyezkedett el, ahol ugyan kevesebbet keres, de kisebb felelősség hárul rá.

Péternek az édesapjával közös cége van, két éve feleségül vette az asszisztensét. A korábban könnyen alkalmazkodó, toleráns kolléganőből, feleségként egy hisztérika lett. Megszületett a gyermekük, és amikor Péter nem ér haza a fürdetési időre, óriási patáliát rendez. Azzal érvel, hogy mind a kettőjüknek egyformán részt kell venni a gyermeknevelésben. Ez úgy került szóba közöttünk, hogy Péter egy vállalati képzés részleteinek megbeszélésére jött délután 5 órára iskolánkba, ami fél hétig tartott. 6 óra után megszólalt a telefonja, és ő megszakítva a megbeszélést kínos magyarázkodásba kezdett. Ezután ez, 10 percenként ismétlődött.

Az elmúlt félév alatt három olyan esetem volt, amikor férfiak mondtak fel a munkahelyükön azzal az indokkal, hogy a család nem bírja el azt a terhelést, amit a munkahely ró rájuk.

Dénes, 21 évesként vette feleségül évfolyamtársát, mert terhes lett és úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Felesége levelezőn folytatta az egyetemet, ő pedig elhelyezkedett egy 3 műszakos munkakörben. Röviddel a gyermek megszületése után kérte, hogy tegyék át olyan területre, ahol csak nappali munkavégzés van. Szerencséje volt, egy csoportvezetői munkakört ajánlottak fel neki. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor egy hónapon belül harmadszor telefonált be reggel, hogy nem tud bejönni, mert a kislánya megbetegedett. Miután az osztályvezető leült vele beszélgetni, és elmondta, hogy milyen fontos a munkája és számítanak a folyamatos jelenlétére, úgy döntött, hogy felmond, mert nem tudja a munkahely valamint az otthon elvárásait egyszerre teljesíteni.

László külföldről jött haza, megnősült és megszületett a gyermekük. Vezetői munkakörben helyezkedett el. Mivel beosztottjai folyamatos műszakban dolgoztak, ezért előfordult, hogy ha valami váratlan esemény történt, akkor egy-két órára szombaton vagy vasárnap is be kellett mennie intézkedni. Ebből otthon folyamatos konfliktusa lett, végül úgy döntött, hogy felmond és nyugodtabb munkahely után néz.

Attila saját szolgáltató cégét fejleszti, 8 éves a cég, éves forgalma megközelíti a kétmilliárd forintot. Az alkalmazottai száma folyamatosan emelkedik, már közel 50 főt foglalkoztat. Felesége besokalt abból, hogy a férje több időt tölt a cége építésével, mint a négy kicsi gyermeke nevelésével. Ő is létrehozott egy céget és közölte a férjével, hogy most már egyenlő jogaik és kötelezettségeik vannak. Attilát az utóbbi évben hetente csak néhány órát látják az alkalmazottai. Otthonról kontrollálja a munkájukat. Telefonon adja ki az utasításokat, és kéri számon a teljesítést. A vezetői arról panaszkodnak, hogy a  telefonos konzultációk esetén gyakran gyerekzsivajt hallanak a háttérbe, és úgy érzik, a főnök csak felteszi a kérdéseit, de a válaszaikra már nem is figyel.

A fenti példák azt mutatják, hogy a családon belüli egyenlő munka- és tehermegosztásra a cégeknek is fel kell készülni és ugyanazokat a kedvezményeket kell biztosítaniuk a kisgyermekes férfiaknak, mint a nőknek. Mert, ha nincs kéznél egy nagyszülő, vagy bébiszitter, akkor a feleségek elvárják, hogy a férjeik ugyanolyan arányban vegyék ki a részüket az otthoni feladatokból, mint ők.

Az emelkedő lakásárak Magyarországon előkészítik a bérlakásrendszer új formájának a kialakulását.

A 90-es évek elején az államnak sikerült megszabadulnia a tulajdonában lévő bérlakásoktól. Az "Antal kormány " alatt a lakások valós értékének körülbelül 15-20 %-át kellett csak befizetniük az államkasszába a benne élő bérlőknek, és ezzel saját tulajdonukba került a korábban bérelt otthon.

Ezzel az intézkedéssel az állam nem csak a tulajdonában lévő ingatlanoktól, hanem azok karbantartási és felújítási kötelezettségétől is megszabadult. Az eladásokból befolyt összeg csekély mértékben enyhítette az állami költségvetés hiányát, de az igazi eredményt a további kiadások megszűnése jelentette.

Erre akkor azért volt szükség, mert a rendszerváltás előtti gazdasági rendszerben a bérlők a családnagyságtól függően az államtól szociális alapon igényelhettek lakást. Ami azt jelentette, hogy ingyen jutottak hozzá, és a bérleti díj is jelképes összegnek számított – nem érte el a havi jövedelem 10%-át sem -. A panel lakásépítés elindításával ilyen módon sikerült a nagyvárosok tömeges lakásigényét megoldani. A városi lakosság 50-60 %-a bérlőként élt az állami tulajdonú lakásokban.

Az eltelt közel 30 év alatt a vidéki lakosság nagyvárosokba áramlása folytatódott, különösen Budapest és az iparilag fejlett városok a célpontjai a lakóhely változtatásnak. Ezért ezeken a településeken folyamatosan a kínálatnál nagyobb kereslettel találkozunk. A kereslet kielégítése ma már piaci alapokon történik, és a bérbeadók 95 % felett magánszemélyek.

Magyarországon az utolsó 30 évben a lakosság célja saját tulajdonú lakáshoz jutás volt, amit jelenleg is motivál a különböző hitel és állami támogatás rendszere. Ami azt jelenti, hogy a családok vagy az egyedülállók több évtizeden keresztül havi bevételeiknek akár 20-50%-át is egy saját tulajdonukba kerülő lakás megszerzésére fordítják.

Az említett településeken az állami támogatások különböző formái tovább növelik a keresletet, aminek árfelhajtó ereje van, az új lakásépítés, és régi lakások eladása területén is, mert a kínálati növekedés kisebb mértékű a keresletinél.

Vaszari Tamás: Ingatlan befektetés és menedzsment című könyvében részletesen ismerteti az ingatlanpiac működésének törvényszerűségeit. A szerző véleménye szerint: "Hazánkban a jelenlegi befektetők egyenlőre, még a kockázatos, de magas hozamot ígérő lakásépítés területére összpontosítanak. De ennél lényegesen biztosabb a válságperiódusoknak kevésbé kitett bérlakáspiac."

A lakásárak emelkedése megteremti azt a réteget, akik már képtelenek lesznek a normál keresetükből a saját tulajdonú otthon anyagi fedezetét biztosítani. Nekik nem marad más alternatívájuk, mint piaci alapokon bérlakásban élni. Ezzel párhuzamosan kialakul az a befektetői kör, akik mint bérlakás tulajdonosok kielégítik az ő igényeiket.

Már most is szép számmal vannak 30-100 db lakással rendelkező bérlakás tulajdonosok, és számuk várhatóan növekedni fog. Hiszen ennek számos példáját látjuk a hazánknál gazdaságilag fejlettebb országokban. Az ilyen lakásszámmal rendelkező befektetők, képesek lesznek a bevételeikből a lakások megfelelő szintű karbantartására, felújítására és újabb bérlakások építtetésére.

A jelen és közel jövőbeni rendszer azonban nagyban különbözik a Nyugat-európai és háború előtt Magyarországon is meglévő piaci alapú bérlakásrendszertől. A 1945 előtt a tulajdonosok teljes bérlakástömbökkel rendelkeztek, ahol minden lakás az övék volt. Ők maguk is saját bérházuk első emeleti utcai lakásában laktak. Mivel valamennyi lakójukat jól ismerték, ezért fontos volt számukra a szerződéses kötelezettségük teljesítése, a megfelelő ár-érték arány fenntartása.

A mostani befektetők ott vesznek lakást, ahol éppen megéri, ezért tulajdonaik szanaszét vannak a településeken. Ők maguk az esetek többségében a bérbe adott lakásaiknál jobb környéken élnek. Nincsenek saját élményeik a bérleményeikben lakók közösségéről, szükségleteikről. Mivel az egész társasházi vagy lakásszövetkezeti ingatlanban csak néhány lakás az övék, ezért nem egyedül ők döntenek a bérlőiknek nyújtandó szolgáltatásokról, a házirendben foglalt együttélési szabályokról, valamint a lakótömb karbantartásáról, felújításáról.

Az előbbiekből következően Magyarországon is néhány éven belül ki fog újra alakulni a bérlakásrendszer, csak nem szociális, hanem piaci alapokon. Ez a későbbiekben 10-15 év elteltével, lehetőséget teremt a befektetők számára, teljes bérlakástömbök építésének beindítására.

A munkahelyváltás okai ritkán anyagi eredetűek, de ha már vált valaki csak olyan helyre megy el, ahol a jövedelme is magasabb lesz.

Emelkedőfluktuáció, csökkenőlojalitás, a szakszervezetek helyett egyéni érdekérvényesítés munkahelyváltással című írásomban, az érdekérvényesítés oldaláról közelítettem meg az utolsó 4-5 évben folyamatosan növekvő fluktuáció kérdését.

Az egyéni érdekérvényesítés csekély lehetőségein túl a munkavállalói korcsoportok sajátos helyzete is hozzájárul a munkahely cseréhez. Különösen magas a munkahelyváltás a 40 év alatti szellemimunkát végzőknél, a fizikaidolgozóknál, valamint a közvetlen őket irányító vezetői rétegnél.

Ennek a munkavállalói rétegnek még jó az egészségi állapota, kapósak a munkaerőpiacon, illetve ebből eredően maguk is dinamikusabbak, változtatásra készek. Életüknek egy olyan szakaszát élik, amely szükségessé teszi a lehetőségek kiaknázását. Náluk a legmagasabbak családfenntartás költségei, gyereknevelés, otthonteremtés terén. Magas kiadásaik sarkalják őket a legjobb feltételek felkutatására és elfoglalására.

A jövedelem mellett, fontos szemponttá vált, hogy mennyi túlórát kell vállalniuk ugyanazért a bérért, marad-e idejük a családra és önmagukra. Az előbbieken túl pedig már a munka által kiváltott stressz is bekerült a mérlegelési szempontok közé. A szervezetlenség, a nem megfelelő vezetési módszerek, kiölik belőlük a munkáltató iránti lojalitást. De távozásra sarkaló tényező az is, ha a folyamatosan növekvő teljesítményelvárások nem párosulnak az ehhez szükséges feltételek fejlesztésével.

 Mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala.

A kilépő munkatársak a távozás indokaként leginkább azzal érvelnek, hogy máshol jobb lehetőséget kínáltak nekik. Ezt az indokot a cég vezetői az esetek jelentős részében kizárólag az anyagiakra értelmezik. Ugyan akkor, ha egy kicsit elbeszélgetünk a távozó munkatárssal kiderül, hogy valójában más okok indították el benne a távozás gondolatát.

Természetes azonban, hogy ha valaki új munkahelyet keres a jelenlegi cégénél kapott jövedelem fölött szeretne munkát találni, és csak olyan helyre pályázik, ahol ezt biztosítottnak látja. Ezen túlmenően pedig reménykedik abban, hogy az egyéb feltételek is jobbak lesznek az új helyen.

A 20-30 éve céget irányító elsőszámú vezetők - az öreg rókák - érdemei elvitathatatlanok. Létrehoztak, felfuttattak és megerősítettek komoly erőfeszítések árán egy-egy céget, multileányvállalatot.  A cég hőskorában maguk is hatalmas lendülettel, energiával vitték előre a szervezetet. Nevet szereztek a vállalatnak és önmaguknak is. Idővel azonban stabilizálódik a cég, jól kiszámíthatóvá válik a működése, nyereséggeneráló képessége, és veszít a dinamikájából. Mivel minden céget emberek működtetnek a lendületvesztés az ott dolgozókra is jellemző lesz. Ez egy természetes folyamat, hiszen hosszú távon nem lehet csúcsra járatni az embereket. A cégvezető is megváltozik, a 40 éves hajtós emberből inkább a korábbi energia befektetéseket élvező, megfontolt a visszavonulás előtt álló vezető lesz.

A jótékony Mikulásbácsik

Gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a nyugdíjba készülő cégvezető az utolsó éveiben már nem hoz népszerűtlen döntéseket, sőt a jótékony ajándékokat osztogató Mikulásbácsi szerepét veszi fel. Ez elsősorban a magyar középvállalatok tulajdonosai, vagy a multicégek elsőszámú vezetői között a leggyakoribb. A korábbi érdemeiből eredően az anyavállalat is többet elnéz az idős vezetőnek. A piac megkövetelte változásokat már nem vele akarják végrehajtatni. Kivárják, amíg az utód elfoglalja a helyét, sőt annak kiválasztásában lényeges szempont rendszer lesz, a halaszthatatlan változások menedzselésének képessége.

Egy német tulajdonban lévő magyar leányvállalat ügyvezető igazgatója nyugdíjazása előtt másfél évvel mondta nekem, hogy pontosan tudja milyen intézkedéseket kellene megtennie, mely munkaköröket kellene megszüntetnie, a profitmaximalizálás érdekében, de jó emlékeket akar maga után hagyni, ezért ezeket meghagyja az utódjának. Mire az utód átvette a cég irányítását a 4 évvel ezelőtti 10% feletti nyereség 1% alá csökkent és ebből a helyzetből kellett újra fejlődési pályára állítania a vállaltot.

Egy másik szintén visszavonulásra készülő ügyvezető pedig teljes szabadságot adott munkatársainak munkamódszerik megválasztásában, sőt a szlogenjükké tették, hogy ők az ágazaton belüli legjobb fizetéseket és juttatásokat nyújtó cég. Valóban az is volt, mert kétszeres alapfizetéseket és háromszoros prémiumokat kaptak az ott dolgozók a versenytárs cégekhez képest, úgy hogy egyáltalán nem törekedtek piaci helyzetük javítására. Amikor először jártam a cégnél, legelsőre a dolgozói parkolóban álló különböző márkájú új autók sokasága tűnt fel,  mert a vállalat által biztosított gépkocsik kiválasztásában a kollégák szabadon dönthettek. Természetesen a gépkocsikról a céges jelölések is hiányoztak és amikor az új igazgató fel akarta matricáztatni azokat, komoly felháborodással szembesült.

Az embertelen tűnő új vezetők

A javakban való egy-két évnyi dőzsölésnek azonban megjön a böjtje. Az új vezetőnek kell megtennie a népszerűtlen intézkedéseket, egyfajta rendszert és rendet létrehozni a cégnél.  Természetesen ezzel maga is népszerűtlenné válik, és a változtatási elképzeléseit nagyon nehezen tudja keresztül vinni, hiszen komoly ellenállásba ütközik.

A dolgozók elkényelmesedéséből és elkényeztetettségéből eredően nagyon nehéz olyan módszereket találnia, amellyel dinamizálni lehet a társaságot. A korábbi juttatások mértékének visszafogását, valamint az emelkedő teljesítmény elvárásokat a munkatársak lelki traumaként élik meg, ami szintén csökkenti a motiváltságukat.

Milyen megoldásokkal lehet az ilyen cégeket dinamizálni?

A cég kialakult kultúrájának megváltoztatása az elsődleges feladat, mert a dolgozóknál gondolkodásmód váltásra van szükség. A munkatársakkal a vezetőnek nyíltan ismertetnie kell az új irányokat, elvárásokat, és részletesen el kell magyaráznia ennek okát. Ezt sajnos nem elég egyszer tenni, hanem folyamatosan ismételni szükséges mindaddig, amíg az új vállalati kultúra megszilárdul. A változtatásokat tervszerűen időben ütemezett módon kell, hogy bevezessék. Ahhoz, hogy az új elvárásoknak a munkatársak eleget tudjanak tenni rendszeres megbeszélésekre, munkaköri készségfejlesztő tréningekre, coachingra van szükség. Magának az első számú vezetőnek is segítséget kell igényelnie az anyavállalattól, külső tanácsadótól, hiszen a változtatás során generálódott új helyzeteket neki is át kell látnia, megfelelően értelmeznie és ennek megfelelő taktikával tovább lépnie.

Néhány évtizede a munkavállalók jelentős része büszke volt arra, ha egy vállalatnál eltöltött 15-20 évet, esetleg ha az volt az első és utolsó munkahelye, vagyis ugyanannál a cégnél töltötte az aktív éveit. Aztán jött a rendszerváltás vele pedig a nagy gazdasági átalakulás és ma már alig akad hazánkban olyan ember, aki évtizedeket töltene egy vállaltnál.

Az amerikai HR irányelvek szerint az az egészséges, ha valaki 6-7 évente új cégnél más munkakörben helyezkedik el. Ezzel megelőzhető a kiégés, és a vállalat is folyamatosan lendületben tudja tartani magát. Ennek ellentmondani látszik, a nyugat-európai, japáni HR szemlélet, ahol még mindig érték a hosszútávú munkaviszony, bár azért itt is emelkedik a fluktuáció mértéke, de messze elmarad a közép-európai országokétól.

Drasztikus esetekben egyes vállalatoknál 15-25 %-os fluktuációval is találkozhatunk, sőt cégen belül egyes munkaköröknél akár 50-200 %-os mutatók is előfordulnak. Különösen magas a munkavállalók cserélődése a hiányszakmák területén, mint például: gépjárművezető, nehézgépkezelő, építőipari-, fémipari-, gépipari-, vendéglátóipari-szakmunka, és betanított-munka területein.

A vállaltok közötti munkaerővándorlás évek óta növekvő tendenciát mutat. Az építőipar ágazatán belül egész brigádok mennek egyik munkáltatótól a másikig, és amint valahol jobb lehetőséget kínálnak egyszerűen tovább állnak. De egyénileg is jönnek-mennek az emberek a munkahelyek között és olyan, mint törzsgárda a cégeknél alig-alig ismert fogalom, igaz legtöbb helyen ennek sincs értéke a munkaadó szemszögéből.

Úgy tűnik, hogy a munkavállalói érdekérvényesítés leginkább a munkahely váltásban fejeződik ki. Az egyéni munkavállalók többsége nem lát esélyt a szakszervezeten keresztül történő érdekérvényesítésre. Igaz legtöbb közép- és kisvállalatnál ilyen nem is létezik. Az emberek oda mennek, ahol reményeik szerint magasabb bért kapnak, jobb körülmények között dolgozhatnak, kisebb stressznek vannak kitéve, befogadóbb közösségre lelnek, vagy emberségesebb vezetési módszerekkel találkoznak. Minél kisebb egy munkavállaló érdekérvényesítési lehetősége, annál könnyebben hagyja ott a céget. Ezt szemlélteti az alábbi táblázat is.

Forrás: Via Futuri Nemzetközi Konferencia (Lakatosné Szuhai György) 2014.

A közép és felsővezetők érdekérvényesítési képessége lényegesen magasabb szintű, mint a fizikai és az adminisztratív állományé. Közvetlenül megszólíthatják a döntéshozókat, jelezhetik a problémáikat és igényeiket, ezért saját helyzetüket könnyebben meg tudják védeni, vagy önmaguknak egyszerűbben ki tudják harcolni mindazt, amire egyénileg szükségük van.

Az alsóbb szinteken dolgozóknak erre nincsen módjuk, kéréseik közvetett módon a feletteseiken keresztül jutnak el a vállalat vezetéshez, többnyire tompítva. Ebből eredően a cég irányítói a munkavállalói elégedetlenségről legtöbbször megkésve, diplomatikus módon tálalva, valós súlyukat csökkentve értesülnek. Ennek kezelése ezért a munkavállaló szempontjából nézve ritkán kielégítő. Ezért harc helyett, legegyszerűbb a távozás egy remélhetően jobb helyre.

Pista harmadszor adta be a felmondását, és elfogadták. Ő volt a legjobban meglepődve. Nem erre számított. Az előző két alkalommal így sikerült fizetésemelést elérnie. Bejelentette, hogy elmegy a cégtől, mert lényegesen jobb ajánlatot kapott egy másik vállalattól, közel hasonló munkakörre. Természetesen most sem volt másik cég, ezért ahelyett, hogy megmondta volna a valós okot, azt találta ki, hogy időközben olyan információhoz jutott, amely megrendítette a bizalmát az új helyben, ezért inkább maradna. A cégnél mindenki tudta, hogy kamu az egész, de elfogadták amit mondott, és maradhatott.

A játszmákkal Eric Berne „Emberi Játszmák” című könyvében foglalkozik és jó néhány a személyes kapcsolatokban kialakuló játszmát mutat be. Az emberi játszmatár azonban ennél sokkal gazdagabb és a munkahelyi keretek között is rengeteget használunk belőle. Az író definíciója szerint „A játszma kiegészítő rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amelyek pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé haladnak… A felszínen hitelt érdemlő rejtett indítékú tranzakciók ismétlődő készlete. Köznapi nyelven csapdás vagy trükkös lépések sorozata."

Rita nagyon megakarta kapni a megbízást, de az üzleti partner még mindig nyomta lefelé az árat. „Drágaságom, engedj az árból és tiéd az üzlet.” Hallotta a skypen keresztül a bizalmaskodó hangot. „Egye-fene, kapsz még 2 % engedményt és egy vacsora meghívást.” válaszolta gurgulázva. „Ok! Küldöm a megrendelést!” - jött az elégedett válasz. Rita már egy tucat üzletfelét meghívta azon a héten vacsorázni. Ő is és a partnerek nagy része is tudta, hogy ez csupán egy játszma.

A játszmákkal nagyszerűen lehet manipulálni a másik felet, és ha ő erre vevő, akkor kölcsönösen egy olyan kommunikációs formát találnak, ami nélkülözi a nyíltságot, az őszinteséget, és oda vissza, rejtett üzeneteket küldenek egymásnak. Az ilyen kommunikáció mindig kétértelmű és a valóságos jelentéstartalom a felszín alatt húzódik meg.

Az értekezlet 9 órára van kitűzve, de fél tíznél ritkán kezdődik előbb. Akkor is csak úgy van ott mindenki, ha a főnök asszisztense körbe telefonálja a meghívottakat. „Juditkám, Lacikám, Ferikém… ugye tudod, hogy 9-kor kezdődik, az osztályértekezlet.” – csacsogja. Mindenkitől kedves megnyugtató választ kap, hogy természetesen jönnek. Aztán 10 után 10 perccel szállingózni kezdenek a résztvevők, majd 20 perc múlva a főnök is berobban. Ez így megy már évek óta.

A módszer forgatókönyv szerűen, minden alkalommal ugyan-úgy játszódik le, és kiszámíthatóan ugyan az a végeredmény, az értekezletet 20-30 perc késéssel kezdik.

Az üzletkötők, amikor már ismerik a törzs ügyfeleiket, pontosan tudják, melyiknek mekkora alku igénye van, ezért a termékajánlatot úgy árazzák be, hogy nyugodtan engedhessenek belőle annyit, amennyit a vevő elvár. Az alku során először védi mindegyik a saját árra vonatkozó elképzelését, s mikor már eléggé kifáradtak, kölcsönös engedményeket tesznek és megkötik az üzletet.

Lehet, hogy hosszú az út mire célba érnek, de végül mégis megállapodnak.

A főnök szabadságra meg és 3 hétre a cég irányítását az egyik kollégára bízza. A kolléga örül a kiemelt helyzetnek, ami akkor válik nehézzé, amikor kiderül, hogy ezt egyedül ő tudja. Vért izzad, amíg a kollégákkal el tudja végeztetni az új feladatokat. S mire a főnök vissza jön, kialakul benne az a nézet, hogy ő alkalmatlan a vezetésre. A főnök nyugodt lehet, nem kell attól tartania, hogy a legjobb kolléga a helyére tör, s ráadásul még a csoport más tagjaitól is megerősítő információkhoz jut, akik méltatlankodva adják tudtára, hogyan próbált föléjük kerekedni a kolléga.

Amint a példákból is látszik, a játszmák segítségével a cél egy kényelmetlen helyzet megkerülése és/vagy a saját érdekek érvényesítése. A probléma ellenben az lesz, hogy ilyenkor nem leegyszerűsítik a helyzetkezelést, hanem bonyolítják. Ennek következtében lényegesen több idő és energia ráfordítással jutunk el az eredményig.

Az előbbieken túl a játszmákhoz az érintettek mindig vegyes érzelmekkel viszonyulnak. A célt elérő megélheti a siker élményét, de valahol legbelül azt is érzi, hogy ez nem egyenes úton történt, ezért akit legyőzött, vagy kijátszott azt nem tudja szeretni, tisztelni, de az eredménynek sem tud teljes szívből örülni. A vesztes vagy kijátszott fél, pedig dühös önmagára, hogy belesétált a csapdába és elveszti bizalmát a másik iránt.

A világon legrégebben működő cégek Japánban találhatók.

Mitől képes egy cég évszázadokon át fennmaradni, eredményesen prosperálni? Úgy látszik, ennek a titkát leginkább a Japánok tudják. Ugyan is itt találjuk a legtöbb olyan vállalkozást, amely akár 500 éves múltra tekint vissza.

Michael Gerber „A vállalkozás mítosza” című könyvében azt írja, hogy az USA-ban a kezdő kis- és középvállalkozások 40%-a nem éri meg az első születésnapját. A következő 40% pedig az ötödik születésnapját. Tehát 80% már az első öt évben meghal. Ezeknél a cégeknél nagyon rövid az életciklus.

Jelenleg a világ 500 legértékesebb vállalatának átlagos kora alig 20 év, azonban a 60-as évek előtt még több mint 60 év volt az átlag kor, azaz az évek során újabb és újabb szereplők léptek be a legnagyobbak közé, és hosszú ideje működő szereplők kerültek ki onnan. Richard N. Foster tanácsadó elemzéséből kiderül, hogy a jövőben további átlag-életkorbeli csökkenés várható, és 2030 körül, csupán 12 év körül mozog majd a legnagyobbak átlagos életkora is.

Ichak Adizes a „Vállalatok életciklusai” című könyvében a gazdasági szervezetek létét az emberi élet korszakaival rokonítja. Minden cég egyszer megalakul, vagyis megszületik, és valamikor befejezi működését és ezzel véget ér az élete. Adizes elmélete szerint a vállalatoknak is életszakaszai vannak, ugyan úgy, mint az embereknek.

Ezek az életszakaszok lehetőségeket és veszélyeket hordoznak magukban. A vezetők feladata a lehetőségek maximális kiaknázása, és a veszélyek elkerülése. A szerző könyvében részletesen leírja melyek ezek a lehetőségek és mik a veszélyek. Ezzel a könyve a vállalt vezetők és tanácsadók alapművévé vált.

A világjelenségekkel szemben meglepő az a tény, hogy Japánban a megalakuló cégek 90% képes életben maradni több emberöltőn keresztül, és nagyon magas azoknak a vállalkozásoknak a száma, amelyek akár 500 éve talpon vannak. Ezzel a jelenséggel Mogi Ken Tokióban élő, kutatóprofesszor foglalkozik. Ő a vállalkozások hosszú életképességét a Japán gazdaság működésének kivételes értékével a fenntarthatósággal magyarázza. Kutatásai szerint a fenntarthatóság szoros kapcsolatban áll az egyéni szabadság és siker háttérbe szorításával és az önuralommal.

Összehasonlítva olyan cégek világsikereivel, mint az Apple, a Google, vagy a Facebook, a Japán gazdaság működésére a startupok viszonylag csekély hatásúak, mert ott a siker és a ragyogás tartománya túl kicsi ahhoz, hogy világméretekben ható egyéniségek teret kapjanak.

Mogi Ken hazája kultúrájára megállapítja, hogy az egyéni igények háttérbe szorításának eredményeképpen a japánok művészi szintre fejlesztették a szerénységet, a puritán ízlést és az elegáns visszafogottságot. A japán szellemiség inkább visszafogott, de kitartó, ennek eredményeképpen, ha valamibe bele kezdenek, azt nagyon hosszú ideig mozgásban tudják tartani.

A kutató véleménye szerint az az értékrendszer, amely azokra a kevesekre összpontosít, akik a csúcson vannak nem fenntartható. Valakinek gyengébbnek kell lennie, hogy más a csúcson lehessen. A világméretű versenyben el kell gondolkodni azon, hogy a győzelmi megszállottság milyen következményekkel jár, mert az eredmény létrehozás mellékterméke a mértéktelen stressz és bizonytalanság egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Az utóbbi 3 hónapban két közeli ismerősöm kapott kórházi fertőzést, sajnos az egyik már nem él, a másik pedig küzd az egészségéért. Mind a ketten a sebészi gyakorlatban rutinnak számító műtéten estek keresztül, a műtét sikerült, de valami legyőzhetetlen fertőzés áldozataivá váltak.

A legfrissebb statisztikai adatok szerint, az elmúlt néhány évben hazánkban többen haltak meg kórházi fertőzésben, mint közlekedési balesetben.

Édesanyám koránál és egészségi állapotánál fogva az utóbbi években többször volt különböző kórházakban. Legutóbb 2016 tavaszán és őszén két térdműtéten esett keresztül. A műtéttel, és az azt követő rehabilitációval együtt, több mint 15 hetet töltött kórházban. Ennek kapcsán látogatóként és „önkéntes ápolóként” magam is meggyőződhettem a hazai egészségügyben uralkodó higiénés állapotokról.

Az első ami szembetűnt, hogy az orvosok a vizit alkalmával kézmosás nélkül érintkeznek egymás után a betegekkel. De nem csak a vizit során marad el a kézmosás, a kórházi kezelést megelőző és az azt követő ambuláns vizsgálatok esetén is úgy váltották egymást a berendelt betegek, hogy az orvosok jelentős része nem tartotta szükségesnek a kézmosást, ugyan akkor megfogta, megtapogatta a beteg testrészt. A kézmosás, vagy gumikesztyű használat ezek szerint nincs előírva, az orvos maga dönti el, hogy él-e vele vagy sem?

A kórházak tisztántartásáról külön e célra szakosodott takarítócégek gondoskodnak. Akik pályázat és körültekintő kiválasztási procedúrán keresztül nyerik el egy-egy intézmény megbízását. Ennek ellenére takarítási szaktudásuk komoly kívánnivalót hagy maga után. Kérdés, hogy minek alapján dönt az igazgatóság, amikor kiválasztja a számára legmegfelelőbbet?

Kívülről úgy tűnik az egész rendszer kaotikus, a takarítást végző személyzet vezetői nincsenek jelen a munkavégzés helyszínén, így nincs aki ellenőrizze, új munkába állók esetén betanítsa az alkalmazottakat. Az osztályos főorvos vagy főnővér nem utasíthatja a takarító személyzetet, azok független, párhuzamos szervezeti egységet képeznek. A kórháznak nem munkavállalói,ott csupán szolgáltatást nyújtanak. Így fordulhat elő, hogy ha valamit mégis csak kérnek tőlük, egyszerűen azt kapják válaszul, hogy „ nem az én dolgom, ez nincs benne a feladatkörömbe, vagy szóljon a főnökömnek”, aki persze az osztályos dolgozók számára legtöbbször nevenincs ember és elérhetetlen.

Amit nap mint nap tapasztaltam: ha egy beteg eltávozott jöttek a nővérek ágyat húzni. Lecserélték a lepedőt, a párna és paplanhuzatot, majd egy aerosoles palackból körülbelül másfél méter magasságból fertőtlenítőszerrel lespriccelték az ágyat és a mellette álló éjjeliszekrényt. A szerrel nem spóroltak, a szomszédos ágyon fekvő betegekre is jutott a permetből. Majd távoztak, a kórteremben pedig ott maradtak a fertőtlenítő permettől trüsszögő és köhécselő betegek. Sem az éjjeliszekrényt, sem az ágyat előtte nem tisztították át. Az ágyak kerekeinek fém foglalatainál több éves, kérgesre keményedett szösz-mösz és por lerakodás képződött.

A három ágyas kórteremhez tartozó fürdőszoba is siralmas állapotban volt, pedig látszott rajta, hogy csak néhány éve készült. A WC bűzelzáró része a tisztítás hiányában teljesen fekete volt, az ajtót nem lehetett a kórterem felé nyitva tartani mert dőlt befelé a szennyszag. A fürdőszobában lévő betegfürdetést segítő kerekes segédeszközök ragadtak a kosztól, ezért látszott rajtuk, hogy hosszú ideje senki sem használja, riasztó állapotuk miatt. Pedig nagyon okos, ügyes kis berendezések voltak. Valószínű igen drága beszerzési áron kerültek a kórházba, de tisztántartás hiányában rövid időn belül hasznavehetetlenné váltak.

A takarító személyzet minden nap - beleértve hétvégét is - két alkalommal megjelent a kórtermi szemeteseket üríteni. De hogy a munkaszervezéssel komoly gondok vannak, az abból is látszott, hogy 5 percen belül 3 ember jött ugyan azt a szemetes tartályt kiüríteni. A betegek ilyenkor kedvesen közölték az újonnan érkezővel, hogy az előbb már kiürítették.

Érdekes módszerrel történt a padló mosás is. Erre hétköznaponként egyszer került sor, hétvégén kimaradt. Egy vödörvízbe valamilyen fertőtlenítő szert öntöttek és a nyeles felmosóval bőségesen átvizezték a padlót, amit aztán ott hagytak megszáradni. Amikor a betegek szóvá tették, hogy tóval áll a víz a kórteremben, azt felelték, hogy ez az előírás. A vizezést nem előzte meg söprés vagy bármilyen portalanítás, ezért a kosz az ágyak alatt és a sarokban vastag lerakódást képezett.

Egyik alkalommal, szombaton délután édesanyámnál, a sebből kivezetett váladék tartálya felborult, és tartalmának egy része kiömlött. Ez hétfőig a padlóra száradt, és az előzőekben leírt módon lett „fertőtlenítve” de nem felmosva. Sajnos ugyan ez történt akkor is, amikor esetenként vizelet vagy más szennyeződés került a padlóra.

Amikor a higiénés állapotokat jeleztük a főnővérnek, - már csak azért is mert a rehabilitáció alatt a szobáért az OTP egészségpénztári tagságom finanszírozásával felárat fizettünk – ő hálásan megköszönte, hogy jeleztük a problémát, és megígérte, hogy intézkedik. Sajnos ezt követően változást nem észleltünk. A hűtőszekrényben az előzőbeteg ételének foltjait, a mosdó fölötti tükrön lévő maszatokat néhány nap elteltével énnekem kellett letisztítani.

A takarító személyzet továbbra is csak a szemetes ürítését és a padló vizezéses fertőtlenítését tekintette feladatának.

Véleményem szerint a kórházi higiénia nem pénzkérdés, a rendszer működésének a hibája, ami nélkülözi a jó munkaszervezést és a következetes, rendszeres ellenőrzést.

Ha a szállodaipar gyakorlatát nézzük, ott az egyes területek tisztántartására külön technológiai leírások vannak, amelynek része, hogy mit, mivel, milyen sorrendben és hogyan kell takarítani. Erre a csoportvezetője - aki maga is végez takarítási feladatot, csak alacsonyabb szobaszámot kell teljesítenie – minden új belépőt betanít, és elkészülés után minden egyes helyiséget ellenőriz.

Megdöbbentő volt látni, hogy a drága berendezési tárgyak, betegellátási segédeszközök a karban- és tisztán tartás hiányában hogyan mennek idő előtt tönkre, és hogyan lehet a kórház a fertőzések melegágya.

A bankfiókban várakozom. Az egyik munkahelyen a fiók alkalmazottja egy fiatal férfinek ad tájékoztatást. Néhány hangfoszlány jut el hozzám, mindjárt utána nézek mondja az ügyfélszolgálatos hölgy és feláll, közben a férfi megfogja az alkarját, és mond neki valamit. A nő a férfi vállára teszi a kezét és úgy válaszol, ezután tovább megy. A férfi segítséget kér mert bajban van, a nő ezt nem érti félre. A férfi vállára tett kézmozdulatával nyugtatja.

Kis létszámú csoporttal tartok megbeszélést. Az egyik hölgy időnként a fejéhez kap és hevesen megvakarja. A munka lázában ég, tele van ötlettel, jönnek az újabb és újabb gondolatai, de vissza fogja magát, mert tudja hogy nem veheti át a dominanciát, sem a munkatársait sem a moderátort nem nyomhatja el.

Vak randi: Ági először találkozik Péterrel. Az email váltások során 50-nek vallotta magát. Valójában most töltötte be a 60-at. Péter 63 éves. Egy budai bevásárlóközpont parkolójában találkoznak. Mobil telefon mindkettőjüknél. Beazonosítják egymást, és mennek egymás felé. Péter egyszer csak ölelésre tárja karját és amikor ági odaér átöleli. Ági első szava: hatvan vagyok. A válasz: nem számít. - Már 8 éve együtt vannak.

András a folyosón telefonon beszélt, valamiről nagyon megakarta győzni a vonal mások oldalán lévőt. Bejön, leül a székére és a mellén szorosan összefonja a karjait. Így ül körülbelül 1,5 percig. Majd ezután leengedi karjait, és bekapcsolódik a közös munkába.

A gesztusaink elárulják lelkiállapotunkat, vallanak személyiségünkről és megmutatják energiaszintünket, valamint kifejezik egy helyzethez való viszonyunkat. E témában nagyon sok populáris írás született, sőt egy ismert író még hazánkban is tartott előadást. Legyünk óvatosak a testbeszéd egy-két megnyilvánulása alapján a másik emberről történő ítéletalkotással, mert az legtöbb esetben figyelmen kívül hagyja a személyiségbeli különbözőségeket és magát a helyzetet. 20-30 nonverbális jelzés kíséri folyamatosan szóbeli közléseinket, ezért, ha 2-3 elem alapján alkotunk véleményt, annak nagy a tévedési valószínűsége.

Valamennyien jól ismerjük, hogy milyen egy lehangolt, kedvét vesztett ember mozgása, taglejtése, és miből látszik a jókedv a tettrekészség. A másik személy gesztusaiból azt is megtudjuk állapítani, hogy gyors impulzív személyiség, vagy inkább óvatos megfontolt. A karok és a kéz mozgása egészen más, ha valaki friss kipihent, mint amikor már szellemileg és fizikailag kimerült.

A gesztusok meglétéből, formájából vagy elmaradásából következtethetünk a másik ember hozzánk való viszonyáról. A bizalom, a bizalmatlanság, a segítség kérés vagy segítség felajánlás, az elfogadás vagy a visszautasítás, az érzelmi közeledés vagy távolodás, a közel engedés vagy távoltartás és még számtalan élethelyzet gesztusai az egészséges érett személyiségű egyéneknél természetes módon egészítik ki a szóbeli közléseket, és ő maga is képes értelmezni azokat a társainál. Mert, ha nem így lenne, képtelenek lennénk együttműködő szeretetteljes emberi kapcsolatok kialakítására.