Néhány hónappal ezelőtt célegyenesbe fordultam. A végcélom itt a földi létben a halál. Hitem szerint, utána egy másfajta lét kezdete jön az örökkévalóságban, amiről semmit sem tudunk biztosan, de éppen ez különbözteti meg a hitet a tudástól. Eddigi írásaimban többnyire a tanácsadói munkám során megélt tapasztalataimat osztottam meg olvasóimmal, most pedig arról írok, miként élem meg a halál felé vezető utat. Szándékom, egy sorozat keretein belül leírni mindazokat a dolgokat, amelyeket megélek. Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, de végül lelki segítőm Judit, - aki több mint 20 éven keresztül támogatta a haldoklókat, valamint családtagjaikat lelkigondozóként -, győzött meg a téma fontosságáról. Ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy életünk két legnagyobb eseménye a születés és a halál. Minden élő ember keresztülmegy ezen a folyamaton. Amíg a gyermek születésére, mint eseményre készül ez egész család apraja nagyja 9 hónapon keresztül, addig a halállal, ha lehet, nem foglalkozunk. Létezéséről vajmi keveset beszélünk. Sokan ízléstelennek tartják a témát felhozni, egy munkahelyi, baráti, vagy családi beszélgetés keretein belül. Erről már írtam egy korábbi cikkemben, édesapám halála után.

A várandóság és a születés, valamint a csecsemőgondozás bővelkedik szakirodalommal, ami a szülők számára sok hasznos útmutatással szolgál. A halál szakirodalma ennél lényegesen szerényebb, és a témához kötődő írások többsége a szakembereknek szólnak. Pszichológusoknak, lelkigondozóknak ad tanácsokat. Ebből adódik, hogy családtagjaink, barátaink jelentős része zavarban jön, hogyan is viszonyuljon hozzánk akiknek a perspektívája a halál, és az utána következő létezés valamilyen formája, ha hívő emberek vagyunk. Úgy vélem lényegesen nehezebb a dolguk azoknak az embertársainknak, akik materiális síkon gondolkoznak a földi létről, mert ők nem tudnak halál utáni perspektívát felállítani.

Négy hónappal ezelőtt döntöttem a passzív eutanázia mellett. Addig fogalmam sem volt arról, hogy erre mindenkinek joga van hazánkban. Ennek előzménye az volt, hogy lemondtam a negyedik kemoterápiás ciklusomat. Öt évvel ezelőtt kezdődött nálam a rák, túl vagyok három életmentő műtéten, és háromszor 12 kezelésből álló kemoterápián. A harmadik kemoterápiai ciklus után szünetet kellett tartani, mert annyira súlyosak voltak a mellékhatások, aminek következtében félő volt, hogy nem a rákba, hanem a kezelés mellékhatásaiba fogok belehalni. Amíg egészséges voltam, példás életet éltem. Mindennap aktívan sportoltam: testépítést, jógát, úszást. Nyaranta rendszeresen túráztam, hegyet másztam. Odafigyeltem az étkezésemre is. Semmilyen káros szenvedélyem nem volt. Nyugodt kiegyensúlyozott embernek tartom magamat.

Amikor felállították a diagnózisomat csodálkoztam, miként lehet, hogy rákos vagyok? Hiszen annyira egészségesen éltem. Mondtam is az orvosnak. Ő csak ennyit válaszolt, hogy genetika. A mai napig hálás vagyok az egyszavas magyarázatáért. Óriási súlyt vett le a vállamról. Nem kellett önmagamat okolni a betegségemért. Ezután azonban jöttek a barátok és a kórház pszichológusa, akik újra és újra megpróbálták bennem megtalálni az okát annak, hogy megbetegedtem. Gondolkodás és életmódváltás! - adták ki a jelszót. Nekiláttak, hogy meggyógyítsanak. Órákat gyötörtek rábeszélésükkel. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy Tünde te meg tudod magad gyógyítani, és meg is fogod! Példaként elmondta annak a rákos ismerősének az esetét, aki 3 hónapra elvonult egy sötét szobába, ahol meditált naphosszat, és visszanyerte egészségét. A liftben egy ismerősöm, közölte, hogy minden fejben dől el. A másik barátnőm, negyven napon keresztül transz és hipnózis technikával próbálkozott. Egy órán keresztül mondta, hogy mit, hogyan képzeljek el. Vagyis, hogy a rákos sejtek és az egészséges sejtek csatáznak egymással, és az egészségesek megsemmisítik a rákos sejteket. Voltak akik, különféle csodaszereket és gombákat ajánlottak. Vége hossza nem volt a kéretlen segítők, gyógyítási szándékainak. A kórház pszichológusa közölte velem, hogy rengeteg az elfojtás bennem.

Miért voltak ezek a jószándékú segíteni akarók számomra rendkívül kellemetlenek? Azért mert azaz érzés keletkezett bennem, hogy én vagyok a hibás a betegségem kialakulásáért, és csupán akarnom kell a gyógyulást. Azért nem gyógyulok, mert valójában nem akarom. Ez a gondolat lelkileg nagyon megterhelt. Lelkiismeret furdalást és bűnösség érzését generálták. Leginkább a pszichoterapeuta akasztott ki. Mivel én is segítő területen dolgoztam, sok száz óra önismereti kurzuson vettem részt, ennek keretében feldolgoztam a korábbi lelki sérüléseimet. Most már csupán emlékként élnek bennem, és nem kötődnek hozzá érzelmek. Mivel mosolyogva beszéltem életeseményeimről, ő kijelentette, hogy ez nem helyénvaló, érzelmekkel átitatottan kellett volna beszélnem róla. 4 terápiás óra után le is mondott rólam.

Na de milyen magatartás megnyilvánulások voltak azok, amelyek jól estek a körülöttem lévőktől? Amikor az orvos közölte velem, a vizsgálat után, hogy daganatom van, amit mielőbb el kell távolítani, felfogtam és tudomásul vettem. A váróhelyiségbe kiérve elmondtam Andrásnak, aki elkisért a vizsgálatra. Ő nyugodtan végig hallgatott, és csak annyit kérdezett: Akkor most mit kell tenned? Nagyon jól esett Eleonóra húgom reakciója is, aki ezt mondta: Mostantól új fejezet kezdődik az életünkben, én mindenben segíteni foglak, ami rád vár. Vagy amikor a barátaim egy része biztosított arról, hogy amiben kell segítenek, csak szóljak.

A betegségemmel való küzdelem során, nekem nagyon fontos volt, hogy akinek elmondtam az nyugodtan, komolyan fogadja. Hogy azt érezzem, hogy számíthatok a lelki támogatására. Rendkívül bántottak és fájdalommal töltöttek el, amikor valaki azt mondta: Ez nem igaz, ezt nem tudom elhinni, te nem lehetsz beteg, biztosan félre diagnosztizáltak. De az sem esett jól amikor Csilla barátnőm zokogva fogadta a hírt. Meg is kérdeztem tőle: Most én vigasztaljalak téged? Remélem ezen élményeim megosztásával segíteni tudom azokat, akik súlyos beteget ápolnak, vagy a halálhoz vezető úton kísérnek valakit, aki fontos a számukra.

Folytatom.

Optimista, derűlátó ember vagyok, de mint mindenkit az életem során engem is értek veszteségek. Három hónapja hunyt el édesapám és gyászolom őt. A gyász természetes emberi érzés, aminek megélése rendkívül fontos a veszteség feldolgozás szempontjából. Három hónapja fekete ruhát hordok ez nálunk családi hagyomány, mint ahogyan édesanyám és nagyanyáim is azt hordtak a gyászév leteltéig. Édesapám fényképét kitettem a sublótra és egy hónapon keresztül, amíg a búcsúztatója megtörtént, esténként egy mécsest gyújtottam meg előtte. Gondolatban a hozzá kötődő emlékeimmel időztem. Beszéltem szomorúságomról azoknak az ismerőseimnek és barátaimnak, akikkel ebben az időszakban találkoztam. Elmondtam hogyan készültünk hospice ismereteimet felhasználva a 90. életévében lévő édesapámmal az elválásra és hogyan búcsúztunk el egymástól halála előtt 4 nappal. Akiknek erről beszéltem, megilletődve hallgatták szavaimat és egy kicsit zavarban voltak, nem mindenki tudta hogyan reagáljon rá.

Pedig egyszerű; a másiknak csupán a végig hallgatása a dolga, ezzel segíti leginkább a gyászoló megnyugvását.

Kivesztek a gyászhoz kötődő rituálék a mai kultúránkból, nem illő gyászolni, mások jó hangulatát elrontani. Pedig az egy évig hordott fekete ruha, a halott nézés, a siratás, a virrasztás rituáléi nagyban hozzásegítették az egyént az elmúlás elfogadásához és a gyász feldolgozásához a lelki egészség megtartásához. Körülbelül 5 éves lehettem, amikor apai nagyanyámmal halottnézésbe mentünk. Az általam is ismert Viti néni ravatalánál a nyitott koporsó mellett imádkoztunk. Ekkortól tudom, hogy aki megszületik az meg is fog halni és ez így van rendjén.

A gyász magánügy hallottam korábban egy rádiós műsor betelefonálójától, a környezetnek ne vegye el a jókedvét a gyászoló azzal, hogy beszél fájdalmáról, és fekete ruhában tüntet. De magam is láttam unokabátyám Facebook oldalán amikor ő nem tudott édesanyja halála miatt részt venni a csapatépítő vállalati bulin, hogy kollégái sorban osztották meg vele az ott készült vidám „ereszd el a hajamat mulatunk” fotókat. A részvétnyilvánítás helyett ezzel akarták együvé tartozásukat kifejezni.

Találkoztam olyan esettel is, amikor  egy munkahelyen a gyászolónak ki kellett mennie a mosdóba és ott kisírni magát, mert a kollégái nem viselték el, hogy ha egy-egy téma kapcsán eszébe jutott a néhány hónapja elhunyt gyereke és elkezdte törölgetni a könnybe lábadt szemét.

Az egyre inkább eluralkodó hamis pozitivizmus csak a jóról, és a sikerről az örök fiatalságról hajlandó tudomást venni. A veszteséggel küzdő emberek magukra maradnak, érzelmeiket nem illő kifejezni, mások tudomására hozni, és ha nem illő ez odáig vezet, hogy az érintett elfolytja magában ezeket. Az elfojtott érzelmeket pedig nem ismerjük fel és nem tudjuk megélni. Amit pedig nem élünk át azt nem tudjuk feldolgozni és tartós stresszforrás formájában fejti ki hatását.

Ha valamiről nem veszünk tudomást és nem beszélünk róla, az nem jelenti azt, hogy nem létezik. Hogy ki mit él meg veszteségképpen, amit meg kellene gyászolnia az személyiség függő. Minden ide sorolható az életünkben, ami szomorúságot okozott, vagy aminek majdani bekövetkezésétől félünk. Fontos, hogy ezekhez a dolgokhoz kötődő érzelmeinket felismerjük, tudjunk róla beszélni néhány emberrel, akik megértően végig hallgatnak. Akik nem azt mondják, hogy „Ugyan erre ne is gondolj!”, vagy „Ne foglalkozz vele, lépj túl rajta!” stb… Ha pedig nekünk beszél valaki a fájdalmairól, nincs más dolgunk, mint megértően végig hallgatni őt, mert ezzel az értő figyelemmel megadjuk neki azt az érzést, hogy értelek és veled vagyok lélekben is.